Hát megtörtént. Hazajöttünk. De ez elképzelésem szerint nem jelenti azt, hogy a kinti tudósítások megszakadnak: még legalább 6 bejegyeznivalót listáztam odakint, csak hát a sok program és a hivatalos tavaszolásból fakadó íráslustaság folyományaként képtelen voltam őket lefirkantani. De sebaj, majd itthonról igyekszem időről-időre egy-egy újabb témát feldolgozni.
Most azonban következzék az első étel, amit itthon készítettem. Számomra egy pillanatig nem volt kétséges a műfaja közel háromhétnyi megvonás után. Leves. Az közül is az egyik kedvencem. Ősz végétől tavasz közepéig minden évben legalább ötször elkészítem. Az eredetijét a Le Cordon Bleu sorozat Burgonya-könyvében találtam, majd kényem-kedvem szerint finomhangoltam azt.
Tejszínes-kukoricás krumplileves
Hozzávalók:
- 2 evőkanál olívaolaj
- 10 dkg kolozsvári szalonna
- ½ kg krumpli
- 5 kis gerezd fokhagyma
- 1 kukoricakonzerv
- 1 liter húsleves (erőleveskockából)
- 2 dl tejszín
- 1 chili paprika
- 1 szárított chili (1 friss chili nekem kevés, de csak annyi volt itthon, hát kiegészítő megoldáshoz folyamodtam)
- 1 csokor petrezselyemzöld
- frissen őrölt bors
A krumplikat megmosom, meghámozom, és apró, körülbelül egycentis darabokra kockázom, majd vízbe áztatom.
A kolozsvári szalonnát apróra felkockázom, majd a felhevített olajon pörcösre sütöm. Amíg sül, leöntöm a krumpliról a vizet, lerázom, majd konyharuhával le is szárogatom. Meghámozom és apróra szeletelem a fokhagymákat, megmosom a petrezselymet, és minden fontosat kinyitva, kicsomagolva, ésatöbbi, a kezem ügyébe helyezek.
Szűrőlapáttal kibányászom a kész szalonnapörcöket, és a helyükre a krumplidarabkákat küldöm, amiket amúgy istenigazából megpirítgatok, ugyanis úgy százszor jobb íze lesz, mintha csak megfőzném őket. A pirítgatás végén hozzádobom a fokhagymadarabkákat is, néhányszor átkeverem, majd levével együtt hozzáadom a kukoricakonzervet, és felöntöm a levessel (ki mennyire szereti hígan, nekem most az 1 liter tökéletesen szuperált). Épp csak összeforralom, majd hozzáadom a tejszínt és a chiliket is, borsozom, visszadobom a szalonnapörcöket, ismét összerottyantom, leveszem a tűzről, ollóval belenyiszálom a leszárogatott petrezselymet, és óriási, háromhétnyi kiéhezettséget (de csak és kizárólag levesre!) kifejező lelkesedéssel késznek nyilvánítom.
Nagggyon-nagggyon finom! Jajj, de jól csúszik! Sós, icipicit édes (kukorica és a leve), enyhén csípős, kiadós – hha, a tökéletes ebéd. Más műfajban, de valahol a heringgel egy szinten.