Mint oly sok egyéb ételre, az endvíára is Franciaországban kaptam rá. Ott szinte mindig van belőle néhány darab a hűtőben, én pedig előszeretettel készítek belőle salátát ebédre kettőnknek, paradicsommal, avokádóval enyhén fokhagymás mézes-mustáros öntettel gazdagon meglocsolva –egyszerűen fenomenális!

Ebből lett az, hogy Kasztliban is, ha szép endíviát látok megfelelő áron, nem mondok rá nemet. Aztán jön az, hogy nem tudok vele mit kezdeni, ugyanis a fent említett saláta itt a legtöbb esetben kivitelezhetetlen, tekintve, hogy ezen az éghajlaton csöppet sem egyszerű elfogadható áron finom, érett paradicsomot szerezni, anélkül pedig keresztet lehet rá vetni (nálam a koktélparadicsa ebben az esetben nem játszik – azt egyébként lehetne kapni)…

Készítettem már belőle példul vajban lassan karamellizált zöldköretet (Monsieur-nek nem jött be). Volt, hogy megpároltam, hogy aztán pármai sonkába göngyöljem, jénaiba sorjázzam, és sajtos besamellel (Mornay-szósz) leöntve készre süssem (Monsieur-nek ízlett a szósz, meg a sonka, de az endíviát magát lényegében otthagyta). Meg készítettem belőle krémlevest, ami nagyon jól működött a húsvéti menü részeként (így M-nek is ízlett), de megfelelő menün kívül nem kreálnám, önmagában annyira nem állja meg a helyét.

Tehát ott álltam tanácstalanul a hűtő előtt, kezemben a két salátával, mikor megakadt a szemem a hűtőre kiaggatott mélyhűtőlistán (igen, listázom a mélyhűtő tartalmát – felső és alsó rekeszt külön) feltüntetett leveles tésztán, és beindult a fantáziám. Volt még a hűtőben két csodás rúd kecskesajt, amit Monsieur Anyukája küldött szeretetcsomagban, kifejezve afelett érzett örömét, hogy elérkezett Monsieur születésének az évfordulója. A kesernyés endíviához és a kecskesajthoz pedig már automatikusan kínálta magát a dió és a méz is. És így utólag belegondolva, felkínálhatta volna magát a kakukkfű is, de sajnos megfeledkezett róla – sebaj, legközelebb besegítek neki… De már így is csodás, csodás, csodás lett a végeredmény! (Monsieur is ezt mondta, és tettel is bizonyította: mind azonnal elfogyott.)

Kecskesajtos-endíviás lepény mézzel és dióval

Hozzávalók:

1 gyárilag kinyújtott, csupa vajas leveles tészta (320 g)
3-4 evőkanál sűrű, nagyon zsíros tejszín (créme fraiche még jobb lenne, de épp se az, se a tejszínhez keverhető tejföl nem akadt itthon)
1 marék dió
1 evőkanál vaj
1 evőkanál olaj
2 endívia, úgy másfél centis karikákra vágva
1 evőkanál balzsamecet
10 dkg kecskesajt (a henger alakú, kérges) vékonyan felkarikázva
méz (lehetőleg tubusos, azzal a legkönnyebb finoman „locsolni”)
só és frissen őrölt bors

A diót pár perc alatt megpirítom egy száraz serpenyőben, majd durvára vágom, és félreteszem.

A serpenyőt tisztára törlöm egy papírtörlővel, majd összeolvasztom benne a vajat és az olajat. Mikor a vaj habzani kezd, beleszórom az endíviadarabokat, sózom és borsozom, majd addig párolom közepes hőfokon, míg összeesik. Ekkor ráöntöm a balzsamecetet, nagy lángon beforralom, és leveszem a serpenyőt a lángról.

Előmelegítem a sütőt 210 fokra /gázon 7-es fokozatra.

Kitekerem a levelestésztát és egy sütőpapírral borított tepsibe rakom. A szélétől úgy egy centire keretet vágok rá, vigyázva, hogy ne vágjam át, majd a keret belsejét megszúrkodom villával, hogy sütés közben ne puffadjon fel. Finoman megkenem a tejszínnel, visszafogottan fűszerezem, majd elosztom rajta az endíviát – így tolom be a sütőbe az első 10 percre.

Mikor a 10 perc letelt, kiveszem a tésztát a sütőből, kirakom a kecskesajtkarikákkal, megszórom a dióval, finoman meglocsolgatom a mézzel, majd jó alaposan megborsozom, és visszatolom a sütőbe 5-10 percre, míg jóképűre sül.

Enyhén vizezett mustáros vinaigrette-tel összeforgatott zsenge zöldsalátával tálalom.