Ez Thérèse-é

Na ilyen még biztos nem fordult elő a blogon, hogy egymás után két desszert következzen, de az a helyzet, hogy épp most olvasom David Lebovitz The sweet life in Paris című könyvét, ami úgy hiszem, helyből megmagyarázza az események ilyetén alakulását…

Ismeritek David Lebovitzot? Ő az a gasztroblogger, aki a legkevésbé sem egy szimpla gasztroblogger, legelőször is azért, merthogy Amerika egyik legjobbnak tartott éttermében, a Chez Panisse-ban dolgozott (fő)cukrászként majd’ 15 évig. Aztán azért sem, mert miután felhagyott az éttermi munkával, majd eltöltött otthon 5 évet szakácskönyvszerzőként, egy személyes tragédiát követően fogta a legféltettebb kincseit (például a kedvenc mogyoróvajából egy lerakatnyi adagot), bőröndbe gyömöszölte őket, és áttelepült Párizsba, hogy onnan írja a történeteit. Végezetül pedig azért, mert azon felül, hogy informatív amit ír, és sokat lehet belőle tanulni - mivel ő aztán mindent tud például a csokoládéról -, rendkívül szórakoztató is, merthogy rendkívül fejlett, szerethető, nyomokban morzsányit vitriolos humorérzékkel áldotta meg a Teremtő. És ha még ezek után is bárkiben aggályok merülnének fel vele kapcsolatban, jöjjön a pluszpont, ami mindent visz: amerikai létére ő az a blogger, aki nem csak cupokban, fontban, meg amcsi unciákban (mert eltér ám az amerikai meg az angol is!) és incsekben adja meg a mennyiségeket, hanem feltünteti azokat a metrikus rendszer csodásan rendezett keretei között is. Áldom is érte. Sőt mi több, sütök is tőle!

A The sweet life in Paris, vagyis Édes élet Párizsban című könyvét (amiről úgy sejtem, magyarul nem jelent meg) pár hete hozta meg a postás egyenesen Angliából féltucatnyi francia nyelvkönyv, Nigella How to eat című zseniális írása (szintúgy nem adták ki otthon), és egy volt New York Times étteremkritikus regényének majdnem társaságában. Mivel az Amazon Ruth Reichl könyvét valamiért néhány nappal korábban postázta (otthon Egy álruhás étteremkritikus titkos élete címmel jelent meg, ami szerintem borzadályos, tekintve, hogy az eredeti cím, Garlic and sapphires milliószor jobban hangzik), először azt faltam be, de csakis ezért fordulhatott elő, hogy nem a Lebovitz-könyv volt az első ágyas. Merthogy újabban alapvetően kétféle könyvre ugrom: az egyik, ami étellel, főzéssel, a másik pedig, ami Franciaországgal kapcsolatos. Innen nem nehéz levonni a következtetést, hogy ha van egy könyv, amiben ételek vannak, és Párizsban játszódik, az egyértelműen mindent visz.

Most a száztizenkettedik oldalon tartok benne, de nem azért, mintha nem tudnám kiolvasni egy délután alatt, hanem azért, mert beosztom, mint egy csokitortát: csak késő este, elalvás előtt szabad bújni. Eleddig megtudtam belőle, hogy került David a főiskolát követően a Chez Panisse konyhájába, miért hagyta ott, majd hogyan keveredett Párizsba, és ott hogyan illeszkedett be. Időnként hangosan röhögök azon, milyen zseniálisan írja le a párizsi polgárok bizonyos általános viselkedésformáit. Vagy egyetértően kuncogok/csóválom a fejem, ahogy a francia bürokrácia bugyraiba enged betekintést, taglalva például, hogy ahhoz, hogy az ember lakást tudjon bérelni, szüksége van francia bankszámlára, ahhoz azonban, hogy bankszámlát nyisson, szükség van egy a nevére szóló lakásszerződésre (ezt a helyzetet magam is megtapasztaltam, aztán végül úgy sikerült belőle kikecmeregni, hogy elnyertem az ingatlanügynök szimpátiáját, aki azt mondta, hogy na jó, most az egyszer ráírhatjuk az én nevem is a szerződésre, de aztán siessek azzal a bankszámlával). Néha, igen ritkán, azért előfordul, hogy európai szemmel kissé túl amerikai módon viszonyul a dolgokhoz, de ez persze mégiscsak megbocsátható, mert ha dorgál is úgymond, azt is érezhető szeretettel és viccesen teszi. Kicsit úgy, mint azok a Le Parisien (A párizsi, helyi napilap) reklámok, melyekre az ő útmutatásai alapján bukkantam rá a youtube-on, melyekben némi áthallással maguk a párizsiak figurázzák ki önmagukat a következő szlogennel kísérve: A párizsi: újságként jobb (Le Parisien: il vaut mieux l’avoir en journal). Példák a bejegyzés végén, merthogy ide valamiért nem tudom őket beszúrni...

Na de immáron kanyarodjunk vissza a desszerthez. Szóval szombat este olvastam, hogy:

Minden francia nő, akit ismerek, annyira imádja a csokoládét, hogy van egy olyan csokitorta a repertoárjában, amit fejből is fúj, olyan, amit bármikor azonnali hatállyal el tud készíteni. Az alábbi Thérèse Pellas receptje, aki velem átellenben lakik a sugárút másik oldalán. Amikor először ízleltem ezt a tortát, elaléltam a gazdag, mély csokoládé íztől, és ragaszkodtam hozzá, hogy megadja a receptjét.

A recepten végigfutva pedig konstatáltam, hogy csak olyan hozzávalók kellenek hozzá, amikből van itthon, és bitang egyszerű elkészíteni, úgyhogy beindultak az agytekervényeim. A kezem alá játszott még, hogy Monsieur-nek már nem volt semmi édes reggelire valója, és amit eredetileg szándékoltam számára készíteni – egy műzliszeletet –, az végül a vasárnapi lustaságból kifolyólag meghiúsult (boltba kellett volna hozzá menni). Ráadásul ünnepi is volt a hétvége, meg egyébként is szeretetteljes hangulatban voltam, amiből fakadóan olyat is játszottunk, hogy „mondd meg, mit kérsz vacsorára, elkészítem” (steaket kért, mi mást), és ha már lúd, legyen kövér – miután befejeztem a skype-csevejt a Bátyámékkal, nekiugrottam a torta elkészítésének. És mivel tárgyaltunk vele arról, hogy mit tervezek vacsorára, az azt követő mámorban gyakorlatilag automatikusan elküldtem neki az alábbi email:
"Hát basszus, úgy érzem, mintha repülnék! A steak annyira jó lett, mintha nem rump lett volna, hanem bélszín (serpenyő felhevít, vaj bele, tovább hevít, míg habzik, közben a húst bedörgöltem mindkét oldalán nagyszemű sóval, aztán bele a serpenyőbe, oldalnként 1,5 és 1 perc, pirított label rouge krumplival, borsmártással, fokhagymás-vajas zöldbabbal). A csokitorta meg mindössze 2 evőkanál liszttel olyan, hogy bekapsz egy falatot, és összeroppan a szádban, majd elolvad. A desszerthez is csodásan megy a Cote du Rhone, amit a főételhez ittunk, sőt mi több, szerintem kötelező hozzá (bár Y inkább sodóra esküdne, ami most kimaradt).
A torta receptjét pár napon belül kiteszem majd a blogra - próbáljátok ki mindenképp: egyszerű és nagyon nagyszerű!"

Gateau Thérèse

Hozzávalók:

• 250 g keserédes étcsoki (pl. egy 60-70 %-os Lindt)
• 120 g vaj
• 65 g cukor
• 4 nagyméretű tojás
• 2 evőkanál liszt
• 1 csipet só

Egy 23 centi átmérőjű kapcsos sütőformát kivajaztam, sőt, az alját még sütőpapírral is kibéleltem.

A vízforralóban vizet forraltam, majd úgy öt centi magasan beterítettem a forró vízzel egy kisebb méretű lábos alját, és közepes hőfokon alágyújtottam. Egy üvegtálba tördeltem a csokit, rávagdostam a vajat, majd a tál alját beborítottam egy darab alufóliával (a minap olvastam a Bűvös Szakácson, hogy így végképp bebiztosíthatjuk, hogy a csokoládénknak ne essék bántódása), majd így a vízgőz fölé helyeztem (ergo a tál alja semmiképp sem érintkezhet közvetlenül a vízzel, még fóliázva sem), és időnként megkevergetve összeolvasztottam a csokit a vajjal, majd félretettem hűlni.

A sütőt előmelegítettem 180 fokra / gázon 4-es fokozatra.

A tojásokat kettéválasztottam, és a fehérjéket a csipet sóval lágy habbá vertem (gépi erővel), majd lassan hozzáadagoltam a cukor felét, és azzal már keményre dolgoztam.

A cukor másik felét a tojások sárgájával és a liszttel egyetemben a csokimasszához dolgoztam. Eztán annyi dolgom maradt, hogy a fehérjehab harmadát is belekevertem a mélybarna masszába (nem kell túl gyengédnek lenni ezen a ponton, az a cél, hogy fellazítsuk a keveréket), majd ezután a maradék habot, immáron lassan és finoman egy spatula, illetve alulról felfelé irányuló keverőmozdulatok segítségével szintén beleforgattam, míg minden fehér csúcs eltűnt a színről.

Az így nyert tésztát a sütőformába simítottam, majd 35 perc alatt megsütöttem. 30 perc után viszont már érdemes vizslatni a tortát, nehogy túlsüljön! Az a cél, hogy teteje ropogós legyen, de belül csodásan selymes maradjon.

Szépségversenyt egyértelműen nem fog nyerni, igencsak nyomi, ahogy lehúzom az aljáról a sütőpapírt, de őszintén szólva ez abszolút hidegen hagy, mert az íze mesés. Bár utólag eszembe jutott, hogy az itteni fotók kedvéért legalább leszórhattam volna a tetejét némi porcukorral. No nem mintha lett volna rá esélyem: én még a steaken nyammogtam, mikor egyesek már ugrottak is rá…