Tavaly január elején hoztam létre a blogot, 12-én raktam ki az első bejegyzést. A gondolat egyébként már régóta ott motoszkált ahol motoszkálnia kell, csak hónapokig még a bátorság hiányzott, meg az az impulzus, ami megadja az utolsó löketet a gondolat cselekvéssé magasztosulásához. És milyen érdekes, csak egy éve volt, és már nem emlékszem pontosan, mi volt az. Egy dolog biztos: barátokkal gyűltünk akkor este szokás szerint jó sokáig, és mikor hazaértem úgy éjfél és hajnali egy között valamikor, regisztráltam, kiválasztottam a felhasználónevet és a blog a címét. A cím magyarázata egyébként rendkívül egyszerű, azoknak pedig, akik követik az írásokat, nem is okoz meglepetést, hogy egyszerűen arról van szó, hogy az Uracsom, a.k.a. Monsieur francia, méghozzá Bordeaux szülötte. És ez a tény amellett, hogy Budapesten élünk, vagyishogy éltünk tavaly május végéig, alapvetően meghatározta a konyhához való hozzáállásunkat/hozzáállásomat. A francia, azon belül is főképp a dél-nyugat- francia konyhában időről időre történő tobzódás sokat fejlesztett az ízlésemen, továbbá nagyban hozzájárult ahhoz, hogy nyitottan álljak hozzá az addig ismeretlen alapanyagokhoz. (Most hirtelen eszembe jutott, hogy 5 – vagy 6? - éve egy karácsonyi vacsorán Monsieur akkor 15 éves unokatestvére gyakorlatilag a képembe röhögött, mikor az asztalra került az osztriga, és instrukciókat kértem arra vonatkozóan, hogy na ezt most hogyan is kéne enni pontosan.) Egyébként gondolom azzal sem árulok el nagy titkot, hogy megveszek a francia konyháért, nekem az a non plus ultra. És mielőtt bárki nekem esne, sietek leszögezi, hogy azért nem a magyar rovására, vannak ugyanis olyan ételeink, amikről semmi pénzért le nem mondanék, és mikor Anyukám tálalja őket, leállni én bizony nem tudok. Aztán meg felállni…
De vissza a bloghoz! Mióta létezik, még tudatosabban közelítek a táplálkozásunkhoz, mint annak előtte. Na nem mintha anno nem lettem volna hajlamos a pedantériára: sokszor előfordult ugyanis például, hogy nem mentem bele spontán, ám ígéretesnek hangzó programokba, pusztán azért, mert akkor felborul a főzési tervem, és akkor én nagyon nem leszek boldog. De a blog óta excel-táblát vezetek a napi étkezésekről, ahova a napi recepteken kívül gondosan jegyzem a forrást (ha van), van megjegyzés rubrika, sőt beszerezhetőségi is. Emellett még inkább odafigyelek arra, hogy változatosan étkezzünk, és nagyon kerülöm az ismétléseket (kivéve a banángerinc esetében, de a süteményeknek nem vagyok a megszállottja).
És ez el is vezettet a következő ponthoz: hacsak el nem utazunk, vagy kockásfülű nyuszik nem potyognak az égből, netán előző nap nagybuli nem volt, minden nap főzök. Előfordul (persze rendszerint hétvégén), hogy reggelit, ebédet, vacsorát, valami kenceficét és süteményt is. Ehhez képest a 2011-es évben mindössze 117 bejegyzés született. Igen kérem, ez a lustaság. És ahogy végigfutok a címkefelhőn, leginkább azt látom, hogy kétféle bejegyzéstípus dominál: a húsmentes (40 recept) és a villámtempó (38). Ebből egyértelműen következik, hogy bizony írás szempontjából mindig az egyszerűbb, könnyebben megírható felé hajlottam. Mert be kell vallanom, hogy bár nagyon szeretek írni, de magának a szigorúan vett receptnek a megírása bizony annyira nem a szívem csücske. Ha röviden kell kifejteni, taglalni, magyarázni, rendben van, de ha egy sokkomponensű, rafináltabb technikát tartalmazó receptről van szó, gyakran addig halogatom, míg végül sosem íródik meg. Ezért nem láttak napvilágot eddig gyakorlatilag a legínycsiklandozóbb kreálmányaim, mint példul a moules marinieres (fehérboros feketekagyló), a sókéregben sült aranydurbincs, vagy akár a Monsieur által világbajnoknak kikiáltott sült csirke, illetve narancsos kacsa. Nos, ezen a blog második évében változtatnom kell.
Aztán ejtenem kell pár szót a fotókról is. Igen, tisztában vagyok vele, hogy nem túl szépek. Azért talán már odáig sikerült eljutnom, hogy legalább a főzési kedvet nem veszik el, de tudom, többségében nem is étvágygerjesztőek, ennek ellenére, ha nem lennének, akkor mindenki - engem is beleértve – hiányolná őket. Érdekes, hogy pedig ha tájról, emberekről van szó, nem vagyok reménytelen eset, de az ételfotó az biza más tészta. Elolvastam néhány bloggerkolléga és ételfotós írását a témában, és mind azzal kezdték, hogy csak természetes fényt használjunk a fotózáshoz. Aha, király, csakhogy nálunk, mint gyanítom sok más háztartásban is, a vacsora a fő attrakció, az meg ugye frissen készül este, és per pillanat délután 4-kor sötétedik. De amikor este 10-kor sötétedik, akkor sincs már rendszerint elég fény 8 óra felé idebent ahhoz, hogy mindenféle világítás nélkül fényképezzek. A másik, hogy rendszerint azt ajánlják, hogy az ember kvázi „rendezze be” a fotózás helyszínét. Erre a válaszom pusztán egyéni szocproblem, de attól még fennáll: a konyhai pakolófelületem icipici, étkezőasztalunk pedig nincs (úgy tűnik, ez kísért minket, csak egy rövid időre rendelkeztünk vele az előző kasztlii lakásban), csak egy csöppnyi reggeliző asztal a konyhában, de az rendszerint tele van pakolva azzal, aminek a konyhapulton kellene lennie, csak ugye nem fér oda. A másik dolog pedig, hogy a legeslegalapabb konyhafelszerelésen, illetve tálalókészleten kívül mással nem rendelkezünk, mert ez a kasztlii dolog ez abszolút átmeneti, én meg nem akarok egy nagy rakás cuccot dobozolgatni, no meg aztán szállítgatni keresztül-kasul Anglián, netán Európán, tehát ezen a helyzeten egyelőre nem változtatunk. És végül, de nem utolsó sorban, mire elkészül a vacsora, én már legszívesebben helyben rávetném magam. Nincs türelmem össze-vissza fotózgatni. De ami még jobban megijeszt: állandóan attól rettegek, hogy mire túlesek a fotózáson, kihűl az étel. Az pedig minőségbeli romlással jár. Azt én nem akarom. Nagyon nem. Na mindegy, azért ígérem próbálkozom, előbb-utóbb csak sikerül vállalható fotókat összehozni…
Eredmény viszont mindenképp, hogy rengeteg új alapanyaggal dolgoztam az indulás óta, kezdve a legtriviálisabbtól mint a karfiol vagy a karalábé, a legizgalmasabbig, mint a már említett feketekagyló és aranydurbincs, vagy a polip, aztán árpagyöngy, fekete bab, bizonyos távol-keleti, indiai fűszerek, és mondjuk a disznólábon kívül nem nagyon jut olyan alapanyag az eszembe, amit szívesen ki ne próbálnék. Mert szerencsésen alapfilozófiámmá tettem a kísérletezést, a kulináris nyitottságot. Olyan dolgokat is gyakran főzök, amikért alapvetően nem rajongom, de úgy hiszem, egy próbát megér, hogy új ízkombinációkban mit lehet belőlük kihozni (ide tartoznak mondjuk az édes zöldségek, mint a sütőtök, az édesburgonya, tekintve, hogy az édes ízért én annyira nem…). Tény és való, hogy a kísérletezésben Anglia mint hátország nagyban alám tesz, tekintve, hogy itt gyerekjáték beszerezni a tengeri halakat és egyéb kütyüket, továbbá az indiai, kínai, thai, no meg az arab fűszereket és kencéket – a többségért ráadásul csak a kevesebb mint egy kilométerre levő szupermarketig kell elsétálnom. De ugyanakkor le kell szögeznem, hogy azért szerencsére ezek a dolgok már otthon is egyre inkább hozzáférhetők: országszerte egyre több a jól felszerelt ázsiai élelmiszer bolt, a budaörsi halpiacról ódákat zengenek, a Nagyvásárcsarnokban is van olyan halas, ahol a fésűkagylótól kezdve a csigáig gyakorlatilag minden van, illetve a vidékieknél azt olvasom, hogy a Metroban szerzik be a tenger gyümölcseit.
De vissza hozzám: sütöttem tavaly kenyeret. Az ír zabos zsemle már nagy visszatérő, a Doris Grant vekni is belopta magát a szívünkbe (avagy a gyomrunkba), de rajtuk kívül sütöttem már rozskenyeret is. És igen, egyáltalán nem ördöngösség mindenféle ketyere hiányában sem. Jó, egy „igazi” kenyeret bizony gyúrni kell 10-15 percig, de úgy fogom fel, hogy ezzel letudom a konditermet. Ha rövid időn belül kovászos kenyér készítését is abszolválom, elégedett leszek magammal.
És ezzel elérkeztem oda, hogy mit szeretnék a blog második évében:
- a már említett kovászos kenyeret,
- több húsételt (megírni, nem főzni – az egy nap húsmentes, egy nap húsevő tartja magát),
- megírni mindent, amit elkészítek és nagyon finom,
- néha azt is, ami nem (mert van, hogy az is előfordul),
- hetente minimum 3 írást kirakni,
- nem ellustulni a hosszabb lélegzetvételű munkákat,
- tintahalat készíteni,
- megírni a már fentebb említett moules marinierest, polipot, durbincsot és társaikat,
- velős csonttal dolgozni,
- több francia és magyar ételt készíteni…
Ennyi jutott most eszembe. Így is hosszú a lista. Igyekezni fogok.
És ha már eddig úgy se tettem, ráadásul a blog életében most nyitom az újat, ezennel minden kedves (és a bármi okból esetlegesn kedvetlen) Olvasónak finom ételekben és egyéb bőségben gazdag, mi több boldog és egészséges Újévet kívánok!
