A minap eltökéltem magam, hogy végre kipróbálom a fehérborban posírozott lepényhalat, de ahogy a mondás tartja: „Homo proponit, Deus disponit”, vagyis ember tervez, Isten végez... Merthogy ahogy koraeste, a bevásárlást követően a halas felé tartottam, konstatáltam, hogy az bizony zárva van. Azért körbeszaglásztam, hátha érzékelek valami mozgolódást, vagy látok valami kiírást, de persze szokás szerint semmi. Ugyanis augusztus óta nem sikerült rájönnöm, mikor is van a nyitvatartási idejük. Kiírva soha semmi, az interneten dettó, ha megkérdezem, mondanak valamit, de az a legritkább esetben van valóban úgy. Úgyhogy bele kell nyugodnom: a nyitva tartásuk teljességgel rapszodikus (legalábbis számomra). Kivéve a vasárnapot: míg zsong a piac, ők is mindig nyitva vannak, hisz nem is tehetnének mást – két szomszédos kisvárosból is kitelepül hozzánk az „idegen” halas, tehát állni kell a versenyt. No de én meg nem csak vasárnap akarok halat enni…!
Az ilyen esetekre felkészülve még hónapokkal korábban beraktároztam a mélyhűtőbe egy zacskónyi mirelit makrélát. Megértem, ha a fagyasztott halra most néhányatok felhúzza az orrát, de ha belegondoltok, van benne ráció, pláne szezonon kívül. És hogy igazoljam ezt az állításomat egy „nagy öreg” által, következzék most itt egy rövid bekezdés, mely Váncsa István tollából született a Táfelspiccen: „… ami a hűtőpultban van, azt még a halászhajón lefagyasztották. A nagy halászhajók feldolgozóüzemek is egyben, beleakad a hal a hálójukba, és két órával később már jéggé dermedve a hajó gyomrában pihen. Vagyis az áruház hűtőpultjában levő fagyasztott hal igazából frissebb, mint az, amit friss halként a halaspultról árusítanak. Korábban egyébként magam is ortodox frisshal-párti voltam, időközben azonban be kellett látnom, hogy a „friss hal” fogalma fölöttébb rugalmas, mondhatni gumifogalom, míg ellenben a fagyasztott halról pontosan tudható, micsoda. Fagyasztott hal, és passz.” Ennek megfelelően az általam vásárolt fagyasztott makrélafilé szépséges, szagtalan, a bőre olyan, amilyen a nagykönyvben meg van írva, és Monsieur-t is simán átejtettem vele nem egyszer (aki breton származására és a gyermekkorában, Bretagne-ban elfogyasztott tömeges mennyiségű halra alapozva már-már szakértőként nyilatkozik).
Szóval hazaérve kikaptam két makrélafilét a mélyhűtőből, és míg szuggeráltam őket, hogy minél gyorsabban felengedjenek, arra jutottam, hogy nem fogom túlbonyolítani a vacsorát: betolok néhány szem felkockázott krumplit a sütőbe, párolok némi brokkolit, a halszeleteket egyszerűen megsütöm, majd három perc alatt kanyarítok mellé egy selymes mustárszószt, ami köztudottan rajong a makréláért.
Makréla mustárszósszal
Hozzávalók:
- 2 makrélafilé
- 1 + 1 evőkanál vaj
- 1 evőkanál olaj
- 1 kis salotta – finomra vágva
- 1 dl száraz fehérbor
- 4 ek créme fraiche
- 1 ek magos dijoni mustár
- nagy szemű tengeri só és frissen őrölt bors
A kiolvadt makrélaszeleteket alaposan leitatom, majd megszórom nagy szemű (nem mellesleg Bretagne-ból hazahozott, szárított tengeri algával kevert) tengeri sóval, finoman bele is ütögetem, majd tekerek rá borsot is.
Egy nagy serpenyőben összeolvasztom a vajat és az olajat, majd oldalanként 2-2 perc alatt készre sütöm benne a halfiléket. Eztán fóliára szedem, és alaposan bebugyolálom őket, hogy ne hűljenek ki, míg összedobom a szószt.
A serpenyőbe dobom a második evőkanál vajat, és egy perc alatt átpirítgatom benne a finomra vágott salottát. Felöntöm a borral, villámtempóban beforralom nagyjából a felére, majd belekeverem a mustárt, a créme fraîche-t, ellenőrzöm a fűszerezést, várok, hogy hármat rottyanjon, és már tálalok is.
A vacsoránk rusztikusan egyszerű, gyors, ámde fenséges.