Hol volt, hol nem volt, London lüktető városában élt, éldegélt egy Rachel nevezetű leányzó. Angol leányzó létére a brit fül számára furcsa hangzású vezetékneve volt neki, úgy hívták, Khoo, Rachel Khoo. Ennek magyarázata abban rejlett, hogy édesapja kínai származású volt. És hogy még összetettebb legyen a kép, az édesanyja pedig Ausztriából érkezett a szigetországba. Rachel, ahogy nagylány lett, public relationts speciálistának állt, és nem is akármire szakosodott, hanem luxus ruházati termékekre. Sok lány álma bizony, hogy abban a közegben dolgozzon, de Rachel annyira nem szerette azt a világot, ahol mindenki mindig csak fogyókúrázott, és alig evett, ahelyett, hogy megkóstolták volna azt a rengeteg csábító finomságot, amik Rachel szívéhez olyan közel álltak. Ezért Rachel gondolt egyet, bepakolta a legnagyobb bőröndjét, és áttelepült Párizsba, a fények városába, a kulináris csodák birodalmába, azzal a feltett szándékkal, hogy profi szakács, illetve kulináris tudor legyen. Hogy elérje célját, nagy és kemény fába vágta a fejszéjét: alig valamicske franciatudással beiratkozott a Le Cordon Blue-be, az egész kerek nagyvilág legesleghíresebb szakácsiskolájába. És Rachel bizony állta a sarat keményen, és megszerezte a diplomát a neves iskolában. Ezután gondolt egy nagyot, és megnyitotta saját iciri-piciri éttermét nem máshol, mint Belleville-i lakásában, Párizs egy sokszínű negyedében. A kis lakásétterem híre aztán messze földre eljutott, jöttek vendégek a világ minden tájáról, de törzsgyökeres párizsiak is szívesen kóstolták Rachel újraértelmezett francia ételeit. De a leányzó még ennél is többre volt képes: a főzésen kívül kiválóan értett ahhoz is, hogyan írjon az őt körülvevő varázsos ízekről, illetve hogyan szervezzen csodás eseményeket az ételköltemények köré. Mindezeken felül Rachel nagyon szép leány volt, bájos is, és kedves, igazi megnyerő személyiség, így nem is csoda, hogy felfigyelt rá az angol nemzeti televízió, a BBC…
És most sok szerencsés tévénéző – köztük én is - szerte Angliában figyelhette Rachel konyhai ténykedéseit a The Little Paris Kitchen nevezetű műsorban. Az első széria sajnos már le is ment, csak 6 részből állt, de remélem, lesz következő mihamarabb. Ebben a pár epizódban lényegében a legismertebb francia fogások lettek bemutatva, mint például a coq au vin (kakas borban), boef bourgoignon (vörösboros marharagu), quiche lorraine (lotaringiai pite) vagy az iles flottantes (madártej), de nem akárhogy, hanem Rachel újraértelmezésében. Egy kicsike változtatás itt, meg egy kicsi amott, és ezek az évszázados fogások igazi fiatalos lendületet kaptak. El is határoztam, hogy többet ki is fogok próbálni közülük.
Elsőként az oef en cocotte-ra, vagyis … ó-ha, hát nem is tudom, hogyan fordíthatnám, hogy jól is hangozzon, meg takarja is a lényeget. Tojás tálkában? Hm, ám legyen, szóval a tálkás tojásra esett a választásom két okból: egyrészt mert hirtelenjében minden hozzávaló akadt itthon, másrészt mert igyekszem kihasználni minden egyes lehetőséget, mikor használhatom az édes kis piros ramekinjeimet. Roppant egyszerű fogásról van szó: egy tojást némi creme fraiche-sel és fűszerekkel kicsi tálkába ütve vízfürdőben megsütünk. Vagy variálhatunk is rajta, nézzünk szét a hűtőnkben, és dúsítsuk azzal, amit ott találunk, és amit a fantáziánk jóvá hagy. Ha nincs creme fraiche-ünk, és nem akarunk tejfölt tejszínnel kevergetni, hát próbáljuk ki csak egyikkel vagy a másikkal. Dúsíthatjuk sonkával, sajttal, zöldhagymával, spenóttal, kinek mi tetszik!
Én az alábbiakban Rachel receptjét követtem egy az egyben, mert tetszett a maga egyszerűségében, kaporral illatosítva, de holnap azt hiszem, kiegészítem némi konzerv tohallal, tekintve, hogy van még egy harmaddoboznyi a hűtőben, hát lássuk, mi sül ki belőle!
Oef en cocotte
Hozzávalók 1 adaghoz:
- 2 evőkanál creme fraiche (kiváltható zsíros tejszín és tejföl egyenlő arányú keverékével)
- 1 nagyméretű tojás
- néhány szál friss kapor
- szerecsendió
- só és frissen őrölt bors
Előmelegítem a sütőt 180 fokra / gázon 4-es fokozatra.
Fogok egy ramekint (akinek nincs ramekinje, helyettesítheti egyéb kicsi tálkával, csészével, az a lényeg, hogy kicsi legyen az átmérője, és legyen sütőbiztos). Az aljára belekanalazok egy evőkanál creme fraiche-t, sózom és borsozom, reszelek rá kevés szerecsendiót, rátépkedek némi kaprot, majd óvatosan ráütöm a tojást, hogy ne sérüljön a sárgája. Rákanalazok egy újabb evőkanál creme fraiche-t, és ezt is ízesítem sóval, borssal, no és a szerecsendióval.
A ramekint egy kicsi tepsibe rakom, és felöntöm a tepsit körülötte annyi középmeleg vízzel, hogy az edénykém feléig érjen a fürdő. (Ezzel az eljárással egyenletesebben sül a villásreggelink/ebédünk/előételünk.)
Én puhán szeretem, tunkolhatóan, így én a sütő közepén úgy 15-20 percig sütöm. De alapjáraton azt javaslom, mindenki lője be a 15 percet, majd ellenőrizze a konzisztenciát, és az alapján mérlegeljen egyéni ízlés szerint, ad-e még némi időt a tojásnak szilárdulni.
A sütőből kivéve még egy kevés kaprot tépdesek a tetejére.
Elvileg ropogós bagettel kéne enni, de én legutóbb, ahogy a fotó is mutatja, a szokásos hétvégi krumplis kenyeremmel tálaltam (annyi változtatás történt benne, hogy immár 300 gramm teljes kiőrlésű lisztet használtam), tekintve, hogy a bölcsességfogamra ismét rájött a nőhetnék, ami nem barátja a ropogtatható héjaknak. Emellett még kacsatöpörtyűt és kígyóuborkát majszoltam hozzá, és roppant-roppant elégedett voltam. Monsieur, mikor meglátta, ragaszkodott hozzá, hogy ilyet is csináljak neki, mielőtt megkapja a szokásos nagyadag rántottáját…
