Nem szokásom emberekért rajongani. De Nigella kivétel. (Mint ahogy ez már sejthető volt a korábbi bejegyzésekből.) Úgy értem, mi mást lehet tenni egy olyan nővel, aki a Bloody Maryt a reggeli italok között tartja számon?
És kérem, ez most egy roppant szerencsés időszak a Nigella-imádásra, mert bizonyos mázlisták akár napi kétszer is találkozhatnak vele a TV Paprikán (15.40 és 19.45-kor, hétvégén pedig 20-15-kor). A Nigella Express, vagyishogy a Nigella minden esetre megy a számomra legkedvezőbb időben, amiben bálványom a legkülönbözőbb alapanyagokból összeállított, ámde mindig expressz tempóban elkészíthető ételeit mutatja be. Na már most, amikor lehetőségem van, farkat csóválva és nyálat csorgatva a képernyőre tapadok, és ha olyat látok, szorgalmasan jegyzetelek (a könyv sajna nincs meg ugyanis).
És hát abból sem csinálok titkot, hogyan viszonyulunk az avokádóhoz (pl. itt, itt és itt), amiből ráadásul rendszerint túl is vásárlom magam/magunkat, tehát kapva kaptam az újabb felhasználási lehetőségen, mikor Nigella prezentálta roquamoléját. Az ő formációjában a két avokádóhoz 12,5 dkg roquefort-t, 4 evőkanálnyi tejfölt, két szál újhagymát és úgy egy kismaréknyi szeletelt jalapeno paprikát kevert, azonban én némileg visszafogottabban csaptam a fakanalak közé, és harmadútig (se egészen) mentem a roquamolésítás ösvényén, melyből kifolyólag a nevet sem kölcsönözhetem egy az egyben.
Harmadfokú (de semmiképpen sem harmadosztályú) roquamole
Hozzávalók 2 személyre:
- 1,5 paradicsom
- 2 avokádó
- fél citrom leve
- 2 szál újhagyma
- 1 piros chilipaprika
- 5 dkg roquefort
- 1 kis bagett (nálam most nem egészen az volt, de a bejegyzés végéig nem lövöm le a poént)
- pár csippentésnyi pirospaprika a tetejére
Mi sem egyszerűbb: az avokádónak lehúzom a héját, belevagdosom egy tálba, hozzámorzsolom a roquefort-t, villával összenyomkodom, majd belekeverem a citromlevet, no meg a felkarikázott chilit és az újhagymát. Harmadfokú roquamole lényegében kész.
Kevés olajat hevítek a legnagyobb serpenyőmben, és nekiállok felszeletelni a bagettet. Majd konstatálom, hogy ez nagyon furcsa bagett: a színe enyhén szólva még az esetben is túl sötét, ha jó hazai szokás szerint sötétre színezték ahhoz, hogy barnabagettként eladhassák. És igen, ekkor már sejtem, hogy Monsieur némileg mellényúlt a bevásárlásnál… Azért még a remény egy halvány csíráját őrzöm a lelkem mélyén, de mikor megkóstolom bebizonyosodik az elképzelésem. Jóuram kvázi bagettre formázott kakaós kalácsot hozott haza. Igen, tisztán érzem a kakaót. Viszont! cukrot azt szerencsére neeeeeeem!!! Oké, meg vagyunk mentve, én biza ezt felhasználom, lehet, hogy még jól is sül el a dolog!
Tehát a serpenyőben szépen a karikák mindkét oldalát megpirítom, valamennyi elkészült szeletre vágok egy karika paradicsomot, gluttyantok egy-két evőkanállal a zöld krémből, majd a kész miniszendvicsek tetejét megszórom egy kevés pirospaprikával, és nagy mosollyal jóétvágyat kívánok.
És jó volt. Nagyon jó volt. No meg szép is. Szép színes. Boldogan faltuk be.