… egy olyan szeglete a világnak, amit mindenkinek látnia kéne. Megérkezve a Bordeaux-tól 35 km-re észak-keletre, Libourne mellett két dombra felkapaszkodó, aprócska településre, egy olyan helyen találjuk magunkat, mely Csodaországgal vetekszik – nem meglepő hát, hogy az UNESCO 1999 óta a világörökség részeként védi, no és persze az sem, hogy a mindössze nagyjából 2000 lakosára minden évben több mint egy millió látogató jut.
8 éve jártam itt először. Akkor még nem sokat tudtam arról, hogy a bordeaux-i borvidék eme kis szeglete a (számomra mindenképp) legízletesebb boroknak ad otthont. Akkor még csak annyit tudtam, hogy középkori városkát látogatunk, melyet a legenda szerint egy breton szerzetes, nevezett Émilion alapított a 8. században, akinek a sziklába vájt állítólagos lakása és a csodálatos, szintén sziklafalba bújtatott katedrális ma is látogatható, azonban sajnos olyan rapszodikus időpontokban, hogy én még nem nézhettem meg magamnak.
8 év után idén nyáron jártam itt újra Anyukámmal és M. szüleivel (Monsieur maga sajnos nem volt velünk, vissza kellett térnie Párizsba), és ugyanúgy a hatása alá kerültem, mint anno.
A rengeteg turista ellenére, ha az ember hallgat az ösztöneire, és bekanyarodik látszólag érdektelen, semmitmondó utakon, illetve belép nyitott, ámde „cégér” nélküli ajtókon, olyan helyeken találja magát, ahol megcsapja a történelem szele, ahol maga lehet a középkori falak között, ahol könnyedén el tudja magával hitetni, hogy valóban időutazásban van része. Én órákig el tudnék ücsörögni az ilyen udvarokban, látszólag távol a világtól…
De aki álmodozás helyett inkább kulturálódna, az is megtalálja itt a számítását: számos kortárs galériában lehet gyönyörködni, no és persze vásárolni nem pusztán képeket és szobrokat, hanem apró használati tárgyakat is. Sőt, helyi divattervezők is akadnak. Idén nekem csodás, kézzel varrott esőkabátokon akadt meg a szemem, de sajnos, bár a nyári időszakban az országban szinte minden le van értékelve, ezeket továbbra is teljes áron kínálták 250-300 euróért, amit a józan eszem visszautasított. Csakúgy, mint az egyik galériában lelt egyedi, illatos táskákat is, pedig az egyiket egész biztos nekem szánta a tervezője, csak az áráról elfelejtett velem előzetesen egyeztetni.
No és a bor, a saint-émilioni bor! Sokan állítólag azért részesítik előnyben a bordeaux-i borvidék többi tájegységének boraival, például a médoc-kal szemben, mert a saint-émilioniból a fiatal, 1-2 éves borok is „fogyaszthatóak” már, nem kell 4-5 évet várni, vagy idősebb palackokra vadászni, hogy az embernek „kerek élményben” legyen része. Nekem egyszerűen ez ízlik legjobban: mélynek találom, sűrűnek, mintha életerőt szívnék magamba a fogyasztásakor, de mégis valahogy friss és gyümölcsös, és nem telepszik rám. Számomra ez a kettősség az, ami a legkülönlegesebb élményt nyújtja, és amit ritkán fedezek fel másfajta boroknál, no de persze ez amatőr és erősen szubjektív vélemény.
M. szüleinél egyébként egy saint-émilioni, a Chateau Corbin az a bor, amit általában minden nap iszunk, nálunk, itt Párizsban pedig az az egyik ünnepi bor, mert nagyon nagy becsben tartjuk azt az egy-két kartont, amit a Szülők évente leszállítanak nekünk (bár itt, Szanzsiban is tartja az egyik borkereskedés, de 15 euró körül van náluk egy palack, ami számunkra nem a "mindennapi" árkategória).
M. szülei (sőt, már Anyósom édesapja is anno) egyenesen a tulajdonostól veszik (így 9-10 euró egy palack, nem számítva a mennyiségi kedvezményt), és idén először én is velük tartottam a chateau-hoz a készleteiket feltöltendő (fotózni nem fotóztam, elnézést). A Montagne falucska melletti szőlőbirtok négy generáció óta, 1948 óta a Rambeaud család tulajdona, de története a 17. század elejéig nyúlik vissza, így ez a község egyik legrégebbi birtoka. A jelenleg „uralkodó” Monsieur Rambeaud rendkívül mókás ember: egy saccra 40 éves platós autóval közlekedik, öltözetét tekintve egy hamisítatlan földművesre hajaz (pedig higgyétek el, a szőlőbirtokok tulajdonosainak többsége úgy fest, mint akik divatlapból léptek ki), és olyan sokat és gyorsan beszél, mintha a bora helyett állandóan csak kávét inna - szinte belefájdult a fejem abba, hogy követni próbáltam, pláne hogy igencsak erős helyi akcentussal beszél. Először arról, milyen károkat okozott az előző éjszakai vihar, a kevés nap miatt milyen „gyatra” minőségű termés várható, majd ecsetelni kezdte a tervezett pincefelújítást.
Mikor végre valahára rátértünk az üzletre, büszkén megmutogatta az új fajta dobozokat, amik szerinte rendkívül praktikusak, merthogy ahelyett, hogy a bor két sorban helyezkedne el, most mind a hat egymás mellett van. Meg kell hagyni, valóban nagyon csinosak lettek, a címer is színes rajta, de M. Anyukája csak annyit súgott a fülembe tréfásan, hogy így van mivel indokolni a közel egy eurós palackonkénti áremelkedést.
A Szülők által eddig szokásosan vásárolt 2009-es évjárat mostanra elfogyott, de Monsieur R. megkóstoltatta velünk a 2010-est, állítva, hogy az ugyanolyan jó, és valóban, a bor nem hazudtolta meg. Monsieur épp ezen a ponton hívott, és mikor meghallotta hol vagyok, közölte, hogy nekünk is vigyek ám egy kartonnal. Aztán lehűtöttem, hogy mégis hogy a manóba képzeli bőröndben, vonaton, de végül így is bevállaltam 3 palackot.
Még előző héten Anyukám is küldött nekem oda egy nagy doboznyit a régi nyári ruháimból, vettem még ezt-azt Bordeaux-ban is, úgyhogy végül egy több mint 25 kilós óriásbőröndöt hurcibáltam a Montparnasse-tól hazáig majd’ 2 órán át úgy, hogy szinte sehol nem volt mozgólépcső, de az az igazság, hogy megérte, és már másnap azon siránkoztam, hogy miért csak hármat. A rákövetkező hétvégén tartottunk egy új, 2014-et köszöntő vacsorát, akkor kibontottuk az egyiket, de a másik kettőt azóta elbarikádoztam a menőbb, csak „alkalomra” fenntartott borok számára szentelt szekrénybe.
Saint-Émilionban egyébként nemcsak bor van, hanem pezsgő is, ami értelemszerűen nem Champagne, de attól még meglehetősen finom, és árban nagyon baráti. M. Szülei a Les Cordeliers által készített Cuvée Saint-Jean-ból vesznek gyakran (amit egyébként már említettem a Fbookon a bordeaux-i Fete du vin kapcsán), aminek palackja 7-8 euró körüli áron kapható a pincészetben, mely a városka központjától egy köpésre található. Korábban a régióban tartotta a Super U nevezetű szupermarketlánc, de sajnos mára eltűnt a polcaikról, és borkereskedőnél sem nagyon lehet kapni, legalábbis a mi környékünkön.
No de vissza a városkához! Sokaknál olvastam, hogy az éttermi árak a párizsiakhoz képest kifejezetten barátiak, én ellenben ennek a szöges ellentétét tapasztaltam, de tény és való, hogy nem néztem körbe túl alaposan. Pár éve pedig itt volt Bordeaux környékének az egyik legmenőbb, 2 Michelin-csillaggal jutalmazott étterme, de aztán a chef kifáradt, beállt tévés szakácsnak, az utódja pedig olyannyira nem élvezte az inspektorok bizalmát, hogy mindkét csillag elúszott. Ettől függetlenül persze istenieket lehet itt enni, ami viszont Franciaországban nem túl meglepő.
Remélem, jövőre, mondjuk tavasszal sikerül ismét visszatérnem, ezúttal Monsieur-vel, és ott töltjük az egész napot, elveszve az időben!
