Jártatok már úgy, hogy valahogy minden egyes ünnep elcsúszott? Nekünk úgy tűnik, hogy ebben az évben (egyelőre legalábbis) már csak így mennek a dolgok. A Szilveszterünket nem tekinthetjük igazi ünnepnek, mert egy "gasztrovírus" következtében felváltva rohangáltunk el az ünnepi asztaltól, és a csodásan elkészített fésűkagyló, libamáj és báránycomb élvezet helyett csak hányingert okozott, a desszertre pedig már rá sem néztünk, mert végképp túl ingoványossá vált a terep. (Épp ezért, be is terveztem az újraünneplést.) A születésnapomra még mindig rányomta a bélyegét a vírus, meg a folyományaként rajtam félig-meddig kitörő influenza(szerűség), úgyhogy egy itthoni alibivacsorát leszámítva, ez az ünneplés is vagy két hetet váratott magára (M kétszer is módosította az asztalfoglalást). A húsvéti ünnepi vacsora is csúszott, ugyanis épp mikor kezdtük az aperitifet, beállított egy váratlan vendég 5 percre, amiből aztán több mint 4 óra lett. Mire fél 11-kor elment, már mindketten fáradtak voltunk, úgyhogy az evést másnapra toltuk. Az mondjuk nagy szerencse volt, hogy a menü olyan dolgokból állt, amik egy része másnapra csak még finomabb lett (pl. lassan-lassan főtt báránycomb), és a többi sem szenvedett helyrehozhatatlan minőségbeli károsodást. Ami M születésnapját illeti, én akkor épp Provence-ban voltam, aztán nagyon sűrű volt a hétvégénk, majd M antibiotikumot szedett, úgyhogy azt két hétig lebegtettük.
Végezetül pedig az évfordulónk ünneplését toltuk el egy héttel, mert M-et egy elvetemült fog(orvos) kínozta kitartóan. Bár ez a halasztás végül pozitív dolognak bizonyult, ugyanis míg május 30-án nem élvezhettünk volna tündöklő napsütést, egy héttel később ellenben a nap is velünk ünnepelt. Így felvehettem az eddig mindössze egyszer viselt lenge, piros selyemruhámat, és megvalósíthattuk azt, amiről már egy ideje ábrándoztam: elkölthettünk egy igazi nyári aperitifet a kastélyparkban. Mert ugyan ahogy a fenti kép is bizonyítja, már márciusban is áldoztunk az al fresco örömöknek, egy kabátos, még enyhén csípős idős kaland össze sem vethető azzal, mikor még este 8-kor is könnyedén kint lehetünk, fák zöldellnek körülöttünk, a kastély pedig még aranylóbbnak tűnik a lenyugvó alkonyi fényben…
A kinti pezsgőzéshez pedig olyan étel dukál, ami könnyedén szállítható és fogyasztható, továbbá azt határoztuk a vacsora felől, hogy legyen tengeri… Úgyhogy evidenciaként hasított belém, hogy ismét vietnámi tavaszi tekercset kell készítenem, aminek megszállottja vagyok, mióta először megkóstoltam. Az elkészítését most nem mutatom be, hisz itt már megtettem, most csak arról írok, mit módosítottam rajta. Vagyis, a minigarnélát citrommal és kaporral pácolt gyönyörűséges lazacra cseréltem, melynek az elkészítéséért egyébként a halast (vagy a feleségét) illeti a dicsőség. A következő változtatás, amit eszközöltem, pedig az volt, hogy nem egész zöldfűszerekkel illatosítottam, hanem a dehidratált üvegtésztát az előző estéről megmaradt salsa verdével kevertem össze. Végezetül pedig szójacsíra helyett a nála aprócskább, kevésbé roppanós, ámde ízesebb lucernacsírát használtam. Valószínűleg, így már illenék elhagynom a vietnámi jelzőt, hisz csöppet sem autentikus, azonban ízre mennyei: vibrálóan sokízű, rendkívül friss, puha és roppanós egyszerre, a hal pedig mesésen szétolvad az ember szájában!
A kész tekercseket - pontosan 8 darabot összhangban az eddig együtt töltött évek számával – egy műanyag csatos dobozba sorjáztam, és a melléjük fogyasztandó csípős chili és édes szójaszósszal egy zacsiba, majd egy hátizsákba raktam. Melléjük került egy üveg jéghideg pezsgő, két, gondosan törölközőbe csavart pezsgőspohár, a szokásos textil helyett két papírszalvéta, egy üveg görög módra pácolt olívabogyó, és egy kis küblinyi főtt parti csiga (bigorneau), mely természetét illetően a szotyira hajaz, ugyanis relatíve sokat kell küszködni egy aprócska kis falatért, mely jelen esetben azt jelenti, hogy fém célszerszám vagy egy erőteljes fogpiszkáló segítségével ki kell ügyeskedni az állatkát a házából. És hogy mennyire kicsi az a falat, azt elképzelhetitek abból, hogy maga a ház is csak nagyjából 2 centi átmérőjű. De ezzel is úgy vagyunk, mint a szotyival, ha lekezdjük enni, nem bírjuk abbahagyni…
Mindezek után kész örökkévalóságnak tűnt az az 5-6 perc, míg kiértünk a kastélypark általunk megcélzott részére, de ahogy ott végre elhelyezkedtünk, és kipakoltunk, megszűnt a külvilág. Szerencsénkre, nem is voltak sokan, mindenki elment már vacsorázni, vagy prózai módon otthon fogyasztották az apritifet, így egy-egy vakmerő, ilyenkor futkározó embertől eltekintve csak a madarak szolgáltattak számunkra társaságot. Az élmény tökéletes volt, szavakkal nem is tudom átadni, csak annyit írhatok, hogy képzeljétek milyen, mikor erre a gyönyörű kastélyra nézve, egy kellemes nyári nap estéjén, jégbe hűtött pezsgővel, finom falatokkal ünnepelhetitek a boldogságot. És ami számunkra még borzongatóbbá tesz minden egyes kastélyparkba történő kiruccanást az az, hogy ugyanazokon az ösvényeken járunk, mint Franciaország királyai egészen a 12. századtól kezdve!
Ha egészen őszinte akarok lenni, be kell vallanom, hogy ez utáni a királyi aperitif után (amit vagy másfél órásra nyújtottunk) nem volt könnyű visszatérni szerény hajlékunkba, bár az azért könnyített a szívünkön, hogy még három csodás fogás várt ránk. És én legalább azt is tudtam, hogy az előétellel sem kell egy pillanatig sem bíbelődnöm, mert arra ugyancsak a halasnál vettem magunknak fejenként 8-8 garnélát (crevette) és kürtcsigát (bulot), amihez már órákkal korábban elkészítettem a házi majonézt is…
Folyt. köv.
