Nos, ha már az előző postban a tapasok között szerepelt fougasse, itt az ideje, hogy kicsit bővebben is beszéljek róla.
Először Monsieur-től hallottam róla: gyerekkorában, mikor Provence-ban nyaraltak, az ő feladata volt felkelés után, hogy elballagjon a közeli pékségbe, és vegyen belőle a reggelihez. Mostanáig ez annyira regionális péksütemény volt, tényleg annyira csak Provence-ban készítették, hogy azóta sem találkozott vele, és érdekes módon nem is emlékezett rá pontosan, hogyan is néz ki, csak az a melengető elégedettség érzés maradt meg benne, ami a nagyon kellemes emlékekhez, maradandó ízekhez társul. Így szinte már-már meglepődött, mikor április tájékán először prezentáltam neki a házi készítésű, rozmaring illatú, falevélre hasonlító lepénykenyeret fougasse-ként.
Nagy kedvenc lett belőle, amit havonta egyszer-kétszer készítek azóta is. Viszont a vakáció alatt sajnálatos módon szembesültünk azzal, hogy immáron Franciaországot is utolérte a tömegtermelés. Az úgy volt, hogy Monsieur nővéréék is megtértek a szülői házba három gyerekkel, mikor mi a második hetünket töltöttük, és Anyósom, hogy a gyerkőcök (gyerkőcözök itt, mikor kettő közülük már 14 éves kiskamasz 42-es lábbakkal - na mindegy…) kedvében járjon, egyik nap ebédre nem a szokásos mennyei kézműves baguette-et, hanem előre csomagolt, cinikusan sajtos fougasse-nak nevezett förmedvényt vett a szupermarketből. Na az annyira borzalmasan rossz volt, hogy Fraoban eleddig példátlan módon éhen maradtam. (Az egyébként feltálalt quinoa saláta ez egyszer annyira tocsogott az olajban, hogy az sem jelentett kiutat a mardosó éhség fogságából.) És hogy ettől a degradáló képtől mielőbb megszabaduljunk, ha lehet még lelkesebben, szinte heti rendszerességgel kerülnek ki ezek az erezett lepénykenyérkék a sütőből.
Rozmaringos fougasse
Hozzávalók:
- 3,5 g instant szárított élesztő
- 250 g kenyérliszt
- 1 teáskanál só
- ½ teáskanál cukor
- 175 ml meleg (nem forró!) víz
- 1 evőkanál olívaolaj
- 2 rozmaring ág
- nagy szemű tengeri só
Egy nagy tálba szórom a lisztet az élesztővel, a sóval és a cukorral, majd alaposan összekeverem, és a közepén kutat képzek. Beleöntöm a vizet és az olívaolajat, majd villával nagyjából összedolgozom. Eztán kézzel dagasztom, olyan 8-10 percig, míg egy ragacsos, de ugyanakkor puszilgatnivalóan selymes tésztát kapok. (A dagasztásról bővebben itt: http://budapest-bordeaux.blog.hu/2012/03/23/mindennapi_kenyerunk_23.) Ekkor kiolajozott tálba teszem, fóliával befedem, és meleg helyen hagyom kelni, míg duplájára nő, úgy egy óra alatt.
Az egyik rozmarinágról leszedegetem a leveleket, és felaprítom, amilyen apróra csak tudom, míg a másokról az egy tőről növő leveleket szedegetem le egybe, ami olyan 3-4 darabot szokott jelenteni.
A kelesztést követően a tésztából inkább finoman, mint brutálisan kibokszolgatom a levegőt, majd beledolgozom a finomra vágott rozmaringot, majd labdává gyúrom, és sütőlapra helyezem. Lenyomogatom, majd ráteszek egy fóliát, hogy biztosan ne ragadjon a kezemhez, és olyan 20x25 centis téglalapra lapogatom. Megválok a fóliától, majd egy éles késsel középen hosszan bemetszem, mintha félbe akarnám vágni, de megállítom a kést, mielőtt ez valóban bekövetkezne. Ezután a vágás mindkét oldalán egymás alá ejtek három-három átlós bevágást, mintha egy levél erezetét akarnám reprodukálni, de itt sem metszem teljesen át a tésztát sehol. A gyurmaóra azzal ér véget, hogy a tésztát széthúzogatom, hogy sülés közben biztos megmaradjon a mintázat, és ne süljön össze a tészta.
Végül random módon beleszúrkodom a rozmaringtöveket, megszórom csodás durvaszemű tengeri sóval, finoman meghintem liszttel, sütőpapírral együtt egy tepsire helyezem, és megszokásból úgy 10 percet pihentetem. A sütőt előmelegítem 220 fokra / gázon 8-as fokozatra.
Olyan 13-15 perc kell neki, hogy gyönyörű barnára, és ropogósra süljön.