Annyira tündérmesébe illően hangzik ez a szó: szilabub! Mint egy békésen szállingózó bárányfelhő. Ezért nem is magyarítom tovább prózai borhabra. Merthogy az angolok eme tradicionális krémcsodája lényegében az. Vagy sherryhab, amennyiben sherryvel készítik, merthogy arra is van példa. Története bizonyíthatóan a Tudor-korig nyúlik vissza, amikor is almaborhoz adták a friss tejet, amik egymással reakcióba lépve egy kapucsínóhabszerű képződményt eredményeztek. Állítólag egy kicsit későbbről fennmaradt recept pedig úgy fogalmaz, hogy keverjük el alaposan a hozzávalókat, majd tegyük a tehén tőgye alá, és fejjük rá a tejet. Gyanítom, a dél-nyugat londoni The Druid’s Head Tavern, vagyis a druida fejéhez címzett fogadó, mely magát az első szilabubot kínáló fogadónak kiáltotta ki, már némileg kifinomultabb elkészítéshez folyamodott a 18. század második felében. Manapság úgy készül, hogy a borban (sherryben) cukrot oldanak fel, esetleg citrusok héjával ízesítik, majd fokozatosan adagolva tejszínnel puha, selymes habbá verik. Voilá!

Én eddig kétszer készítettem: először a december 26-i ünnepi vacsora, másodszor a Húsvét vasárnapi lakoma záróakkordja volt. Az íze mellett azért is kedveltem meg nagyon, mert egy nehéz ételeket felsorakoztató 3-4 fogásos vacsora lezárásaként el sem tudnék képzelni jobbat, tekintve, hogy pont megfelelőképpen édes, ugyanakkor könnyed és légies, így egyszerűen belecsusszan abba a bendőbe is, ami már a főétel előtt jelezte, hogy minden egyes további falat befogadása nehézségekbe ütközik. Most pedig azért döntöttem a közlése mellett (így közel két hét távlatából), mert belém nyilallt, hogy bizony igazi desszert-desszert a mousse au chocolat-n és a tarte tatinon kívül nincs a blogon. Tény és való, nem viszem túlzásba a készítésüket, de azért a zászlós ünnepeken mindig kerekítek valamit.

Hát következzék most a szilabub receptje Rick Stein (a TV Paprikán futott a Francia Odüsszeia című műsora, és szerintem a belőle készült könyve is megjelent otthon) nyomán, némi változtatással.

Hozzávalók két adaghoz:

• 1 citrom reszelt héja és úgy 2 evőkanálnyi a levéből
• 15 g porcukor
• 50 ml fűszeres, félédes rosé (úgy került hozzám, hogy valahogy nagyon mellényúltam, azt hittem, száraz, tekintve, hogy semmiféle utalás nem volt az ausztrál palackon; Karácsonykor száraz fehérborból készítettem, akkor 20 grammnyi porcukorral)
• 100 ml nagyon zsíros tejszín
• kevés étcsokoládé a tetejére

Előző este egy kis zárható edényben összekevertem a citromlevet, a citromhéjat, a porcukrot és a bort, majd beraktam a hűtőbe, és másnap csak a vacsora előtt 3 órával vettem elő. (Ha nincs lehetőségünk hosszú ideig érlelni az ízeket, akkor egy óra is úgy ahogy megteszi.) Leszűrtem, a citromhéjat kidobtam (bár biztos csodás lehet sütibe belesütni).

A tejszínt egy tálban elkezdtem felverni (én elektromos kütyü nélkül kézzel, de nyilván aki megteheti, dolgoztassa az áramot, de csak kis fokozaton), majd fokozatosan elkezdtem hozzáönteni a bort, és csak vertem és vertem. Amikor kialakult a légies habom, leállítottam magam, bármennyire is ingerenciám volt arra, hogy még keményebbre verjem, mert különben fennállt volna a kicsapódás veszélye. Elosztottam a krémet két tálalásra alkalmas pohár között, és amíg el nem jött a desszert ideje, a hűtőben nyugtattam.

Közvetlenül tálalás előtt némi 70 százalékos étcsokit reszeltem a tetejére. ÉS evés közben jutott eszembe, hogy Karácsonykor úgy voltam vele, hogy nem harmadolnom kellett volna bizony a hatszemélyes adag összetevőit, hanem csak feleznem, mert könnyedén elboldogultunk volna azzal a mennyiséggel is. Addiktív. Három kiadós fogás után is.