Két éve a Deák téren a francia kulturális napon - ahova mi igazság szerint enni szoktunk volt kijárni, tekintve, hogy kulturális programok tekintetében van (legalábbis volt) még mit javítani – láttam egy helyen kiírva, hogy francia lángos. El sem tudtam képzelni, hogy mi lehet az, hiába kutattam az agyamban a különböző lehetőségek után. Megkérdezni meg nem kérdeztem részben nyilván lustaságból (sok-sok méteres sor, tülekedés mindenütt), de főképp azért, mert annyira képtelenségnek tűnt az ötlet, annyira mellényúlásnak éreztem az egész nevet, hogy azt gondoltam, a tartalom sem éri meg az utánajárást. Mentünk tovább, szürcsöltük a pezsgőnket (az az igazság, hogy bizony szép pénzeket ott szoktunk hagyni a különböző pezsgők bepróbálására, de ez nem a józan alkalom), végül vettünk valami egyéb ételt, és letelepedtünk vele. Amit végül is választottunk, annyira jellegtelen volt, hogy nem is emlékszem, hogy mi volt, pedig én jó ételt nem szoktam elfelejteni. És ekkor történt, hogy egy pár letelepedett mellettünk két csodaszép szelet tarte flambeéval. Szinte már azon voltam, hogy megkérdezem tőlük, hol szerezték, mikor egy másik pár csapódott hozzájuk érdeklődve, hogy mi is az, amit esznek. Nem kellett hallgatóznom, a lány elég nagy hangon válaszolta, hogy ez valami francia lángos-féle… Ha, sakk-matt!
Hónapokig járt az eszem ezután a tarte flambeén, de nem készítettem, mert nem sokkal később Franciaországba utaztunk, ahol maximum kiskukta vagyok, hazaérve pedig annyira fel voltunk töltekezve hússal, hogy csak könnyebb, zöldségesebb ételeket főztem. A tarte flambeé pedig bizony csöppet sem tartozik ebbe a kategóriába. A következőről van szó: kenyértészta creme fraiche-sel gazdagon megkenve, vöröshagymaszeletekkel gazdagon beborítva, majd húsos füstölt szalonnával nagylelkűen meghintve. Őszinte, robosztus paraszti étel ez Elzászból, a szó legnemesebb értelmében.
Bevallom, nem tudom felidézni, hogy készítettem-e otthon valaha. Azt tudom biztosra, hogy vagy három könyvemben is van hozzá recept, és igen élénken emlékszem az étel jelenlétére, de könnyen lehet, hogy csak a gondolataimban volt jelen, ott viszont olyan mértékben, mintha valóban ízlelném. Itt kétszer csináltam szerűt – szerűt, mert leveles tésztát használtam alapnak. Nemrég jutottam arra a döntésre, hogy na most aztán eljött az idő az igazihoz. Szét is néztem a neten elég alaposan, különösen francia oldalakon, de rengeteg ellentmondással találkoztam. Az egyik felkiáltójellel hangsúlyozta, hogy a tésztájába nem kell élesztő, a következő azt mondta, vegyük a kenyértésztát a péktől, amiben pedig nyilvánvalóan van élesztő. Aztán láttam verziót kevés hagymával, és sok hagymával, előkezelttel és előkezeletlennel, sőt, még lilával is. Végül arra jutottam, hogy ennek semmi értelme, és nagyon jól jönne most a Larousse enciklopédiám, ami persze otthon van, ezért megyek inkább a saját fejem után. A végső taktikám nagyban megegyezett a magyar népmesei hősnővel, aki vitt is a királynak ajándékot meg nem is, ugyanis készítettem egy nagyon alap kenyértésztát viszonylag kevesebb élesztővel, zsiradék hozzáadása nélkül, majd dagasztottam is, meg nem is, és kelesztettem is meg nem is. Hagymából vöröset használtam, két fejet, amit nem karamellizáltam ugyan, de kicsit megpirítgattam felhasználás előtt. Hogy ez így végül mennyire autentikus, a gasztronómiai lexikon hiányában megmondani nem tudom, de hogy számunkra tökéletes lett, az biztos, és a jövőben ehhez a recepthez ragaszkodom. Még a rozmaringhoz is, amivel kapcsolatban viszont bizton állíthatom, hogy héccentség, hogy nem szerepel a tarte flambeé nagykönyvében.
Tarte flambeé
Hozzávalók:
- 245 g liszt
- 1 csapott teáskanál szárított instant élesztő
- 1 nagy csipet cukor
- 1 csapott teáskanál só
- 1,5 dl langyos víz
- 2 evőkanál olívaolaj
- 2 nagy fej vöröshagyma
- 1 rozmaringág
- 3 púpos evőkanál creme fraiche (ha nem jutnátok hozzá, zsíros tejszín és tejföl egyenlő arányú keverkével jól helyettesíthető)
- 15 dkg kolozsvári szalonna
- só és frissen őrölt bors
Egy nagy tálban elkeverem a lisztet az élesztővel, a sóval és cukorral, majd a közepén egy kutat képezek, és beleöntöm a langyos vizet. Egy villával alaposan elkeverem, majd kézzel összegyúrom, és úgy 3-4 percig dagasztom, majd meleg helyre félreteszem addig, míg elkészülök a hagymával.
Tehát a hagymák: félbevágom őket, majd vékonyan felkarikázom, és közepes lángon a két evőkanálnyi olívaolajon kevés só és a finomra vágott rozmaring levélkék kíséretében időnként átkevergetve 4-5 perc alatt addig párolom, míg elveszti a nyersességét, kicsit elkezd elszíneződni, de még elég messze van a karamellizálódástól. Hagyom kicsit hűlni, és közben vékonyan felcsíkozom a szalonnát.
Ezután a legnagyobb tepsimmel megegyező téglalapformára nyújtom a tésztát. (Tudom, elég sokszor leírtam, hogy se sodrófám, se helyem a nyújtogatáshoz, de ha nagyon-nagyon-nagyon akarom, akkor megoldom. Letépek egy akkora darab sütőpapírt, amivel szépen ki tudnám bélelni a tepsimet, majd rárakom a kis téglalapformára gyurmázott tésztát, befedem egy szép nagy darab fóliával, majd egy tiszta, kiürült Ricard-os üveggel szépen formára nyújtom. Leszedem róla a fóliát, és a sütőpapírral együtt a tepsibe helyezem.) Sütőpapírral borított tepsibe helyezem, majd vastagon megkenem a creme fraiche-sel. (Nem sózom, a szalonnából kisülő zsír épp elég sót biztosít.) Beborítom a hagymával, megszórom a szalonnával, jó alaposan borsozom, majd a 180 fokra / gáz 6-os fokozatra előmelegített sütőben 20-25 perc alatt mennyeien ropogósra sütöm.
Az egyszerűbb ételek közül, amiket valaha kóstoltam, ez az egyik legeslegfinomabb. Monsieur nemrég azt mondta, hogy ez az egyik kedvence a repertoáromból, és minden nap tudna belőle enni.
Ui.1.: Ez a mennyiség elvileg négy embert jól kéne, hogy lakasson, de mi ketten megesszük, és Monsieur sír a végén, hogy miért csak ennyit csináltam, ő nem diétázó tinilány…
Ui.2.: Igen, a képen van saláta a lepény mellett, mert először dinka fejjel odapakoltam, de az ég adta világon semmi szükség nincsen rá. Csöppet sem. Jelen esetben én is könnyen belátom.