Az évfordulós desszert kivételesen nem okozott akkora fejtörést, mint a desszertkérdés általában. Tudtam, hogy frisset akarok, tavasz-nyárit akarok, előre elkészíthetőt akarok, így valamiféle "borhabban" kezdtem el gondolkodni, amihez egyébként célzottan be is szereztem egy üveg Amarettót … immáron októberben.
Aztán az ünneplést megelőző napon, a bevásárlás alkalmával valahogy megakadt a szemem az idénygyümölcsökön, és rám tört a lelkiismeret-furdalás: már megint majdnem a szezon végén járunk, és én alig vettem epret. Pedig szeretem ám az epret – elméletben nagyon! Csak mindig az a helyzet, hogy megveszem, aztán nem nyúlok hozzá, mert sehogy sem tudom belepasszítani a napi rutinomba. Apukám már kiskoromban belém verte, hogy étkezés után nem eszünk gyümölcsöt, maximum azt megelőzően fél órával. De akkor meg nem kívánom, tízórait és uzsonnát nem eszem, így rendszerint a vásárlást követő két napon belül szomorúan konstatálom, hogy ezek a csodás gyümölcsök itt-ott elkezdtek penészedni. Ilyenkor megszállott tempóban kikapkodom azokat, amiken megjelentek a romlás virágai, majd nagyon alaposan átvizsgálom a maradékot, és rögtön enni kezdem, ami megmaradt, ami jó esetben az eredeti adag felét teszi ki… Legközelebb pedig inkább ott hagyom, akármilyen csodaszép, és akármilyen lelkesen ajánlgatja is a zöldséges srác.
Ezért most egy pillanat alatt eldöntöttem, hogy megy az eper a desszerthez! És ha már lúd, legyen kövér alapon, vettem egy adag rebarbarát is azonos célzattal, mert – nem tudom, Nektek feltűnt-e – manapság minden magára valamit is adó gasztromédium összepárosítja az eperrel, mondván annak az édessége kiválóan kiegészíti a rebarbara savanykásságát.
Ahogy a gyümölcsök a kosaramba kerültek, el is vetettem azonnali hatállyal a borhab gondolatát, mert nyers gyümölcsöt nem szeretek édességgel keverni, a borhabhoz meg az én elgondolásom szerint úgy illene. Úgyhogy panna cotta mellett tettem le a voksom, aminek a tetejét afféle eper-rebarbara lekvárral kívántam ékesíteni…
Panna cotta rebarbarával és eperrel
Hozzávalók a pudinghoz (porciózástól függően 6-8 adaghoz):
7,5 dl tej (magas zsírtartalmú)
2,5 dl zsíros tejszín
1 vaníliarúd
15 dkg kristálycukor
5 zselatinlap (10g)
A zselatinlapokat hideg vízbe áztatom.
Egy kisebb lábosban összemelegítem a tejet a tejszínnel, a cukorral, a vaníliarúd kikapargatott magjaival, és magával a félbehasított vaníliarúddal. Ahogy gyöngyözni kezd, elzárom a gázt, leveszem a tűzről, kihalászom a vaníliarudat, és belekeverem az alaposan kinyomkodott zselatinlapokat – addig keverem, míg a zselatin teljesen felolvad.
Eztán átöntöm a folyadékot egy kancsóba, amiből könnyebb kiporciózni, majd elosztom 8 (a móka kedvéért) különböző méretű pohár között. Hagyom, hogy szoba-hőmérsékletűre hűljön, majd berakom a hűtőbe, ahol minimum 4-5 óra alatt békésen "megköt". (Nekem ennyi, Vahiné márkájú zselatinnal nem kötött nagyon keményre - megrázva továbbra is rezgett. Számomra így lett tökéletes az állaga: krémes, nem kemény, de mégis volt tartása, a szájban pedig szinte szétolvadt.)
Hozzávalók az eper-rebarbara „lekvárhoz”:
nettó 40 dkg eper – mérettől függően felezve, negyedelve
nettó 40 dkg rebarbara – 2 centis csíkokra vágva
120 g kristálycukor
fél citrom leve
2 evőkanál víz
Minden hozzávalót bepakolok egy méretes lábosba, közepes lángon alágyújtok, és időnként átkevergetve nagyjából 20 perc alatt készre gyöngyöztetem. Az a cél, hogy olyan legyen, mint mondjuk egy jófajta házi baraclekvár: legyenek beazonosítható darabok, de alapvetően legyen „kenhető”.
Mikor elkészült, hagyom kihűlni, majd egy jól záródó dobozban berakom a hűtőbe. A panna cottákat csak tálalás előtt koronázom meg vele. A maradékot még jó egy héttel később is lelkesen (és egészségügyi következmények nélkül) ettem görög joghurttal kávé mellé, és mikor végképp elfogyott, azon töprengtem, kéne csinálni belőle újra…
A végeredmény desszert egyébként olyan finom lett, hogyha az elkövetkező napokban nem állít be váratlanul egy-egy vendég, ketten is örömmel eltüntettük volna mind a nyolcat. Képzeletben ezennel beillesztem az olimposzi mannák arcképcsarnokába.