A múlt héten főztem moules marinires-t (fehérboros feketekagylót) sült krumplival és házi majonézzel. A házi majonézhez természetesen a lehető legjobb minőségű tojást vásároltam, ami jelen esetben szabadon, organikus körülmények között nevelt, illetve tartott tyúk nagyméretű tojása, amiből nem mellesleg a hatos doboz többe kerül, mint a közönséges tojásból a 18 darabos. A házi majonézt kettőnknek mindössze 1 sárgájából készítettem, ami azt jelenti ugyebár, hogy maradt 5 darab csodás és fölöttébb drága tojásom, amit mindenképp úgy akartam felhasználni, hogy a lehető legjobban lehessen érzékelni a különbséget. Ezért a minimális hőkezelés mellett döntöttem…
Még a múlt héten készítettem Spaghetti carbonarát, most pedig úgy gondoltam, ismét elkészítem Nigella citromos lingiunijét, amit a Nigella Bites tévés szériában (Nigella falatozójában) prezentál. Érdekes módon a könyvben egyáltalán nem emlékszem, hogy benne lenne, pedig mikor most otthon voltam, direkt átnéztem tüzetesen az egészet, és a pontos receptet egyébként az interneten sem találtam meg (de legalábbis olyan verziót, ahol épelméjűnek tartottam volna az arányokat). Ettől függetlenül, mikor körülbelül 3 hónappal ezelőtt először készítettem, rendkívül elégedettek voltunk vele, bár én némileg hiányoltam belőle a zöldséget, amit úgy orvosoltam, hogy a tésztát egy nagy kupac salátalevélre tálaltam. Ezt a megoldást azért most hamar elvetettem, tekintve, hogy Monsieur a múlt heti carboráról is képes volt lepiszkálni a rukkolát. Ordenáré bűntett, tekintve, hogy a rukkola tényleg rengeteget hozzátesz a carbonárához!
Tehát most folyamatosan azon jártak az agytekervényeim, hogy hogyan lehetne kicsit feldobni a tésztát, ami egyébként Nigellánál alapvetően lingiune tészta nyers tojással, tejszínnel, parmezánnal, citromhéjjal és citromlével összekeverve, petrezselyemmel megszórva.
Lényegében hogy hogyan adhatnék hozzá úgy valami extra textúrát és ízt, hogy ne rontsam el az alapvetően főhangsúlyos citrusos jellegét. És a szupermarketben szállt meg a sugallat, mikor a zöldfűszerek között válogattam: kaprot fogok használni! Kaprot és gombát! Hmmm, ha a csodás, friss, mennyeien illatos kaporra gondolok, most is összefut a nyál a számban. Gyerekkorom óta az egyik kedvenc fűszerem, és szégyenszemre a kakukkfűvel, mentával, korianderrel, petrezselyemmel, rozmaringgal és bazsalikommal összevetve gyakorlatilag alig használom.
De vissza a tésztához: arra jutottam, hogy először egy kevés gombát pirítok illatosra, majd ezt olvasztom össze egy kevés vajjal a már-már húsosan ress tésztával. Ezután kerül rá a carbonárával lényegében megegyező tojásos, parmezános, tejszínes, csodásan krémes, majd citrommal bolondított szósz, hogy végül egy csokor kaporral koronázzam az alkotást.
És ezekkel a változtatásokkal immáron saját gyermekemként tekintek rá. Bizony Nigella, bocs, de ez már az én tésztám. Csakis az enyém.
Citromos-kapros linguini gombával, avagy Érzékborzoló lingiuni®
Hozzávalók 2 személyre:
- 10+20 g vaj
- 1+1 evőkanál olívaolaj
- 20 dkg csiperke
- só és frissen őrölt bors
- 25 dkg linguine
- 1 szabadon, organikus körülmények között tartott csirke nagyméretű tojása és 1 tojássárgája (Magyarországon szalmonella ellen kezelt tojást használnék)
- 1,5 dl zsíros tejszín
- 30 g parmezán
- 1 citrom reszelt héja és a felének a leve
- 1 csokor kapor
A megtisztogatott gombát nagyon vékonyra szeletelem, majd egy evőkanál olaj és vaj (10 g) keverékén kevéske sóval és borssal egy-két perc alatt illatosra pirítom, vigyázva, hogy a gomba ne essen nagyon össze, és ne nagyon színeződjön el.
A tésztát sós, egy evőkanál olívaolajjal dúsított vízben al dentére főzöm, majd a főzőlevéből félreteszek egy fél bögrényit.
Amíg a tészta fő, egy mérőkancsóban összekeverem a szósz hozzávalóit, azaz a tojást és a tojássárgáját, a zsíros tejszínt, a finomra reszelt parmezánt, a citromhéjat és a fél citrom levét, majd nagyon-nagyon óvatosan sózom, hiszen a parmezán már önmagában elég sós (érdemes belekóstolni a szószba sózás előtt). A kaprot felaprítom.
A kifőtt tésztát a gombához keverem 20 g vaj kíséretében – ekkor a láng már réges-rég nem ég a serpenyő alatt -, majd hozzákeverem a szószt is, és ha úgy ítélem meg, egy keveset a tészta főzővízéből is. Megszórom a kaporral, alaposan átkeverem, majd magabiztosan boldog mosollyal tálalom, hiszen alig bírok az afelett érzett büszkeséggel, hogy milyen isteni fogást is alkottam. Jaj, de még milyen istenit!