Nem is értem, hogy lehettem ennyire dinka: kétszer is tartottam szülinapi vacsorát, de mindkétszer megfeledkeztem a gyertyafújásról. Márpedig ugye már minden valamirevaló hároméves is tudja, hogy gyertyafújás nélkül nem születésnap a születésnap. Mit lehetett tenni, egy harmadik ünneplést is levezényeltem. Ennek a részleteivel viszont már nem akarok senkit sem untatni, ezért csakis a lényegre koncentrálok, vagyis a gyertyahordozóra.

Először még úgy voltam vele, hogy nem túráztatom magam, ezúttal veszek valami minitortát a szupermarketben, bizonyára akad valami finomság, attól pedig nagyvonalúan eltekintek, hogy miféle állományjavítókkal, tartósítószerekkel és egyéb mesterséges mifenékkel van tele, egyszer egy évben azt is meg lehet enni. De persze mégis beindult a vészcsengő, lelki szemeim előtt láttam, ahogy valaki egy nagy randa gépbe adagolja a tojásport és a térfogatnövelőt, és beláttam, hogy erre a lépésre én most sem tudom rászánni magam. Az, hogy én süssek igazi tortát, ki volt zárva, már csak a tortaforma hiányából fakadóan is, amivel a boldogságos születésnap alkalmából sem akartam szaporítani a kasztlii háztartásunkat. Aztán: zselatinos és egyéb krémekbe ugyebár nem túl szerencsés gyertyát szúrni, így azokat is kizártam. Eszembe jutott, hogy lehetne mini pavlova, azt gyertya-kompatibilis, no de annak meg a tetejére tejszínhabot halmozunk, és ezzel bezárul a kör… Terv nélkül mentem bevásárolni…

Aztán ahogy ez már lenni szokott, a tetthelyen csak megtalált az ihlet: gyertyakeresgélés közben megakadt a szemem egy brownie keveréken. No nem, sietve leszögezem, hogy nem vetemedtem arra, hogy egy előre mixelt lisztkeveréket vegyek, viszont a brownie-készítés ezennel eldöntetett. Minden szempontból megfelel az alkalomnak: buján csokis, magával ragadó, bűnösen finom, ráadásul könnyen és gyorsan elkészíthető, és persze jól viseli a gyertyát. Ha!

Tehát gyorsan gondolatban végigfutottam a lehetséges összetevőkön. Kakaópor van otthon, diófélék szintúgy, tojással jól állunk, vajat már pakoltam bőven a kosaramba. Csak a csokiról kellett gondoskodni – vettem egy tábla 85 és egy tábla 70 százalékos étcsokit, meg egy adag fehércsoki pasztillát, és gondoltam, hogy innentől kezdve bármilyen receptet is találok, különösebb meglepetés nem érhet.

Hazatérve aztán rögtön tudtam, hogy kihez kell fordulnom: ha brownie, akkor Nigellánál kell keresni a választ! Felütöttem hát a két (itt) meglevő könvyét (a házi istennőset és a Konyhát), és nem kellett csalódnom, összesen vagy 6 receptet találtam. Egy pillanatig elflörtöltem az általános, dióval telepakolt verzióval, de aztán egyértelműen a sokkal bűnösebb krémsajtos mellett tettem le a voksom.

Krémsajtos brownie

Hozzávalók:

• 125 g jó minőségű étcsokoládé (én 100 g 85, és 25 g 70 százalékosat használtam)
• 125 g vaj
• 2 nagyméretű tojás
• 150 g kristálycukor (Nigella 200 grammot használ, de én úgy döntöttem, 50 grammot becserélek fehércsoki pasztillára)
• 1 teáskanál rózsavíz (a könyvben vanília-kivonat, amit én továbbra sem tartok itthon, meg aztán a rózsavíz mégiscsak izgalmasabb)
• 75 g liszt
• 1 csipet só
• 50 g fehércsoki pasztilla (ahogy fentebb jeleztem)
• 200 g hideg krémsajt (pl. Philadelphia)

Az étcsokikat kisebb kockákra törtem, majd egy nagy hőálló tálban gőz fölött összeolvasztottam a vajjal, és félretettem hűlni egy kicsit.

A cukrot, a tojásokat és a rózsavizet a botmixer habverőfejével habosra kevertem; egy kis tálba kimértem a lisztet és belekevertem a sót.

A cukros-tojásos egyveleget az olvasztott csokihoz kevertem, majd csomómentesre kevertem benne a lisztet is. (Végig az elektromos ketyerét használtam – mivel ugye sem sütőpor, sem szódabikarbóna nem kerül a tésztába, fontos, hogy annyi levegőt dolgozzunk bele, amennyit csak lehet.) Mikor az alap elkészült, beleforgattam a fehércsoki-darabkákat is. Sűrű, ragacsos, de rendkívül selymes tésztát kaptam, ami már nyersen is szinte ellenállhatatlanul finom volt…

Egy mini tepsit (25x20 cm) kibéleltem először duplaréteg alufóliával, majd egy réteg sütőpapírral (így nem csak, hogy könnyű kiszedni a sütit, de mosogatni sem kell), és előmelegítettem a sütőt 180 fokra / gázon 4-es fokozatra.

A tészta felét belesimítottam a tepsibe – nem volt egyszerű művelet, spatula nélkül nagy szemekkel pillogtam volna.

Elővettem a krémsajtot a hűtőből, kifordítottam a dobozából, majd elkezdtem vékonyan felszeletelni, és a szeletkékkel egyenletes rétegben beborítani a tésztát. Mikor végeztem, a sajtot betakartam a második adag tésztával vigyázva, hogy oldalt se lógjon ki sehol, majd 20 perc alatt készre sütöttem. Akkor jó, mikor a teteje kissé töredezett, ránézésre száraz, ugyanakkor a tűpróbánál azt tapasztaljuk, hogy a belseje ragacsos, krémes. Ha valaki nem akarja szeletelni, melegen nekieshet a tepsiben egy kanállal (és nyilván mennyei - vagy pokoli? - élvezetekben lesz része), de ha valaki tálalni akarja, az inkább várja meg, míg kihűl, különben darabokra esik szét.

És hogy milyen lett?

A teteje ropogós, alatta krémes, kesernyés és édes egyszerre, majd hűt rajta a krémsajt, és ha lehetséges, még krémesebbé teszi; delejes, buja, veszélyes, mámorító, érzéki, egyszóval szexi!

És szereti az ízesítetlen tejszínhabot.