No jó, egy kis segítség: caramelle, pici, busiati. Esetleg most? Vagy tovább: canelloni, orecchiette, bucatini. Na így már egyszerű, igaz? Olasz tésztafajták bizony! A radiatori például a legújabb fajták egyike. Úgy tartja a fáma, hogy a ’60-as években alkotta meg egy alkotó szellemű ipari dizájner, és gondolom senkinek nem okoz meglepetést, ha megsúgom, hogy a formája az akkori ipari radiátorokét tükrözi, ami azért előnyös, mert a rengeteg bemélyedés tetetemes mennyiségű szószt képes felvenni.

Meg kell vallanom egyébként nem zsigerileg vagyok egy ekkora tésztaszakértő, csupán magaménak tudhatok egy zseniális könyvet, amiből fokozatosan művelődök. A The Geometry of Pasta (A tészta geometriája) című kötetről van szó, ami teljesen véletlenül került a birtokomba, mikor ezt-azt keresgéltem egy dizájnerkreálmányokat árusító outletben, és természetesen nem tudtam neki ellenállni. A dolog egyébként viccesen ironikus: igazi könyvesbolt alig akad Angliában (mert nekem véletlenül se mondja senki, hogy a WH Smith könyvesbolt), de a ruhákat és lakberendezési tárgyakat árusító dizájneroutlet tart könyveket.

De vissza a tárgyhoz! A kötet megalkotásának ötlete Caz Hildebrand grafikus fejéből pattant ki, aki sokszor töprengett azon, hogy mégis melyik tésztaformához milyen szósz illik leginkább; mi a pontos szabály, mit diktál a szokás. Úgy gondolta, hogy ennek érdemes lenne egy könyvet szentelni, ezért ötletével megkereste Jacob Kenedy-t, a felkapott londoni étterem, a Bocca di Lupo tulajdonos séfjét, akivel korábban már dolgozott együtt egy szakácskönyvön, és kettejük összefogásával az ötlet tetté nemesült. Az alapötletet a lehető legegyszerűbben foglalják össze a kötet borítóján, így hangzik:

1 + 1 = 2
A tökéletes forma + a tökéletes szósz = a tészta geometriája

A könyvben nincsenek képek, színes-szagos dekorációs elemek; a tésztaformákat Caz Hildebrand enyhén futurisztikus fekete-fehér grafikáival mutatják be. Az írás humoros, itt-ott enyhén fanyar, átütően intelligens: egyértelműen érződik rajta, hogy az írója enyhén bohém családból származik, és mielőtt szakács lett, Cambridge-ben hallgatott többek között történelmet és tudományfilozófiát. Ami pedig a felépítését illeti, az elején bemutatja, hogyan készül a tökéletes házi tészta, illetve az alapvető paradicsomszószok, majd ABC sorrendben végigmegy a tésztafajtákon (nem számolom meg mennyin, legyen elég annyi, hogy nagyon sokon) ismertetve, hogyan lehet őket házilag formázni, mik a pontos paramétereik, és mely szószok illenek hozzájuk, illetve azokat hogyan kell elkészíteni. Továbbá, hogy még árnyaltabb legyen a kép, a szószrecepteknél alternatív tésztaformákat is felsorol, például a Carbonara szósz alapvetően bucatinivel van párosítva, de mellette megjegyzi, hogy jól kombinálható még fettuccinével, maccheronival, inferratival, tagliatellével és spaghettivel. És hogy még vonzóbb legyen számunkra, akad benne magyar(osch) recept is! A gnocchi címszó alatt láttam meg a magyar nyelvű feliratot: Halászlé! Merthogy magyar „gnocchi”, vagyis „nockerli” van bene…

Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a könyvet - ahogy Nigella írja, igazi „instant klasszikus” -,  tényleg kellőképpen kiművelődhetünk belőle tészta témában. Ráadásul lehengerlően szórakoztató, akár ágyban, elalvás előtt is fogyasztható. Magyar nyelven viszont úgy találtam, nem adták ki sajnos, ugyanakkor most megtaláltam a bookline-on, tehát az angol verzió otthon is könnyedén beszerezhető.

Ezek után, mikor számomra eddig ismeretlen tésztafajtához jutottam, természetesen ezt a könyvet ütöttem fel. A tészta a tortiglioni, ami lényegében olyan, mint a rigatoni, csak keskenyebb, és több rajta a barázda (ezért nekem sokkal-sokkal  szimpatikusabb). Szerencsémre Jacob ehhez egy a megszokottól, vagyis az olasz szószok „europizált” változatától teljesen eltérő, sőt, ránézésre egy kissé fura szószt ajánl, amiből épp ezért süt az autentikusság. Ő következik most.

Tortiglioni con lenticchie (Tortiglioni lencsével)

Hozzávalók 2 kiadós adaghoz:

20 dkg tortiglioni
1 kisebb vöröshagyma finomra vágva
2 gerezd fokhagyma vékonyan felszeletelve
4 evőkanál olívaolaj
2 babérlevél
10 dkg kisszemű barna lencse átöblítve
2 evőkanál aprított petrezselyem
a tálaláshoz:  még egy kevés petrezselyem és extra szűz olívaolaj

Egy nagy serpenyőben kis lángon úgy 5 percig párolom a hagymát az olajon. Mikor már nagyjából megpuhult, hozzáadom a babérlevelet, a lencsét, és felöntöm fél liternyi frissen forralt vízzel, felforralom, majd visszaveszem a lángot, és fedő nélkül addig főzöm, míg a lencse megfő – egész pontosan az  cél,  hogy a lencse többsége tökéletesre főjön, néhány elkezdjen szétesni, és egy kevés folyadék még maradjon a serepnyőben. Ez úgy 35-40 percet vesz igénybe.

Mikor a lencse már 25 perce fő, bőséges, sós vízben felrakom főni a tésztát. Ha a lencséről időközben az összes víz elpárologna, rámerek a tészta főzővizéből.

A tésztát 2 perccel azelőtt leszűröm, mielőtt tökéletes al dentére főne. Hozzáadom a megfőtt lencséhez, majd 1-2 perc alatt összefőzöm őket. Elzárom a lángot, és a tésztához keverem a két evőkanálnyi petrezselymet. Elosztom két tányér között, majd mindegyiket meglocsolom némi extra szűz olívaolajjal, és megszórom egy kevés extra petrezselyemmel.