A mai vacsora oly felemelőre sikeredett, hogy úgy gondoltam, bár nem én készítettem, sőt még konkrét recepteket sem adok meg, önmagában is megér egy bejegyzést.
Történt az ugyanis, hogy Anyósom nagy mosollyal lejtett be a délutáni sétája után, mivelhogy tisztában volt azzal, hogy az, amit a szatyra rejt, olyan hatással lesz rám, hogy kedves-aranyos-jókislány leszek a nap hátralevő felében (na persze nem mintha egyébként nem lennék kedves-aranyos-jókislány!). A kis állatkák békésen bújtak meg a szatyor mélyén, olyannyira, hogy amikor lelkesen fel akarta nekem mutatni a prédát, szép türelmesen ki kellett onnan pakolni minden mást. Mondjuk hozzá kell tennem, hogy bár ezen drága állatokat gyakran viszik haza nyersen, vagyis hát élve is az emberek, esetünkben bizony már meg voltak fűzve, sőt, békésen dermedve várták, hogy a hűtőben puhává melegedjenek, majd nagy buzgalommal bekebeleződjenek.
Nem csűröm-csavarom tovább, garnéláról volt szó (na jó, így a fent elsütött kép után talán nem lepek meg durván senkit). És Franciaország lakossága oly természetes kegyben részesült, hogy bármely szupermarketben hozzáférhetők a bajszos szépségek oly módon, hogy az elfoglalt háziasszonyok lényegében mindenféle hozzáadott munka nélkül prezentálhatják őket a boldog családnak. (Ja, és természetesen itt az ára sem borsos.) Ugyanis ahogy már fent utaltam rá, kedves barátainkat már valaki más helyettük megfőzi, majd szépen lefagyasztja, tehát az így nyert végterméket csupán ki kell olvasztani, a fogyasztók elé helyezni, majd hagyni őket nekiesni.
Na jó, illik azért hozzá házi majonézt készíteni, na. És mivel szerencsére itt „minden sarkon” kapható szabad tartásból származó bio tojás (sőt, jóesetben valamely szomszédasszony tisztel meg némi „saját gyártmánnyal”), ez sem ütközik semmiféle logisztikai nehézségbe. És Monsieur Anyukája zseniális: míg más úton útfélen azt hangsúlyozza, hogy óvatosan, és cseppenként, ó-ó tényleg cseppenként, addig ő épphogy összekavarja a tojássárgát a mustárral-sóval-borssal, hozzálötyköl egy deci olajat, kézi habverővel keveri max 10 másodpercig, majd megunja, felkapja a robotgépet, nekiesik, és körülbelül másfél perc alatt tökéletes állagú és ízű majonézt prezentál. Mindig.
Szóval az első fogásunk porhanyósan friss, harsogóan rózsaszín, édes-selymes garnéla volt házi majonézzel, friss bagette-tel szigorűan kézzel fogyasztva és enyhén savas-aromás Côtes de Ventoux fehérborral kísérve. Semmi cécó, egyszerű őszinte ízek, földi paradicsom.
Ami a főfogást illeti, újabb adag mosoly az arcomon. Kacsamell. Imádom. Időnként nem is tudok dűlőre jutni afelett, hogy kacsamell vagy bélszín. Szóval szerintem mindenképpen az egyik legizgalmasabb húsfajta: jól elkészítve omlós, szaftos, és a kacsának van egyfajta különleges karakteres íze, ami szerintem valakinél (pl. nálam) nagy kedvenccé teszi, míg másnál (pl. Anyukámnál) bősz ellenszenvet vált ki. Itt egyébként gyakorlatilag véresen fogyasztjuk (vagyishogy mi Monsieur-vel otthon is). Értsd nem roséra elkészítve. Mert egyébként itt szinte mindent NAGYON véresen fogyasztunk. Amit őszintén megmondva a legtöbb magyar étterem képtelen produkálni. Jó oké, belátom, hogy ez általában nekünk magyaroknak elég extrém nyersességi fokot jelent, szegény Bratyóm amikor Párizs mellett dolgozott, állandóan sápadozott, hogy igen, bélszínt adnak a kantinban, de gyakorlatilag nyersen, ergó számára ehetetlenül. Na, hát mi erre bukunk. (Először azért én is elhűlve láttam, hogy a „saignant” mit is takar, de beadtam a derekam, és azóta minden egyéb elkészítési fokozatra fanyalgok.)
De visszatérve az elkészítésre: Anyósom mindig lehúzza a bőrét, és ollóval levágja a maradék zsírt is (vérbeli francia nőként nagyon vigyáz a vonalaira, a majonézből sem eszik), majd megszórja némi nagy szemű sóval, provence-i fűszerkeverékkel, meglocsolja kicsi olívaolajjal, hagyja állni úgy fél órát, forró serpenyőben átpirítja, majd betolja a szintén forró sütőbe néhány percre, ügyelve, hogy a hús szaftosan véres maradjon. (Ma egyébként rákérdeztem, hogy mindig kidobja-e a zsírt, merthogy mi otthon ebből bizony törpötyűt készítünk, és jóízűen fehér kenyérrel, sóval és lilahagymával fogyasztjuk. Nézett rám nagy szemekkel, elnevette magát, majd kidobta bizony a töpörtyű-alapot, dehát, ennyi más finomság mellett ez is belefér…)
A legideálisabb köretre teljesen véletlenül éreztünk rá még 3 éve nyáron. Sok hús készült grillen, hozzá vajon átforgatott tésztával, ami nekem annyira nem akart csúszni. Rákérdeztem, hogy nincs-e esetleg valami zöldség, és azt a választ kaptam, hogy végülis van konzerv zöldborsó, ha akarom, azt megkapom felmelegítve. Hát akartam. És pont kacsamellett választottam mellé. Hááát! A fűszeres, karakteres kacsa, és a nagyon apró zsenge, édes, harsogóan friss (igen kérem, itt a konzervborsó ilyen, otthon nem találtam párját, és igazgság szerint már nem is próbálkozom) zöldborsó a paradicsomban léphetett még frigyre! Nem is kell hozzá más. Tényleg. Se szósz, se krumpli. Tényleg semmi. Azóta mi (Monsieur Anyukája és én) így esszük. A buta férfiak meg rontsák csak a harmóniát némi krumplival, béarnaise-zel, az ő dolguk. Ó, és a főfogást mennyeien testes Haut Médoc-kal (Chateau Caronne St Gemme 1996) öblögettük.
Desszertet ismét nem kértünk. Minek is? Úgyse nagyon férne már senkibe. Eper (szószó édességű Marokkóból) és kivi került még az asztalra.
Kép ismét nem született az asztalnál, de délután, mikor senki nem ólálkodott a közelben, kiloptam a hűtőből a tengeri barátaimat, úgyhogy ők néznek ránk most alant (és felent)...
