A pogácskát Monsieur találta fel. No nem az e névvel illetett péksüteményt, de az elnevezést magát. Ugyanis Monsieur szerint mi – azaz magyarok – imádjuk a –cska, -cske végződéseket, és ahol csak tehetjük élünk is velük. Ergo Monsieur számára elképzelhetetlen volt, hogy a pogácsa prózai módon szimpla pogácsának hívandó, így rekreálta, mondhatni elképzelései szerint magyarosította az elnevezést. Azóta az bizony neki annyira pogácska, hogy úgy hiszem, ha rászólnék, hogy az bizony nem a helyes verzió, lehet, hogy nem is hinne nekem.
Szóval az úgy esett, hogy ezen a hétvégén hazamentünk a szüleimhez, és mivel legutóbb is mikor hazamentünk volt pogácska (ugyanis karácsony volt), Monsieur természetesnek vette, hogy most is kell legyen. Erre vonatkozó firtatózását továbbítottam Anyukám felé, és bár nem volt otthon semmi effajta házi péksütemény, nagylelkűen elvállalta, hogy készít egy adagot.
És ezen a ponton be kell vallanom, hogy én nem rajongok igazán sem a pogácskáért, sem a pogácsáért, ugyanis 1. nem tartozik hozzá semmiféle szósz; 2. nem szeretek nassolni. No de kérem, mint blogger, immáron kötelezve vagyok, hogy amennyiben lehetőségem adódik részt venni egy anyai sütésben, mely anyai recepten alapul, akkor igenis segítsek a kivitelezésben, tehát belemerültem a régóta nem gyakorolt gyártásba (halovány gyermekkori emlékeim vannak e tárgyban, mikoris roppant lelkesen vettem kézbe a sodrófát, no meg persze szaggattam is). És végül nagyon jól elszórakoztam, sőt!, még a végeredményből is ettem.
A recept egyébként roppant egyszerű…
Pogácska
Hozzávalók:
- ½ kg liszt
- ½ kg margarin
- ½ kg túró (mi most szimpla tehéntúróval dolgoztunk)
- 1 csapott teáskanálnyi só
- 1 tojás sárgája a tetejüket kenegetni
- ízlés szerint reszelt sajt a tetejére
Először Anyukám kerített egy batárnagy tálat, és belerakta a túrót, majd krumplitörővel összetörte. Eztán nekiállt hozzákockázni a margarint – én ezen a ponton kerültem a képbe, ugyanis átvettem a krumplitörőt, és nagy erőlködés közepette elegyíteni kezdtem a két komponenst. Monsieur ekkor kódorgott ki a konyhába, és látva az erőlködéstől lilulni kezdő fejemet, átvette az eszközt, s egy darabig ő erőlködött tovább. No de persze szegény férfiember bár erővel meg van áldva, azért ehhez a művelethez mégsem érthet úgy, mint egy gyakorlott, fifikával megáldott nő, úgyhogy Anyukám visszavette a kivitelezést, és a lisztet már ő kezdte hozzáadni. Mikor már nem lehetett tovább dolgozni a krumplipürégyártó eszközzel, kézzel gyúrta össze a tésztát, majd lenyugodni egy félórára a hűtőbe száműzte.
Ezalatt jártam egyet a házban, és Galiba névre hallgató, minket örökbefogadó macskánkat az alábbi különös pozícióban találtam (láttam már jónéhány macskát, na de ilyen fekvő-álló pozitúrát???).
No de vissza a fősodorhoz: a félóra letelte után Anyukám pillanatnyi hangulatának engedve elég vastagra nyújtottuk tésztát, majd picike, kb. háromcentis átmérőjű szaggatóval kiszaggattuk. Mivel a magas tésztadarabok nem akartak maguktól kiugrani a formából, késsel segítettem rá a dologra, ezáltal némileg deformálva a születő pogácskákat, amit mi speckó csöppet sem bántunk, mert egyrészt így nagyobb hangsúlyt kapott a házias jelleg, másrészt érdekesebben lettek ropogósak. De mielőtt ropogósak lettek, lekenődtek tojássárgájával, majd így költöztek a 225 fokra előmelegített sütőbe durván 15-18 percre. Két tepsinyi lett az adagból, az egyiknek a tetejét sajttal is megszórtuk.
És azt kell mondjam, a frissiben a sütőből előkerült pogácskáknál még engem – a szószmániást – sem zavart, hogy „száraz” sütiről volt szó. Este hét körül sütődtek, másnap hétig mind eltűntek… (Ja, és Monsieur boldog volt, nagyon!)