Annak, aki olvasgatta korábban is a blogot, nem újdonság, hogy Kasztliban nem (nagyon) járogattunk el étterembe, és azt sem kell magyarázni, miért. Viszont itt most meg kell vallanom, hogy mióta Franciaországban vagyunk, se vittük túlzásba a dolgot. Ugyan míg Párizsban lakás után kajtattunk, általában betértünk egy-egy helyre ebédelni: kis bisztrókba vagy kifőzdékbe (traiteur) ebédmenüre, vagy időnként elegántosabb helyekre egy-egy kiadós előételre (például lazachabra egy-egy pohár borral, sok friss baguette-tel, friss salátával). De mivel állandóan rohantunk, meg evés közben emaileket ellenőriztünk (fő szempont volt a hely kiválasztásánál a wifi és konnektor), nem mondhatnám, hogy ezek az alkalmak a kulináris tobzódásról szóltak volna (bár mindig jókat ettünk, azt azért szögezzük le).
Aztán Saint-Germainbe átköltözve, az itteni lakáskeresés alatt próbáltunk úgymond költséghatékonyan táplálkozni, vagyis rendszerint nemzetiségi kifőzdékbe estünk be a nap végén. A költséghatékonyságról annyit, hogy a görögnél, ahol a legkevesebbet fizettük, úgy 30 euróból laktunk jól (a darált hússal töltött padlizsánjuk a legjobb egyébként, amit valaha kóstoltam az adott műfajban), amiben két előétel és két főétel volt, meg egy kis caraffe-nyi (tán 2,5-3 deci) ciprusi fehérbor. Az ázsiai tálcatologatóknál pedig azt hittük, eldobjuk az agyunkat, ugyanis rendre két főételért meg valami bundázott falatkákért 35-40 eurót hagytunk ott. És ez nem csak otthoni viszonylatban drága: ennyiért Párizsban számtalan bisztróban, brasserie-ben meg lehet ebédelni, sőt, esetenként vacsorázni (vagyis 15 euróért fejenként az ember sok helyen választhat előételt + főételt vagy főételt + desszertet). Egyébként, amit adtak nem volt rossz, de igazándiból jó sem, úgyhogy kizárt dolog, hogy még egyszer bármelyikbe is betegyük a lábunkat. Egyszer volt időnk ebédelni betérni egy „igazi” helyre” plat du jourra (nap fogása fix áron), de erről majd kicsit később…
Mióta itt lakunk, inkább kevesebb, mint több sikerrel próbálom visszafogni a költekezést, mivel ugye a hátunk mögött van egy fölöttébb költséges költözés Angliából (dióhéjban: utazás, a dolgaink utaztatása, hotelek, ingatlaniroda, blabla), továbbá folyamatban van a lakás zéróról történő bebútorozása is. Nincs könnyű dolgom, mert immáron egy olyan környezetben élünk, ami folyamatosan fogyasztásra, csatangolásra, élvezetekre csábít, így míg Kasztiban Monsieur semmitől sem volt boldogabb, mint mikor munka után végre kényelmesen elterült a fotelban, most állandóan menne jobbra és balra … velem egyetemben. Mindazonáltal vacsorafronton eleddig szigorú voltam, és csak egyszer bólintottam, aznap, mikor visszatértünk Bordeaux-ból, és M nővére és a párja meghozták a Kasztliból hozzájuk kézbesített 9 doboznyi mindenünket, és meghívtuk őket vacsorázni. Akkor elkalauzoltak egy a kastéllyal átellenben meghúzódó helyre, ami az a tipikus csillogó-villogó, de lényegében minden karaktert nélkülöző, amilyennel a Liszt Ferenc tér van kirakva, és ennek megfelelően az étel is jócskán felejthető - csak úgy, mint a LF tér legtöbb vendéglátóipari egységében. A hely egyébként az Amnesia névre hallgat, és ha jót enni nem, viszont a kastélyban gyönyörködni akartok, akkor menjetek, mert tény és való, a kastélyra pöpec a kilátás. Mondjuk azt ki is kell fizetni – az ételárakra nem emlékszem, de párszor beültünk ide még a lakáskeresési periódusban a wifi miatt egy-egy italra, és a szorzó vagy másfélszeres az öt percnyi távolságra lévő piactéri árakhoz képest.
Aztán két hete péntek este elmentünk egy aperitifpohárkára a kedvenc piactéri bisztrónkba (Bistrot du Marché a neve, és tipikus francia bisztró, amiben az a különösen jó, hogy a kinti asztalokat a piactérre állítják, és ott aztán lehet bámuldozni és gyönyörködni, és ráadásul mindig kapunk pácolt olívabogyót az italaink mellé grátiszba). Az egyből két Ricard lett, közben M elment a sarki pékségbe baguette-ért, amihez hozzáficcent egy eclair au chocolat (csokis eklerfánk) is majd 3 euróért (igen, az itteni viszonylatban is sok), én meg tűnődtem, tűnődtem, hogy hejj, de nincs kedvem ahhoz a padlizsános ételhez, amit otthon korábban előkészítettem. Ezt az érzést tolmácsoltam M-nek is, aki már magától is épp javasolni akarta, hogy ugyan már, vacsorázzunk házon kívül, és mivel amúgy is egy csodaszép, mutogatnivaló új ruha volt rajtam…
Elindultunk hát a Rue Saint-Pierre felé, ahol számtalan étterem található, és bár M még nem tudta, melyikben fogunk enni, én már igen: a L’imprévu nevezetűben. Ugyanis itt ettük a fentebb már hivatkozott plat du jourt, ami kacsamell volt sárgabarackkal és sült krumplival, és a kacsamell valami fenséges volt, szaftos és testes, ahogy a nagykönyvben meg vagyon írva. És ha ez nem lett volna elég, mindezt egy olyan hangulatos, házakkal körbevont, kis belső terecskén fogyaszthattuk, amiről minden útikönyv ódákat zengene.
Az étlapot átfutva egy pillanat alatt tudtam egyébként mit akarok, és bizony ami a rendelést illeti, M-mel nem lennénk a legjobb étteremtesztelő páros, ugyanis mikor megosztottam a döntésemet vele, ő is velem rendelt. Aperitifnek ittunk még egy Ricard-t (persze-persze), majd előételnek kértünk burgundi (fűszervajas) csigát (6 gros escargots de Bourgogne), főételnek pedig borjúmájat és vesét portói szósszal, krumplipürével (Rognon et foie de veau au porto, purée maison), mindezt egy caraffe-nyi (szerintem fél liter) házi bordeaux-i vörössel kísérve (desszertnek ott volt az eclair).
Hát a csiga, az valami fenomenális volt. Márpedig a csigához értek: ha szerepel az előételek között, nem tehetek róla, nekem azt kell rendelnem. Forró volt, puha, tökéletesre sütve - vagyis olyanra, mikor szinte szétolvad az ember szájában. A fűszervaj is zseniálisan volt fűszerezve: a zöldfűszerek beleolvadtak a vajba, ami pont kellőképp volt sós ahhoz, hogy aláfessen a csigának. Egyetlen dolgot jegyeztünk meg egymás közt: mi jobban szeretjük, ha speciális (kis mélyedésekkel ellátott) csigatányérban szervírozzák, mert a csiga bepuszilása után abból a vajat az utolsó cseppig könnyedén ki lehet tunkolni, ezzel szemben itt a házakban sütötték készre őket, amiből nehezen megy a tunkolás, viszont tény és való, dekoratívabb…
Ami a főfogást illeti, a máj maga volt a tökély. Rozéra kértük, ennek megfelelően a közepe enyhén rózsaszín, lágy, és puha, igazi delikát borjúmáj-állag és -íz. A veséről megoszlott a véleményünk: M el volt ragadtatva, szerintem meg durván túlsütötték őket. Na most vagy arról van szó, hogy csak az enyémek estek rútul áldozatul a serpenyőnek, vagy M-mel kissé elüt az ízlésünk… A szósz finom volt, de a portóit, azt ugyan nem nagyon éreztünk ki belőle, inkább olyan volt, mintha a máj leragadt pörceit akármivel feloldották volna, majd kevés tejszínnel összerotyogtatták. A fogás szégyene egyébként a krumplipüré volt, amiről ők az étlapon még ki is hangsúlyozzák, hogy házi (kérdeztem Monsieur-t, hogy ezt meg miért, nem az a természetes, mire ő, hogy attól tart, ilyen szempontból Frao is némileg megindult a romlás útján – na baszki!). Hát én inkább sunnyogtam volna vele – semmi karakter a són kívül, és még kemény is volt, bár tény és való, én relatíve hepciás vendég vagyok. No de minden felsorolt negatívum ellenére a fogásnak volt élvezeti értéke (a máj, a máj az annyira jó, hogy vitte az egészet a hátán!), igen, élveztem.
Ezen a ponton immár erőteljesen ránk sötétedett...
Mindezek után a számlát is, ami 60 euróra rúgott. Ez saint-germaini viszonylatban abszolút baráti két előételért, két főfogásért, két aperitifért és vagy fél liternyi borért. Ja, a borról még annyit, hogy M előzetesen tűnődött rendeljünk-e valami nevesebb Saint-Émilion Grand cru classét, esetleg valami egyéb izgalmas bordeaux-it, de abban maradtunk, hogy az marad az otthoni, meg a bordeaux-i családi asztalra, fölösleges itt most berendelni egy ilyen palackot 30-40 euróért, és teljesen jól döntöttünk, mert az asztali bor is abszolút korrekt volt (bevallom, otthon azért ezzel nem kísérleteznék), nem rontotta a vacsora értékét. (Na és persze egy Saint-Émiliont nem igazán 3 Ricard-t követően kell elkezdeni ízlelgetni…)
Tehát, ha Párizsban járva úgy döntötök, hogy kiruccantok megnézni a Saint-Germain-i királyi kastélyt, és itt aztán megéheznétek a nagy nézelődés közepette, szívből tudom ajánlani, hogy csillapítsátok étvágyatokat a L’imprévu-ben. Nem egy Michelin-csillagos szint, de az ár-érték arány kiváló. Az ételek beleillenek a tipikus francia brasserie-fogások közé, kellemesek, autentikusak, és ízesek akkor is, ha itt-ott becsúszik némi hiba. A hely hangulata pedig fenomenális!
Mi legközelebb, ha végre már nem kell szednem a hülye antibiotikumot (kamaszkorom óta először, sikeresen elkaptam a múlt héten az influenzát, és keményen ki is ütött a dög), akkor egyébként a kis terecskén vele átellenben lévő étterembe megyünk, mert valami mesébe illő, ahogy ott fest, és muszáj kipróbálni!
A képen nem a L'imprévu van, hanem a másik étterem.
