Hónapok óta kísérletezek már ezzel a sütivel, és Monsieur szerint, aki már az első adagnak is nagy rajongója volt, egyértelműen a legutóbbi a legcsodásabb változat. Az eredetije egy kvázi alap kevert tészta recept, amihez fokozatosan álltam neki adagolni a citromot és a ricottát, és a mostani verzióra már én is azt mondom, hogy csodálatosan puha, omlós – már-már krémes -, édes, de mégis egy csöppet fanyar. Szóval elégedett vagyok az alapján, amit kóstoltam, mert az bizony nem volt sok: egy adagból jó esetben jut nekem két kicsi szelet, a többit M laza másfél nap alatt eltünteti, mert állítása szerint, ha nem rejtem el, képtelenség leállni a fogyasztásával…
Ami az elkészítését illeti, az gyerekjáték, az egyetlen kihívást az jelenti, hogy a vajat kikeverjem cukorral (itt ugye előnyben van az, akinek van egy csillogó-villogó, önműködő konyhai segédje – és ezzel most szó szerint utaltam a márkára -, de én még nem érzem égető szükségét annak, hogy vagy 500 eurót ráköltsünk, bármilyen szép is az a piros, ami a mellettünk lévő konyhafelszerelési boltban szemérmetlenül mutogatja magát). Ugyanis ha elektromos habverőt használok, akkor én beterítem a kence darabjaival az egész konyhát, úgyhogy megmaradok a fakanalas, izomerős megoldásnál – ebből kifolyólag gyanítom, hogy kissé aszimmetrikus lettem, és a jobb karom átmérője vagy másfélszerese lehet a balénak…
Ricottás – citromos süti
Hozzávalók:
- 80 g vaj
- 15 dkg kristálycukor
- 25 dkg ricotta
- 3 nagyméretű tojás, fehérje és sárgája szétválasztva (ha akad a hűtőben egy árválkodó, extra tojásfehérje, azt is a többihez csapom, hadd legyen még könnyebb a tészta)
- 1 nagyméretű, lédús, kezeletlen citrom leve és reszelt héja (tényleg legyen nagy – ha csak kicsi, vagy nem túl lédús akadna, akkor pedig kettő, de legalább másfél)
- 20 dkg liszt
- 1 teáskanál sütőpor
- egy csipet só
- vaj
- búzadara (én újabban a vajazás után megszórom kevés búzadarával is a sütőformát, mert nekünk tetszik, hogy a süti ezáltal kap egy laza ropogós bevonatot)
porcukor
Egy nagy tálba mérem a vajat, apróra kockázom, rászórom a cukrot, és várok, hogy a vaj puhává melegedjen. Mikor elunom a várakozást, nekiesek egy fakanállal, és krémes egyveleggé dolgozom a két összetevőt (ez jobb móka így májusban, mint mondjuk márciusban, mikor épp hogy csak elég meleg van ahhoz, hogy lekapcsoljuk végre a fűtést, no de azért a pulcsitól még semmi pénzért nem válnánk meg). Eztán, továbbra is a fakanálnál maradva, beledolgozom a ricottát, majd a tojássárgákat, végül a citromlevet és citromhéjat.
Egy kisebb tálban villával összekavarom a lisztet és a sütőport.
Egy közepes tálban pedig, immáron gépi erővel, kemény habbá verem a tojásfehérjéket a csipetnyi sóval.
Előmelegítem a sütőt 180 fokra. A sütőformát - mely esetemben egy közepes méretű szívforma, aminek a legnagyobb átmérője 22 centi – kivajazom, majd körbeszórom búzadarával.
Annyi dolgom maradt, hogy a lisztes keveréket csomómentesen a nedves egyveleghez keverjem, majd a szokásos módon (spatulával, először az egyharmadát durván, majd a maradékot finoman, lassan, alulról fölfelé irányuló mozdulatokkal) fellazítsam a tojásfehérjehabbal. A kész tésztát - mely ránézésre is rendkívül selymes, és a sok folyékony összetevő ellenére mégis relatíve sűrű - a spatulával a formába simítom, majd 40 perc alatt készre sütöm. (30 perc után már érdemes tűpróbának alávetni: formától, sütőtől függően könnyedén megeshet, hogy előbb elkészül.)
Mikor a tészta kiállta a tűpróbát, a formában kihűtőm, majd kifordítom, megszórom porcukorral, és viszonylag kisebb, olyan 2-3 férfifalatnyi (amit lányfalatban inkább 5-nek definiálnék) random formájú darabokra szeletelem, tányérra sorjázom, és ismét megszórom egy kevés porcukorral, majd keresek neki egy kevéssé feltűnő helyet, hátha kivételesen 2 teljes napig nem kell újabb édességet sütnöm.
