Szódakenyeret mindig akkor sütök, ha kifogytunk a kenyérből, és előző este nem volt lelkierőm, energiám, avagy kedvem tésztát begyúrni és dagasztani. Ebből következik, hogy a szódakenyérnél ezekre nincs szükség: bizony-bizony, semmi élesztő, semmi dögönyözés, semmi kelesztés. Az ember csak pikk-pakk összekeveri a hozzávalókat, két pillanat alatt tésztává gyúrja, bucivá formázza, és már mehet is a sütőbe, ahol egy felső hangon félkilós cipó 30-40 perc alatt sül meg. Ami azt jelenti, hogyha nem szánunk időt a hűlésre, mert a gyomrunk követelőzőbb a kívánatosnál, akkor a felkelést követően maximum 45 perc alatt az asztalra pakolhatjuk a friss, házi kenyerünket.
És hogy lesz a tésztából kenyér élesztő nélkül? Úgy, hogy írót használunk víz helyett, szódabikarbónát pedig élesztő helyett. Aztán sülés közben az író tejsav-tartalma kölcsönhatásba lép a szódabikarbónával, és voilá, széndioxid képződik, ami buborékokkal lazítja a tésztánkat.
Csakhogy persze, mivel újabban csak szükségesetben készítek szódakenyeret, nem készülök rá előre, és így rendszerint íróm sincs itthon. (Az pedig ki van zárva, hogy még evés és kenyérsütés előtt boltba rohangáljak.) Így marad a helyettesítés. Több helyen olvastam, hogy ilyen esetben használhatunk enyhén felmelegített tejet, amibe citromlevet keverünk, és pár perc alatt hagyjuk, hogy reagáljanak egymásra. Eszerint szoktam eljárni, és eddig nem csalódtam, a kenyér lényegében ugyanúgy sikerült, mintha írót használtam volna.
Szódakenyeret a világ számos pontján készítenek, de legnagyobb hagyománya talán az angolszász országokban van. Én közülük is az ír vonalat követem, aminek a leglátványosabb megnyilvánulása a szódakenyér tetején lévő kereszt formájú bemélyedés, amiről bármennyire is szeretném azt állítani, hogy a mély ír vallásosság megnyilvánulása, nem tehetem, ugyanis jelen esetben mindössze azt a célt szolgálja, hogy a hő hatására növekedésnek induló kenyér ne repedezzen össze-vissza. Ezen kívül a kenyér (nagyobb részben) finomlisztből készül, nem kenyérlisztből, aminek a hátterében pedig az húzódik meg, hogy Írországban sem elég meleg nyár, sem elég hideg tél nincs az olyan búzák termesztéséhez, amelyekből keményebb liszt lenne előállítható.
Én ehhez a kenyérhez szoktam még keverni őrölt lenmagot, mert számos, az emberi szervezet számára hasznos hatása a szuperélelmiszerek közé emeli. Először is nagy mennyiségben és rendkívül tiszta formában tartalmaz esszenciális zsírsavakat. Aztán gazdag A, B, C, D és E vitaminokban, az ásványi anyagok közül pedig káliumban, foszforban, magnéziumban, kalciumban, vasban, cinkben, nátriumban, szilíciumban, és fluorban. A másik kiemelendő összetevő a melasz. Azon felül, hogy csodás barna színt kölcsönöz a kenyérnek, izgalmas, enyhén édes, már-már diós ízt is ad neki. És végül, ha éppen olyanom van, sütés előtt megszórom a kenyeret zabpehellyel, mert csinos, és ha szeletelés közben nem repül szanaszéjjel valamennyi, akkor még a rostbevitelt is tovább növelhetjük vele.
Alapvetően a szódakenyér egyébként aznap finom frissen, de ez nem akkora negatívum, mivel ugye pikk-pakk összedobható bármikor, illetve pirítósnak másnap, sőt harmadnap is isteni, és mivel én például általában csak reggelire eszem kenyeret, ezt csöppet sem bánom. Ami pedig Monsieur-t illeti, ő érdekes módon „szárazon” is nagyon szereti.
Ír szódakenyér
Hozzávalók:
- 350 g finomliszt
- 150 g teljes kiőrlésű liszt
- 1 teáskanál szódabikarbóna
- 1 csapott teáskanál só
- 1 evőkanál őrölt lenmag
- 40 g olvasztott vaj
- 1 evőkanál melasz
- 3 dl író (vagy ha nincs kéznél, langyosítsunk fel helyette 3 deci tejet, keverjük bele egy kisebb citrom felének a levét, és hagyjuk pár percig állni)
Melegítsük elő a sütőt 200 fokra.
Egy nagy tálban keverjük össze a kétféle lisztet, a szódabikarbónát, a sót és a lenmagot, majd képezzünk kutat a közepébe. Öntsük bele az olvasztott vajat, kanalazzuk bele a melaszt, és végül adjuk hozzá az írót is (vagy a citromleves tejet), majd villával (vagy ha úgy tetszik fakanállal, de én a villát preferálom) elegyítsük a hozzávalókat. Pikk-pakk gyúrjuk össze a tésztát, és figyeljünk arra, hogy ne dolgozzuk agyon, mert az állítólag nem tesz jót neki. Mikor összeállt, formázzunk belőle egy nagy labdát, és tegyük egy sütőpapírral borított sütőlemezre.
Tegyünk rá egy darab fóliát (hogy még véletlenül se akarjon semmihez hozzáragadni), majd egy sodrófával (üres üveggel) óvatosan lapítsuk vastag koronggá. Végül fogjunk egy kínai evőpálcikát (vagy fakanál nyelét), és óvatosan nyomjuk be viszonylag mélyen keresztalakban a tésztába. Szórjuk meg a cipócskánkat egy kevés liszttel, illetve ha a kedvünk úgy tartja, akkor zabpehellyel is, és 30-35(-40) perc alatt süssük készre. Nem valószínű, hogy meg akarna égni, de azért nézegessünk rá időnként, és ha nagyon barnulna a teteje, borítsuk be alufóliával.
Hát létezik ennél egyszerűbben elkészíthető kenyér?
