Rájuk:
Annyira hihetetlenül gyönyörűségesek, hogy leírhatatlan. Jóval keskenyebbek, mint a kisujjam hegye - én még soha ilyenekkel nem találkoztam korábban. Képtelenség lett volna őket otthagyni…
Hazaérve aztán elkezdtem tűnődni, hogy mi is legyen velük pontosan, mert ha nem is rögtön aznap, de másnap mindenképpen tányéron akartam látni a szépségeket. Bevallom, nem húztam a döntést sokáig: a legelső gondolatomnak bizalmat szavaztam. (Aztán persze beugrott még ez-az, de elhessegettem a felesleges ideákat izibe.)
Rizottót nemesítettek mennyeivé. Mindenképpen főfogást akartam belőlük ugyanis (azzal kérem ne tessék zaklatni, hogy az olaszok a rizottót előételként fogyasztják - ők úgy, én így), hogy ne csak valamit felvezessenek, és olyan ételbe akartam őket, ahol egyértelműen övék a főszerep, és nem csak garnírungként csillognak, mondjuk egy serpenyőben sült tengeri halfilé mellett (normál zöldspárgából ez a következő terv, de legalábbis az azutáni). Delikát finomságukat, roppanós állagukat pedig napon szárított, olajban eltett paradicsommal festettem alá.
Rizottó spárgával és szárított paradicsommal
Hozzávalók 2-3 adaghoz:
- 25 dkg zöldspárga
- 2 evőkanál olívaolaj
- 1 nagy salotta hagyma
- 25 dkg rizottó rizs (pl. arborio)
- 1 dl száraz vermut
- 2 zöldségleveskocka
- 6 nagy napon szárított, olajban eltett paradicsa
- 10 g vaj
- 40 g parmezán
Először megfőztem a spárgákat, ugyanis úgy voltam vele, hogy így tudok biztosra menni azzal kapcsolatban, hogy nem főnek túl. Egy kis lábost jelöltem ki a célra: azt, amiben az alaplevet is forraltam később. Icipicit letörtem a végükből, ami esetleg fás lehet, majd úgy raktam bele az edénybe a zöld sípokat, hogy a fejük kilógjon a vízből, mivel ugye az a legdelikátabb részük, és elég nekik a pára, hogy készre főjenek. Semmit nem raktam a főzővízbe, úgy döntöttem, hogy ezeknek a bébiknek elég az az ízesítés, amit majd a rizottóból magukba szívnak. Mindössze egy percig forraltam őket, és már szedtem is ki őket papírtörlőre egy fogóalkalmatossággal. (Felnőtt zöld példányokat 3-4 percig főznék enyhén cukros, kicsit citromleves vízben.) A szárakat úgy 3 centis darabkákra vagdostam, a fejeket félretettem.
A visszamaradt enyhén zöldben játszó vizet felöntöttem frissen forralttal, hogy nagyjából egy liter legyen, majd beledobtam két zöldségleves kockát, és a legkisebb lángon alá gyújtottam. Mellette egy nagy serpenyőben az olajon kevés sóval puhára pirítgattam a finomra vágott hagymát, majd hozzáadtam a rizst, és alaposan átkevergettem, pirítgattam. Lejjebb vettem a lángot, majd felöntöttem a vermuttal, és heves kevergetésbe kezdtem. Mikor beitta az alkoholt, folyamatos kavargatás közepette elkezdtem merőkanalanként adagolni az alaplevet. (Mindig akkor adom a következőt, mikor az előzőt beitta.) Mikor a rizst már csak egy merőkanálnyi lé választotta el a tökéletes állagtól, tehát sokszorosára duzzadt, puha, ámde mégis harapható lett, rászórtam a spárgaszárakat, ollóval kis darabkákra belevagdostam a paradicsát, majd végül az utolsó adag levest is rámertem, és elzártam a lángot, majd átkevertem. Ekkor jöhetett hozzá a vaj és a reszelt parmezán is, majd egy újabb keverést követően a tetejére rakosgattam a spárgacsúcsok két harmadát, lefedtem, és 5-10 percre magára hagytam. Tálalásnál a két tányért a visszatartott fejekkel díszítettem.
Szinte összevesztünk az adagoláson. De azért csak szinte…
A rizottókészítés rejtelmes bugyrairól egyébként itt írtam bővebben: http://budapest-bordeaux.blog.hu/2011/12/13/a_rizs_halala_szep_halal.