Február elején visszaeső bűnösként ismét elcsábított Párizs, konkrétabban Párizs, a világ divatfővárosa. Vagyis hogy egészen pontos legyek, egy bizonyos üzlet, amiről a neten olyan meggyőzően dicsérő litániákat olvastam, hogy úgy gondoltam, megéri, hogy azt kockáztassam, joggal mondják rám, hogy olyan lány vagyok, aki vizet prédikál, aztán bort iszik. És megérte, jaj, nagyon megérte: amit ott találtam, felülmúlta a legmerészebb elképzeléseimet is. Minden darab, amit onnan hazahoztam képes arra, hogy új életre keltse még azokat a veteránokat is, akik már 8-10 éve kísérnek hűségesen országról országra. Alig bírtam elhinni a szerencsémet!
Aztán azért egy aprócska porszem beleszállt a gépezetbe: hazaérve, a tetszelgő újrapróbálgatás közben kiderült, hogy a kegyetlenül menő, pitonbőrrel kombinált legújabb farmeremben benne felejtette a pénztáros a lopásgátló mágnest. Az első gondolatom az volt, hogy ezek arra játszanak, hogy a chip miatt visszatérve ott újra elcsábuljak (és akkor igazuk van, erős ott a kísértés), így előkaptam a szerszámkészletemet, és minden szóba jöhető eszközzel próbáltam a mágnest szétfeszegetni. Gyors felfogású révén viszonylag hamar feladtam a harcot, és megadtam magam az elkerülhetetlennek, vagyis elhatároztam, hogy a következő hét elején visszamegyek a nadrággal az üzletbe…
De ha már így esett, gondoltam két legyet ütök egy csapásra, és elmegyek abba az óriási ázsiai szupermarketbe is, amit még Karácsony előtt mutatott be nekem a vietnámi származású barátnőm, és felkészülök a néhány napon belül kezdődő kínai újévre. Annál is inkább, mert épp ekkor érkezett meg az Amazontól Gok Wan kínai szakácskönyve telis-tele olyan receptekkel, amik tökéletesen illenek a karácsony utáni detoxikáló időszak könnyed diétájához. Úgyhogy nagy nehezen kiderítettem, mikor van nyitva a bolt (hétfő kivételével minden nap este 8-ig), majd elkezdtem azon tűnődni, hogyan is öltözzek fel úgy, hogy elég sikkes legyek Saint-Germain-des-Prés-hez, de ne legyek túl sikkes Belleville-hez, ahol a nevezett szupermarket található… merthogy Belleville-ben jobb nem kitűnni a tömegből (ami egy szőke hajú, kék szemű, nagyon fehérbőrű lánynak gyakorlatilag lehetetlen vállalkozás).
Belleville Párizs észak-keleti részén, a 19-20. kerületben található, maga Belleville metrómegálló pedig – ahol az általam megcélzott Chen Market funkcionál – a 10-11-19-20. kerület találkozásánál. Hajdan a környéken funkcionáló gyáraknak köszönhetően afféle munkáskerület volt, de a 60-70-es évektől kezdődően egyre több észak-afrikai (Maghreb országokból érkező) bevándorló telepedett le itt, majd a 80-as évektől kínai, illetve más délkelet-ázsiai emigránsok érkeztek nagy számban, úgyhogy ma itt található Párizs egyik kínai negyede (a másik a 13. kerületben). A gyárak többsége néhány évtizede bezárt, és az üres gyárépületekben sok afféle művészeti kommuna jött létre (sőt, egy ilyen gyárépületből indult az egyik kedvenc együttesem, a Les Rita Mitsuko is), így a kerület relatív közkedveltséget élvez bohém körökben, és egyre több bobo (bourgeois-bohème, vagyis leegyszerűsítve jól szituált, erőteljesen baloldali értelmiségi, nagyon párizsi jelenség, manapság meglehetős hipszter beütéssel) költözik ide. De összességében a legtöbb – nem bobo – ember a következő dolgokra asszociál Belleville-re gondolva: bűnözés, ázsiai örömlányok, China town, Parc des Buttes-Chaumont (Párizs egyik legnagyobb parkja). Úgyhogy én normál körülmények között nem mennék oda egyedül, de a Chen Market túl csábító: már a Karácsony előtti légyotton is lista nélkül annyi mindent összevásároltam, hogy utána alig bírtam megmászni a belleville-i dombokat, mikor a barátnőmmel a megfelelő thai éttermet kerestük. (Tarisznyarákkal töltött tavaszi tekercset ettünk, nyers marhahússalátát és pad thait.).
A nagy túra előtti hétvégén végignyálaztam az új kínai szerzeményemet és Gordon Ramsay délkelet-ázsiai szakácskönyvét, és készítettem egy akkora bevásárlólistát az „alapélelmiszerekből”, hogy biztos voltam benne, minimum két órát ott töltök, mire mindent megtalálok. És izgultam, mint kisiskolás az évnyitó előtt, elalvás előtt pedig arról álmodoztam, hogy micsoda autentikus ázsiai finomságokat fogok kreálni az elkövetkező időszakban…
Kedd délután aztán elindultam. Először értelemszerűen a ruhaüzletbe, ahol nagyon kedvesek voltak, elnézést kértek, eltávolították a mágnest, majd sietve felhívták a figyelmemet arra, hogy újabb gyönyörködnivaló érkezett, én pedig ráharaptam a mézes cukorra. Egy óra alatt lőttem magamnak egy új bőrdzsekit (hogy ez mennyire hiányzott: kamasz koromban Anyukám olasz beszerzőútjainak jóvoltából tetőtől talpig bőrben jártam), és végignéztem a férfi részleget, mert M-nek is akartam egy farmert, hadd jusson neki is a jóból, de sajna nem találtam megfelelőt. Mindenestre a bentfelejtett mágnest abszolút szerencsés dolognak könyveltem el ezek után.
Végül késő délután / kora este a kígyós farmert a válltáskámba gyűrve, a bőrdzsekit bevásárlószatyorba rejtve elindultam Belleville-be. Szokásomhoz híven, a telefonom a kabátzsebemben volt, zenét hallgattam - Blondie-t, mert Debbie az aktuális főkedvenc. Egy sikeres átszállással meg is érkeztem Belleville megállóhoz, majd a táskáimat szorongatva megindultam a legközelebbi kijárat felé, hogy onnan kilépve nézzek, mint Rozi a moziban, azt keresgélve, hogy melyik irányban is van a Chen Market. Merthogy emlékeim szerint kapásból ott volt, de úgy tűnik, rossz irányból érkeztem. De a körbenézés és a sokat emlegetett szupermarket kiszúrása így sem lehetett több mint 5 másodperc. Az 5 másodperc elteltével kissé megnyugodva - lévén a rossz környéken mégis pikk-pakk ott leszek - megindultam az odavezető zebra felé, mikor a zene egyszer csak elhallgatott. Gondoltam Monsieur hív, hogy rendben vagyok-e itt, mert hívás előtt egy másodperccel mindig kikapcsol a zene. De a telefon nem csörgött. Benyúltam a zsebembe, és a kis jószág bizony nem volt ott. Egy pillanatra lefagytam, míg tudatosodott bennem, hogy a telefonomat ellopták, majd gondolatban vállat vontam, hogy banyek, ez van, kétéves előfizetés mellé 1 euró volt a kis Samsung, és szeretjük, de hát ez van. Egyéb várható következmények eszembe se jutottak (bízom benne, hogy a meglepetés, nem a józanész hiánya), és bár M-nek jeleztem volna, hogy mi a helyzet, a másik telefon nem lévén nálam, beletörődve indultam volna a kínai szupermarket felé… mikor kiszúrtam, hogy ott áll valami óriási rendőrautó-monstrum jó néhány rendőr által körülvéve. És akkor automatikusan odamentem, gondolva, hogy oké, nyilván úgyse csinálnak semmit, de ha már itt vannak, mondom nekik, hogy pár másodperce ellopták itt a mobilom… addig jutottam, hogy excusez-moi, mire az egyikük már mondta is hogy nyugi, a másik mutatta a telefonom, és kérdezte, hogy erről van szó…? Hálásan, hevesen dobogó szívvel mondtam, hogy igen, mire már pakoltak is be a rendőrmobilba, magyarázva, hogy hova üljek, meg hozzáfűzve, hogy igen, elkapták a zsebelőimet, de sajnos ahhoz, hogy visszakapjam a telefonom, be kell velük mennem a kapitányságra feljelentést tenni.
Szóval ott ültünk. Egy háromszor négyüléses rendőrjárműben, én a sofőrrel elől, mögöttem három zsernyák, mögöttük további két őre a rendnek és az állítólagosan marokkói és tunéziai zsebmetszőim. Én meg olyan vicceseket kérdeztem a hozzám közelebb ülő rendőröktől, hogy ugye ez gyakori Belleville-ben (nagy nevetés). Mennyi idő alatt érünk a kapitányságra? Mennyi idő a vallomástétel? És mindeközben néztem, hogy milyen környékeken megyünk keresztül, jézusmárja, és bár próbáltam az egészet egy kulturális antropológiai körútnak felfogni, be kell vallanom, hogy ahogy álltunk a dugóban, vagy megálltunk egy kereszteződésnél, az kattogott a fejemben, hogy ugye nem most jut eszébe valami szélsőségesnek rendőrautókra lövöldözni… (Higgyetek nekem, Budapest egy nagyon-nagyon-nagyon biztonságos város!) Az eredetileg általuk 10 percesnek nevezett utat a késő délutáni dugóban kb. 25 perc alatt tettük meg.
Megérkezvén először kiszállították a „rabokat”, majd jött értem a velünk utazó egyetlen rendőrlány (fiatalabb nálam, de egyértelműen kemény csaj), hogy a recepcióhoz kísérjen. Ahogy beértünk, kérdeztem tőle, hogy kimehetek-e cigarettázni, mondta, hogy persze, várhatóan negyed óra, míg hívnak. Kimentem, és szabályos röhögő görcsöt kaptam. Annyira szürreálisnak tűnt az egész, meg annyira örültem a szerencsémnek, hogy ott voltak, és elkapták a tetteseket anélkül, hogy bármit is tettem volna (elfelejtettem megkérdezni a sokk közepette, hogy történt, de gyanítom, az kelthette fel a figyelmüket, ahogy egyikük átpasszolta a mobilt a másiknak, és magát a „zsebmetszést” nem is látták, mert nem ők jöttek oda hozzám). Meg röhögtem magamon is: szorongatom a táskáimat (és hála az égnek azokban minden rendben volt, pedig volt nálam kápé is rendesen, mivel nem akartam Belleville-ben kártyát használni), és közben ott a telefonom védtelenül a zsebemben… De mentségemre legyen szólva, nem ilyen körülmények közepette szocializálódtam, Pesten soha ilyen jellegű atrocitás nem ért. Miután kiröhögtem magam, visszamentem, és vártam, vártam. Nem negyed órát, de megértem. Ráadásul egy pillanatig nem panaszkodhatom, mert egy másik csapat rendőr egyik tagjától megkaptam az utolsó adag kávét, ami kijött az automatából, aztán a mi sofőrünk is kijött, és közölte, hogy bár úgy hallotta, az automata a recepción már nem működik, de hoz nekem „bentről”, és hogy vagyok, és kérek-e vizet. Mondtam, hogy minden oké, csak mondja meg, hol vagyok pontosan. Kérdezte hol lakom, a vallomásom után hazavisznek. Mondtam, hogy Szanzsiban, úgyhogy abszolút nem várom el, hogy oda hazavigyenek, de ha elvisznek a legközelebbi metrómegállóig, azt nagyon megköszönöm. Még azt is megkérdezte, van-e bérletem, mondtam, hogy párizsi nincs, de ne aggódjon, veszek jegyet.
Aztán eljött az én időm. Az ügyet megkapó nyomozó nagyon szimpatikus volt és intelligens, és alig várta, hogy leszólhassa a franciámat, hogy ő gyakorolhassa az angolját. Nagyon-nagyon jót beszélgettünk, a személyes részeknél vissza is kérdeztem, hogy ő most rendőr vagy life coach, a politikai kérdésekre (merthogy rengeteg nagyon meglepő dolgot hallottam tőle, amiken egyértelműen fel volt háborodva) itt nem térek ki, mert ez mégiscsak egy gasztro-, gasztro-életmód blog…
Ahogy kikísért, mondtam neki, hogy az egyik járőr vállalkozott a sofőr szerepre, úgyhogy megkereste nekem az illetőt, illetve megkereste volna, ha még ott lett volna (több óra telt a bevitelem óta), de a vagány rendőrlány mondta, hogy sebaj, az egyik „fiú” gyalog kikísér. Addig leültettek, majd 5 perc múlva visszajött a leányzó, hogy ha várok 10 percet, kivisznek kocsival. Mint később kiderült, valami küldetésre menet. Szóval ahogy érkeztem, úgy távoztam, egy rendőrökkel telizsúfolt min. 12 személyes rendőrautóban. A sarokig vittek a 19. kerületben, ahonnan látni lehetetett a metrót, és miután jó és nyugodalmas estét kívántam nekik, még így is némi félsszel lavíroztam az alkoholista és egyéb gyanús elemek között, hogy aztán az automatára teljesen ráborulva elővegyem a bankkártyámat, hogy jegyet vásároljak. Közben a következő gondolatok kavarogtak a fejemben: okos lány létemre mennyire hülye p*csa vagyok, hogy nem jutott eszembe vigyázni a telefonomra a rossz környéken; én vagyok a világ legnagyobb mázlistája, hogy rendőrök szeme láttára rabolnak ki; és igen, én vagyok a világ legnagyobb mázlistája; és milyen jól szórakoztam az őrsön, és milyen jól a gondomat viselték; 6-7 rendőr az én nyomorult telefonom miatt hagyta abba a járőrözést, mikor biztos akadt volna fontosabb dolguk is; míg én itt azon rettegek, hogy hogy teszem meg azt a 20 métert a metróig, és hogy veszek jegyet, ezek a rendőrök bevetésre indulnak, ki tudja hova…
És aztán, mikor már a metrón ültem az én biztonságos Szanzsim felé (amit a nyomozó is kihangsúlyozott, hogy így már érti, miért olyan nekem Belleville, mint Aliznak egy kifordított Csodaország), az érzés euforikus volt. Nevettem, nevettem és újra és újra áldottam a szerencsémet. Az adrenalinlöket arra ösztökélt, hogy ahelyett, hogy jóasszony, detox-asszony módjára hazamenjek, és vacsorát főzzek, csatlakozzak M-hez egy sörre, aki meccset nézni ment a helyi ír pubba. Meccskezdetig egy sör fölött kitárgyaltuk az esetet, és ő is egyetértett velem, hogy tényleg a szerencse lánya vagyok (pláne miután látta a bőrdzsekit), punktum… (Azért lekopogtam.)
De Belleville-be nem megyek vissza egyedül. Legalábbis nem egyhamar. Úgyhogy a kínai újévet olyan étellel köszöntöttük, amihez a hozzávalók a helyi szupermarketben is beszerezhetők. És itt ismét közbeszólt Fortuna: az egyikben időszakosan árultak pak choi-t és kínai káposztát is. (Ezek után már csak zárójelben jegyzem meg, hogy a McCullough-féle nagy Róma-sorozatból épp ekkor olvastam a Fortune’s Favorites, vagyis Fortuna kegyeltjei részt.)
Ázsia pácolt lazac pak choi-jal és gombával
Hozzávalók:
2 X 150-160 g lazacfilé
2 ek szójaszósz
1 ek nouc nam (halszósz)
1 ek méz
fél lime leve
1 kétcentis gyömbérdarab – megtisztítva, lereszelve
1 + 2 evőkanál olaj
40 dkg csiperke gomba – nagyobb cikkekre vágva
1 pak choi – alsó, fehér része kisebb darabokra vágva, elkülönítve; zöld levelek közepesre szabva
Összekeverem a pác hozzávalóit, vagyis a szójaszószt, a halszószt, a mézet, a limelevet és a gyömbért. A lazacokat beirdalom, majd a nyílásokba betömöm a gyömbér nagy részét, és időnként átforgatva minimum fél órára a pácba teszem.
Öntöttvas edényben, cocotte-ban, felhevítem a két evőkanálnyi olajat (nem volt kedvem előbányászni a wokomat), majd alaposan megpirítom benne a gombát. Mikor már majdnem teljesen megpuhult, hozzáadom a pak choi fehér részét, és pár percig azzal is pirítom, majd végül belekeverem a zöld részét is. Végezetül ráöntöm a hal páclevét, alaposan átkevergetem, és elzárom alatta a lángot.
Egy kis serpenyőben felhevítem a maradék olajat, majd 3-5 perc alatt megsütöm benne a lazacokat (a sajátomat medium rare-re, míg M-ét majdnem teljesen átsütöm).
Ahogy várható volt, a méz miatt a hal bőre feketére sült, úgyhogy azt tálalás előtt lehúztam róla.
Hát nem volt egy nagy kaland, igaz? (Mármint az elkészítés!!!) A pácolást leszámítva kb. 20 perc alatt egy fölöttébb ízletes, és meglehetősen egészséges fogás született. Nem először, és nem is utoljára készítettem, az tuti. Szeretjük.
