Régebben mindig a macerásabb módon sütöttem a pizzát: a megkelt tésztát nagyon-nagyon vékonyra nyújtottam, ráügyeskedtem nagy nehezen a sütőlemezre, „igazi” szószt kevertem hozzá, aztán sok mindent szeleteltem, rendezgettem rajta, mielőtt készre sütöttem. Épp ezért csak és kizárólag baráti összeröffenésekkor, kifejezett kérésre voltam hajlandó pizzát sütni.
Aztán a Kasztliba költözéssel sok minden változott azon felül is, hogy a „pizza baráti társaság” nem tartott velünk. Bár nagyobb a konyhám lényegesen, de valahogy még sincs benne elég helyem nyújtogatni, aztán deszkám sincs, no meg sodrófám se (és nem is veszek, mert itt most nem akarunk olyan javakat felhalmozni, amik nem abszolúte szükségesek). A sütő is, bár normál méretű, mégsem elég mély egy nagy kerek pizza sütéséhez. (Bevallom, fogalmam sincs, hogy ez valamennyi gázsütő sajátja, vagy típusfüggő, ugyanis soha korábban nem volt szerencsém gázsütőhöz… )
Mindezek ellenére egyszer csak valahogy magamtól megkívántam a pizzát, így aztán a helyi adottságokhoz kellett kiválasztanom a pizzasütési metódust. Igaz, a tésztát így is be kell gyúrni, meg keleszteni, tehát némileg túlzok a címben, de aztán ellenben semmi nyújtogatás, foldozgatás: egyszerűen a levegőben téglalap alakúra húzogatom a tésztát, aztán az ujjacskáimmal a sütőpapírral bélelt tepsibe nyomkodom. Tészta ki is pipálva. És mivel általában egyszerű margheritát készítek, innen már csak annyi a dolgom, hogy megkenegetem az alapot egy kevés passatával…
Pizza Margherita Rapida
Hozzávalók a tésztához:
- 250 g liszt, a legjobb a tésztákhoz is használt olasz 00-ás lenne, de bevallom, én is legtöbbször sima liszttel dolgozom
- 1 púpos teáskanál szárított élesztő
- ½ teáskanál só
- 1,5 dl langyos víz
- 2 evőkanál extra szűz olívaolaj
A lisztet elkeverem az élesztővel és a sóval, a közepén képezek egy kutat, majd abba beleöntöm a vizet és az olajat, és szépen összedolgozom. (Aki fél, hogy esetleg „döglött” az élesztője, először futtassa fel külön a langyos vízzel.) Az összeállt tésztát én a szokásos módon kézzel dagasztom, de akinek van mondjuk dagasztókarral ellátott kézi robotgépe, nyugodt szívvel használja azt – úgy 5 perc kell neki, akkor van kész, mikor ruganyos és sima, bár továbbra is kissé ragadós. Ekkor egy enyhén olajozott tálba helyezem, körbeforgatom, hogy mindenhol bevonja az olaj (nehogy kiszáradjon), majd befedem vagy egy konyharuhával vagy alufóliával, és félreteszem meleg helyre úgy egy órára, míg a duplájára nő.
Eztán alaposan olajozott kezekkel lebokszolom, egy-két mozdulattal átgyúrom, majd a levegőben téglalap formájúra húzkodom, és egy sütőpapírral borított tepsire borítom. Előmelegítem a sütőt 240 fokra / gáz 7-es fokozatra, majd a tésztámat a lehető legvékonyabbra húzkodom-nyomkodom, bár azért nem viszem túlzásba az erőlködést…
A tetejére:
- 3-4 evőkanál passata (paradicsompüré)
- 1 mozzarella golyó (125 gramm)
- szép adag bazsalikomlevél
- só és frissen őrölt bors
- némi extra szűz olívaolaj
A kiterített tésztát meglötykölöm a passatával, és egy kenőecset segítségével szépen elterítem rajta, majd sózom és borsozom, végül az alapot úgy 20 percig sütöm.
Mikor már szinte készre sült, előszedem, majd elrendezgetem rajta a vékonyan felszeletelt mozzarellát (aki akar az reszeljen rá egy kevés parmezánt is), bazsalikomlevelekkel zöldpöttyözöm, és végül finoman meglocsolgatom egy kevés extra szűz olívaolajjal. Újabb 5-10 perc alatt sül készre.
Először a szokásos módon vinaigrette-es zöldsalival tálaltam, de aztán be kellett látnom, hogy ez esetben bizony hiányzik a manónak a saláta, hát azóta nem próbálkozom. Sokszor készítettem már így is, máshogy is. Mert máshogy is jó. (Legutóbb például tejföllel-tonhallal, egyebekkel volt finom.) Nem is annyira pizzaszerű, inkább olyan vékony, „töltött” kenyérre emlékeztet. Mindenesetre isteni, és tényleg nincs vele macera, afféle ujjgyakorlat.
(A módszer mondjuk hogy Nigellától származik, de szerinte Calabriában minden háztartásban így készítik a pizzát. Én is láttam már sokszor másoknál is.)
