Az egy falat… Franciaország című könyvben van nekem egy abszolút favoritom. Szerelem volt első látásra, s a szenvedély az együtt töltött esték számával csak fokozódott. S bár rajongásom tárgya némileg alkoholista, nem bánom, magam is az üveghez nyúlok, és így kvittek vagyunk.
Képzeljünk el egy jóképű pisztrángot. Zöldfűszerekkel és citrommal bélelve. Édeskömény, póré és sárgarépaágyon, fehérbor tengeren… Ugye hogy nagyokat dobbanó szívvel várjuk a találkozást?
És bár a kiskönyv szerint falusi a lelkem, mivelhogy a szerző tanyasi fogadóba helyezi a találkozást, nagylelkűen legyintünk, hisz mégiscsak francia tanyasi fogadóról van szó! Azaz: első osztályú helyi alapanyagok, barátságos, sőt, ha szerencsénk van festői környezet (egyszer közvetlen a Dordogne partjánál volt légyottom), generációk által tökéletesített receptek, kedves kiszolgálás, akár családi anekdotákkal tarkítva. Maga a tökély.
És még fokozhatnám tovább, csakhogy az aktuális eset nem pisztránggal esett (ezúttal). Afrikai harcsával. Akit citromkarával ékesítettem, szalonnába öltöztettem, majd a pisztráng ágyába fektettem…
Szalonnába göngyölt afrikai harcsa zöldségágyon sütve petrezselymes-vajas tagliatellével
Hozzávalók:
- 4 kisebb szelet afrikai harcsa filé
- 4 szelet bacon
- fél citrom
- 2 termetes sárgarépa
- 2 ánizs-illatfelhőbe burkolózó édeskömény
- 2 közepes póréhagyma
- 1,5 dl húsleves (nálam kockából, bár ennél a fogásnál már tényleg ki kéne próbálnom „igazival”)
- 1,5 dl száraz fehérbor
- 1 dl tejszín
- 15 dkg tagliatelle
- 3-4 dkg vaj
- 1 csokor petrezselyem
- 1 chilipaprika (igen-igen, ebben az ételben nem feltétlenül van neki helye kérem, de én nem tudok ellenállni a rámmosolygó frissen beszerzett halom chilimnek)
- só, frissen őrölt bors
Előveszek egy jénai sütőtálat, kivajazom, a sütőt pedig előmelegítem 200 fokra. Megtisztítom a zöldségeket, az édesköményről levágom a leveleit (de nem dobom ám ki, dehogy!) és nem túl vékonyan felcsíkozom, a sárgarépákat nagyjából 5 centis csíkokra metélem, míg a pórét vastagabb karikákra vágom. Befektetem a zöldségeket a sütőtálba, sózom-borsozom, meglocsolom olívaolajjal, majd szépen összeforgatom őket, és betolom a sütőbe 25 percre.
Azalatt előkészítem a halacskákat. Nem igényelnek túl sok előzetes törődést: mindössze sózom-borsozom őket, rájukfektetek egy citromkarikát, eloszlatom rajtuk az édeskömény-leveleket, majd szalonnába burkolom őket. Elkészítem a húslevest (másfél deci víz és egy harmad leveskocka összeforralva – de ígérem, legfőképp magamnak, hogy legközelebb tényleg igazi alaplé lesz), kimérem a bort, és mivel van negyed órám semmittevésre, magamnak is töltök egy pohárkával. Mikor meglátom a poharam kiábrándító fenekét, kiszedem a zöldségeket a sütőből, rájuk pakolom a díszbe öltözött vitézeket, alájuk öntöm a bort és a levest, és visszatolom őket 10-15 percre.
És sajnos ezúttal csak a halacskák kapnak borocskát, mert nekem el kell készítenem a tagliatellét. No de ez van, fel a fejjel, csúszik a bor az elkészült étek mellé is. Tehát most vizet forralok, mikor felforrt sózom, olajozom, újraforráskor beledobom a tésztát, és 5 perc alatt al dentére, vagyis fogkeményre főzöm. Mikor leszűrtem, visszazuttyantom az eredeti edénybe, hozzádobom a vajat és a felkarikázott chilipaprikát, rányesegetem a petrezselymet, és alaposan összeforgatom. Ekkor már kezdek némileg úgy festeni, mint az a bizonyos Vigyorgó Macska (Cheshire Cat), hiszen a sütő gyomrában elkészült a lényeg is, csak annyi a teendőm, hogy a halacskákat pár percig félretéve-melegen tartva, a fehérboros zöldségalapot a tűzhelyen összeforraljam a tejszínnel. Et voilá! kezdhetek tálalni, és én már tudom, ó bizony tudom, hogy egy-két perc múlva már tobzódhatok a fenséges élvezetekben!
(Egye kutya, gyakorlom a lemondás nemes erényét, és adok belőle Monsieur-nek is…)
