Már nem is emlékszem pontosan, hogy mennyivel Angliába költözésünk után hallottam először a Marmite-ról. Gyanítom nem sokkal, hiszen elég rendszeresen folytatnak reklámkampányt, amikor gyakorlatilag a csapból is Marmite folyik. Na nem mintha szükség lenne rá, ugyanis az angolokat már valószínűleg bölcsőben beoltják Marmite-imádattal. Legalábbis a többséget, mert ahogy a reklámszlogenjük is utal rá (Love it or hate it – imádd vagy utáld), az emberek vagy rajonganak érte, vagy ki nem állhatják. Persze a második csoportba tartozók száma elenyésző az elsőhöz képest, és tagjait az angol társadalom nagyja minimum fenntartásokkal, ha nem enyhe lenézéssel kezeli.
Felmerült bennem, hogy esetleg meg kéne kóstolni. Mindenféle háttértudás nélkül körbe is szaglásztam a szupermarketben, de aztán megnéztem az összetevőket, melyek közül az első ugyebár az élesztőkivonat volt, és úgy voltam vele, hogy Eee, ezt nem biztos, hogy akarom. Ennyiben is maradt a dolog vagy egy évig.
Aztán időközben láttam Nigella Kitchen című sorozatában, majd olvastam az azonos című könyvében a Marmite-os spagetti receptjét, ami meg kell hagyni, elég meggyőző. No nem a recept, hanem az írás. Nigella kifejti, hogy annak az Anna del Conténak a Risotto and Nettles című memoárjában olvasta, aki a második világháború után érkezett Angliába Itáliából, hogy itt beteljesítve sorsát az olasz konyha népszerűsítője, majd nagyasszonya legyen. Szabadkozott is ugyan, hogy ez nem is igazándiból recept, csakhogy nem találkozott még olyan gyerekkel, aki ne imádta volna, ezért nem tudta a kötetből kihagyni. Nigella pedig, Marmite-imádóként, – Anna del Conte áldásával – rövidúton le is csapott rá, tovább öregbítve a barna csiriz jó hírét.
Gondoltam, rendben, ha legközelebb akciós lesz, azt jelnek tekintem, és veszek belőle. Ez valamikor nyár elején következett be, azóta csücsült a kisüveg a konyhapolcon. Sehogy nem vitt rá a lélek, hogy kibontsam. Mit szépítsem, rettegtem megkóstolni. Meg attól is rettegtem, hogy elkészítem vele a spagettit, ami ehetetlennek bizonyul, mi pedig éhen maradunk. Odáztam ezért, folyamatosan odáztam, míg most végül úgy voltam vele, hogy kiölöm magamból a gyáva nyulat, és belevágok.
Kibontottam, és egy kiskanál segítségével megkóstoltam. És legnagyobb ámulatomra ízlett, ízlett bizony. Olyan az íze, mintha sörrel oltottak volna be egy leveskockát, állagra meg olyasmi, mint a melasz, csak kevésbé ragacsos. Tudom, ez nem hangzik valami jól, de valami csoda folytán mégis működik.
Ezek után bártan vágtam bele a tésztakészítésbe. Amivel eredetileg úgy voltam, hogy betűről-betűre követem a recept útmutatásait, mégiscsak teljesen ismeretlen alapanyaggal dolgozom, aminek nem kéne elnyomni az ízét. De két ponton mégsem bírtam megállni, hogy bele ne kontárkodjak. Elsőként a kész tésztához kevertem finomra vágott petrezselymet, mert nekem minden jobban csúszik, ha egy kis zöld is kerül bele. Aztán pedig a kész adagokat jó alaposan megborsoztam, mert minden szempontból meg vagyok győződve a frissen őrölt bors áldásos hatásáról.
És hogy milyen lett a végeredmény? Azt kell mondjam, finom! Nem egy különösebben nagy kaland, de abszolút finom, bármikor jöhet (pláne, hogy 12 perc alatt megvan, és alig szükségeltetik bele néhány hozzávaló). Monsieur is ezt mondta. Mondjuk neki fogalma sincs róla, hogy mi a szösz az a Marmite, és nyilvánvalóan nem is érdekli. Elkezdtem neki mondani, hogy így-úgy élesztőkivonat, satöbbi, de olyan látványosan bólogatott, hogy rögtön rájöttem, abszolút feleslegesen szövegelek… pedig bizonyára még ennél is jobban ízlett volna neki, ha tudná, hogy dugig van B12-vitaminnal...! :-)
Spagetti Marmite-tal
Hozzávalók 2 adaghoz:
- 25 dkg spagetti
- 50 g vaj
- 1 teáskanál Marmite
- néhány szál petrezselyem finomra vágva
- parmezán
- só és frissen őrölt bors
A spagettit lobogó sós vízben felrakom főni. Mikor már majdnem megfőtt, egy nagy serpenyőben közepes lángon összeolvasztom a vajat a Marmite-tal, és merek bele egy-két evőkanállal a tészta főzővizéből. A kész spagetti főzővizéből kimerek egy fél bögrényit, majd az épphogy lecsepegtetett tésztát a serpenyőbe zuttyintom, és összemelengetem a szósszal. Ha úgy ítélem meg, még lötykölök rá egy keveset a főzővízből. Elzárom a lángot, és belekeverem az aprított petrezselymet is.
A tésztát elosztom két tányér között, majd mindegyikre bőségesen reszelek parmezánt, végül pedig alaposan megborsozom. Vinaigrette-es zöldsalit is tálalok mellé, hogy együnk némi zöldséget is.
Az angolok egyébként alapvetően reggelire eszik, méghozzá pirított, vajas (továbbá borzalmasan édes és műanyag ízű) toastkenyéren, amit ilyen formában jEnci próbált ki (egyéb angol ínyencségekkel egyetemben), és azt kell mondjam, neki az bizony csöppet sem ízlett.
Ha esetleg sikerült felélesztenem a kíváncsiságotokat, Magyarországon például innen tudtok beszerezni Marmite-ot.
