Egy adagnyi maradék akadt még a tegnapi sajtos-brokkolis csirkéből, és mivel Monsieur annyira odavolt érte, úgy döntöttem, hogy ahelyett, hogy magamnak tenném félre másnap ebédre, megkapja ő vacsorára. Ha egészen őszinte akarok lenni, itt nem igazán arról van szó, hogy én mennyire önfeláldozó édes-kedves vagyok – nem-nem! Meggyőződésem, hogy ezzel a bolttal én jártam jobban. Nem kellett ugyanis „családi” vacsorát csinálnom, hanem csak magamról kellett gondoskodnom saját kényem-kedvem, no meg étvágyam szerint.
Ugyanis a kamrapolcon megbújt egy szépséges hosszúszárú brokkolifej, amivel napok óta szemezgettem bohó vágyakozással. Testes öntettel párosítottam fejben, ahogy a bizonyos Bordeaux melletti napfényes faluban szoktam ebédre – ó mennyire vágytam már rá! Aztán eszembe jutott, hogy mivel füstölt halam épp nem akad mellé, fetával egészítem ki… és pirított fenyőmaggal! Szóval mikor lemondtam a maradékról Uracs javára, ez lebegett a szemem előtt… És azért, hogy ne tűnjek ezek után viszont teljesen önzőnek, muszáj megjegyeznem, hogy általában igenis önfeláldozó vagyok, mert lemondok az ilyen salátavacsoráról tudván-tudva, hogy Monsieur-nek nem lenne elég a legkisebb fogának a felére sem. Úgyhogy a rengeteg zöldség-kevés fehérje kombó marad a roppant ritka ilyen esetekre, no meg az évente kétszeri francia tartózkodásokra.
Hetekig tudnám egyébként enni ezt a salátát ebédre (de ebédre meg azért nem készíthetem, mert rendre én vagyok itthon a konyhamalac: normál esetben minden vacsoramaradék az én tányéromon landol). Az benne az igazán csodás, hogy a brokkolirózsák tökéletesen felveszik a nehéz öntetet, így sokszínű ízek jóravaló hordozóivá válnak.
Ohó, és szombattól két héten át ehetem ezt a perzselő déli naptól védő oázis-verandán füstölt heringgel, esetleg lazaccal vagy fehérborban konzervált makrélával, no meg a kedves szomszéd, Madame Tomate (vagyis Paradicsomné, ahogy mi hívjuk) kétökölnyi méretű házi paradicsomaival. Hhhá, alig várom!
Brokkoli saláta fetával és fenyőmaggal
Hozzávalók 1 nagy adaghoz:
- 1 kisebb fej hosszúszárú brokkoli
- 1 nagy gerezd fokhagyma
- 1 evőkanál balzsamecet
- 1 teáskanál méz
- 1 púpos teáskanál magos dijoni mustár
- 3 evőkanál extra szűz olívaolaj
- úgy 50 g feta
- 1 kis maréknyi fenyőmag
- só és frissen őrölt bors
A hosszúszárú brokkolit természetesen a szárait meghagyva rózsáira szedem, majd lobogó sós vízben úgy 3-4 perc alatt megfőzöm, leszűröm, majd kihűtöm. (Végül a könnyebb fogyaszthatóság kedvéért a nagyon hosszúakat félbevágom.)
A finomra vágott fokhagymát sózom, ráöntöm a balzsamecetet (így a sóval és az ecettel kicsit szalonképesebbé téve a leheletem számára), ezután hozzáadom a mustárt, a mézet, végül az olívaolajat, alaposan borsozom, kézi habverővel összekeverem, és ellenőrzöm hogy kell-e még hozzá só.
A brokkolikat egy tányérra rendezem, és leöntöm az öntettel.
Egy nagy serpenyőben olaj nélkül egy-két perc alatt meg-megrázva megpirítom a fenyőmagokat, majd a salátára szórom.
A fetát kis kockákra vágom, és azt is elosztom a brokkolin. Végezetül az egészet még jó alaposan megborsozom, majd örömteli nyüszögéssel rávetem magam a kreálmányra.
Nálam egyértelmű a függőség...
(Azóta még az jutott eszembe, hogy akinek így túl sovány, az is élvezettel fogyaszthatja grillezett húsok mellé... vagy egybesült báránycombhoz... nedvdús rostélyoshoz... serpenyőben sült makrélához...)
