Nevezhetjük ezt inkább provence-i hagymás sertéstokánynak, de brassóinak inkább nem.
Robotgépben hagyma, fokhagyma uhhh, inkább nem, köszi. Ez a provence-i fűszerkeverék sem a szívem csücske, pedig sokszor próbáltam már, de nekem nem jön be.
Persze ízlések és pofonok, ugye.

@...elmúlik...: A provence-i fűszereket csöppet sem állt szándékomban „ráerőszakolni” senkire, az tényleg csak az én perverzióm, és reméltem, hogy ez a mögötte szereplő megjegyzésből kiderül. Egyébként Apukám sem állhatja: pár éve vittem Anyukámnak egy zacskónyit Franciaországból, ő pedig azon nyomban használta a vasárnapi ebédhez, mire Apukám nem volt hajlandó enni belőle…

Provence-i ételnek egyébként semmiképp sem lehetne ezt eladni: a helyiek kifutnának a világból, ha a füstölt szalonnát és paprikát megpróbálnánk velük azonosítani. Úgyhogy – mindenfajta sértő szándék nélkül - én megmaradnék a brassói elnevezésnél. A füstölt paprikát (meg ugye a fentebb már eléggé kibeszélt p. fűszereket) leszámítva azok a hozzávalók kerülnek bele, amik a „hagyományos” brassóiba is, annyi különbséggel, hogy kicsit más formában tűnnek fel. Én pedig híve vagyok annak, hogy a tradicionális fogásokon újítgassunk itt-ott – ha mindenki mindent egyformán készítene, az veszettül unalmas lenne, nemde? Másrészt pedig gyakorlatilag lehetetlen meghatározni az ilyen klasszikusoknál, hogy mi az eredeti elkészítési forma, továbbá mi az a határ, amin túl már egy variáció nem nevezhető ugyanúgy. Ingoványos terület ez, pl. mi az igazi lecsó: a tojásos vagy a rizses, netán a natúr? Ha adok hozzá más elfekvő idényzöldséget (padlizsánt, cukkinit, salátát, mifenét), akkor már nem nevezhetem lecsónak?
Én a magam részéről igazán híve vagyok az „ízlések és pofonok” elvnek.:-)

Mindazonáltal ráébresztettél, hogy a félreértések elkerülése végett helyesebb lenne szimplán „Brassói” helyett „Az én brassóimnak” nevezni - át is írom nyomban.

Nos ez az "én brassóim" kifejezés már jóval szimpatikusabb:-)

Látod a provence-i fűszerek sem jönnek be mindenkinek, ami azt bizonyítja az ízlések és pofonok elvét.
Jó pár helyen ettem Franciaországban - nem feltétlenül a legfelkapottabb helyeken - nekem a francia gasztronómia szinte első a világon (még az olasz, amely versenyre kelhet vele).
Sokszor próbáltam tipikusan francia ételeket "átültetni" magyar viszonyok közé, volt, hogy sikerrel, volt, hogy nem. Persze az alapanyagok és a technológia különbözősége sok mindent nem enged meg. A kísérletezés azonban nagyon jó dolgokat is eredményezhet, ebben egyetértünk.

A hagyma és fokhagyma turmixgépben való pürésítése nekem nagyon nem jött be, bárhol is alkalmaztam. Egy pürésített hagyma teljesen más ízvilágot produkál, mint aprított társa A fokhagymával is így vagyok, azt csak nagyon vékony - szinte leheletnyi szeletekre vágva - használom (olasz módra), sem a prést, sem más aprítást nem alkalmazok.

Persze az igaz, hogy mindenki más ízvilággal főz, nincs is ebben semmi probléma, a különbözőség (változatosság) csak gyönyörködtet. Volt olyan kollégám, akivel váltásban főztünk, volt vendég, aki csak akkor jött, amikor ő főzött, volt olyan aki pedig csak akkor, mikor én.

Btw a lecsó. Érdekes, de én pl. a franciákét jobban kedvelem. Azt nagyon sok formában készítik, amit én itthon csinálok, azt a formát a családom jobban szereti, mint az eredeti magyart.

Örülök, hogy megjegyzésemet nem vetted sértésnek, mert nem az volt a szándékom, csupán egy vélemény, amit leírtam.

Köszönöm a választ.

@...elmúlik...: Igyekszik az ember lánya… :-)

Ami a hagymát és a fokhagymát illeti, én minden formában (és mennyiségben) imádom őket, olyannyira, hogy nyersen is lazán eszem őket ilyen-olyan szendvicshez. A pályafutásukat egyébként a brassóiban nálam is simán aprítva kezdték, míg egyszer túl lusta nem voltam az aprításhoz: akkor hirtelen felindulásból bevágtam őket a robotgépbe, és rájöttem, hogy nekem úgy jobban ízlik a végeredmény.

Lecsó-ratatouille kérdésben egyébként én képtelen vagyok állást foglalni: mindig azt szeretem jobban, amelyik éppen előttem van. Bár a magyar lecsó itt Angliában szinte ünnepi étellé változott, mivel ugye tv paprikát nem nagyon lehet kapni, így csak akkor tudok készíteni, mikor szeretetcsomag érkezik otthonról.

A francia konyha pedig – gondolom nem meglepő módon :-) – számomra is a non plus ultra. És nem csak azt szeretem, ahogy főznek a franciák, hanem azt is, ahogy az ételhez és a hozzávalókhoz viszonyulnak. Fel sem merül bennük, hogy ne étkezzenek tisztességesen, és ne tisztelettel viszonyuljanak a hozzávalók iránt. Imádok ott piacra, pékségbe járni, cukrászdákban gyönyörködni, és gyakrabban hajlok arra, hogy egy egyszerű bisztró teraszán vacsorázzak, mint egy elegáns étteremben, mert szeretem a hangulatát, és tudom, hogy ott is csak mennyei ételt kapok (ó egy adag burgundi csiga, vagy egy mennyei rozé borjúmáj!). És egyébként az étel szimpla élvezete is akkor csapott át bennem a gasztronómia iránti feltétlen rajongásba, mikor egyre több időt kezdtem Franciaországban tölteni…

Te pedig akkor, ha helyesen következtetek,
szakács vagy. Milyen jellegű konyhát viszel az étteremben? Esetleg megtennéd, hogy írsz nekem gyors példát arra, hogy mit és hogyan próbáltál magyar viszonyokra hangolni a francia konyhából? Nagyon kíváncsi lennék…

Nem, nem vagyok szakács, bár megvan a képesítésem:-)
Ellenben szeretek főzni és az élet úgy hozta, hogy régebben rákényszerültem, hogy ebből éljek.
Vezettem pár meleg konyhás éttermet, aztán úgy hozta az élet, hogy most más területen dolgozom a családom nagy megkönnyebbülésére.

Szóval maradt a főzés öröme, nem kell beskatulyáznom magam és mások sem kényszeríthetnek rá, hogy mit és hogyan készítsek el. Elsődlegesen a gyerekeim a kritikusaim és igen szigorúak, hidd el.

Receptet nem nagyon tudok, mert nagyon sokszor csupán ad-hoc jelleggel improvizálok, melyeket nem írtam le sosem. Tudom ma nagy divat szakácskönyvet írni, de erre nem adtam még a fejem, de nagyon szívesen konzultálok, amennyiben erre igényed van.

@...elmúlik...: Köszönöm! :-)

Bár ehhez egyébként nem feltétlenül kell szakácskönyvet írni: én vagy 10 éve vezetem, mikor mit eszem/eszünk (korábban "csak" határidőnaplóba, újabban már excel-táblába). Bár hajlamos vagyok belátni, hogy ez külső szemlélő számára könnyedén tűnhet egy csöppet kényszeresnek... :-)

@HunMoiselle: Á, jó dolog az, hogy leírod, csak valahogy az nálam mindig kimaradt. Szakácskönyvem viszont megannyi, úgyhogy ihletet van honnan meríteni.
Mostanában itthon is nagyon jó könyvek jelennek meg, lehet és érdemes válogatni.
Persze van a gasztronómiának egy "Forma-1"-es világa, melyet a hétköznapokban sosem tudunk megvalósítani, de ez a "cirkusz" nagyot fejleszt azzal, hogy az új technikák, technológiák előbb-utóbb csak leszivárognak a mindennapok konyhájába.
Szóval jó dolog, hogy leírod, mert azért az ember sok mindent elfelejt. Pláne én:-)

@...elmúlik...: Nem vagy vele egyedül: a lakás minden helyiségében tartok tollat, meg paprífecniket, hogy mindig le tudjam írni, ami eszembe jut, különben hipp-hopp elszállna az ötlet/infó/beszerzendő. :-)

A szakácskönyveket meg ne is mondd, afféle junkie lettem mostanra. Otthon mindig, ha nagyon leszívta az agyam a munkahét, péntek este munka után elmentem a legközelebbi könyvesboltba, és megörvendeztettem magam egy újabb kötettel. Majd a szívem szakadt meg, mikor a költözésnél otthon kellett hagynom őket. Aztán persze azóta itt is felhalmoztam egy kisebb könytárat. Az Amazon lett az én drogom: a választék végtelen, ráadásul kis túlzással minden a bolti ár feléréért elérhető. Szinte még ki se szedtem a dobozból a legújabb szerzeményt, már azon töprengek, mi legyen a hosszú listámról a következő, amit megrendelek. Ez egyébként a következő nagy álmom, de mivel ennek itt is borsos az ára, egyelőre ellenállok neki, és csak akkor engedélyezem magamnak a beszerzését, ha valamit nagyon ünneplünk: www.amazon.co.uk/Modernist-Cuisine-Home-Nathan-Myhrvold/dp/0982761015/ref=wl_it_dp_o_pC_nS_nC?ie=UTF8&colid=2P9OEEIQJIZUI&coliid=I2SB1BEIM7H0E0 .

Jó ez a könyv, nagyon. Megérne egy magyar fordítást is, bár drága, nem kétlem, de mondjuk a chips- adóból bevett összeg nagyon kis hányadából lehetne támogatni a magyar kiadást és terjesztést, hogy minél több háztartásba eljusson.
Milliárdokat költenek az "egészséges táplálkozás" népszerűsítésére, még többet a jelenleg teljesen egészségtelen táplálkozás okozta egészségügyi kiadásokra, mikor előállok mondjuk ilyen, vagy hasonló ötletekkel, akkor minden jelzőt megkapok, valamint minden écát, hogy ez miért nem lehetséges.

Amennyiben változtatni akarunk az emberek táplálkozási szokásain, azt már gyermekkorban kell elkezdeni. Az én gyerekeim - minden bizonnyal a tieid is, amennyiben vannak (?) - már biztosan nyitottabbak lesznek minden újra, változatosra és nem elégszenek meg "Laci bácsi" konyhájával. Persze tudom, hogy neki ez üzlet - annak idején tanárom volt, tudom, hogy annál, amit csinál, többre hivatott, de most erre van igény, ebből lehet keresni alapon működik - de nem ő lesz a fecske, aki ezen a területen nyarat csinál.

Nem mondom, hogy nincs igény az újításra, de amíg olyan elkeserítő statisztikák jelennek meg arról, hogy miből mennyi fogy (pl. sertés-hal vonatkozása), addig sok esély nincs.

Megvettem Ferrán Adria két könyvét. Az egyik az El-Buliról szól (mondjuk ez szakmai szempontból érdekes), a másik arról, hogy a világ egyik gasztronómiai fellegvárának számított étteremben mit főztek mindennap a (nem kis létszámú) személyzetnek. Ez utóbbiból nem egy ételt megcsináltunk már. Mondhatom szenzációs és egyszerű. Nem kell feltétlenül a csúcsgasztronómiát főzni a mindennapokban, de a kísérletezés csodákra is képes.

Másik kedvencem a narkóból kitisztult Anthony Bourdain, aki maga egyszerű, ám közérthető stílusában próbálja az olvasót közelebb vinni a francia bisztrókonyha kissé amerikanizálódott világához.

Nos szerintem a kozmopolitizmus a gasztronómia területén hoz nagy fejlődést, ezt engedni, támogatni kellene. Erre nálunk sajnos esélyt sem látok.

@...elmúlik...: Hát, én attól tartok, hogy nem feltétlen ez a könyv lenne az, ami az embereket változatos étkezésre sarkallná. Ez szerintem inkább csak a „megszállottak” számára érdekes, a kevésbé gasztrománoknak szimplán túl bonyolult és macerás. Úgyhogy én nem feltétlen ennek a fordítását/terjesztését támogatnám.

Szerintem otthon a legnagyobb probléma a könnyen hozzáférhető, beszerezhető alapanyagok minőségével van. Még amiből kiválót termelünk, az is úgy tűnik, hogy külföldön végzi (pl. állítólag a legjobb minőségű spárgáink, aztán a mangalica, ésatöbbi), otthon pedig marad a selejt; illetve még ráteszünk egy lapáttal gyatra minőségű élelmiszerek importjával. Mindennek a tetejében, még drágán is árulják a boltban a „maradékot” – Angliában egy csomó mindenhez olcsóbban, vagy legalábbis ugyanolyan áron jutok hozzá, és bizony a minőségi különbség ég és föld (kiv. paradicsom és gyümölcsök).
A leggyatrább a magyar a húspiac: minőségi húst csak külön utánajárással lehet szerezni, de arra ugye nem mindenkinek van lehetősége, vagy egyszerűen anyagilag nem engedheti meg magának. A húsipari termékekről pedig már egy ideje ment a susmorgás, hogy ki tudja, miket darálnak bele nekünk, de a múltkor találtam egy videót a Tékozló Homáron, ami végképp minden várakozásomat alulmúlta. Ha nem láttad, nézd meg, itt találod: homar.blog.hu/2013/03/07/minden_ipari_kolbasz_hulladekbol_keszul_magyarorszagon.
Aztán az emberek nem csak azért nem esznek halat, mert nem akarnak (bár tudom, annyira nem is akarnak): nem csak, hogy tengeri halakat nehéz találni, otthon halászott halakból is gyatra a kínálat.
Nekem mondjuk anno minden szempontból nagy mázlim volt: a lakásom nem messze van a Nagycsarnoktól, illetve egy ideig a Millenárison dolgoztam egy irodaházban, úgyhogy időnként le tudtam ruccanni a Fény utcai piacra ezért-azért, vagy már munkába menet az utcán megvehettem nénikéktől a csokor medvehagymát, de ugye nem mindenki dolgozik ott, és a piacok a szombatot leszámítva (amikor sokan inkább aludnának reggel) úgy vannak nyitva, ahogy az emberek többsége dolgozik. És akkor még azt nem is említettem, hogy vízfejű ország vagyunk, Budapesten kívül még sokkal-sokkal nehezebb…

Persze tökéletesen igazad van, az emberek berögzült szokásaival is óriási problémák vannak: sokan nem akarnak túllépni a pörkölt-nokedli, hús-krumpli kombón. Bár azt mondom, amíg ezt otthon készítik el maguknak, addig még mindig jobb a helyzet, mint itt, Angliában. Itt az emberek egyszerűen nem főznek. Ráfogják az időhiányra, ami egyszerűen mellébeszélés: negyed óra alatt is össze lehet dobni egy ízletes és egészséges vacsorát. A szupermarketben minimum 4-5 sort szentelnek itt az előre elkészített mirelit, konzerv, hűtött és nem hűtött készételeknek, illetve néhány utcára minimum 3-4 délután 5 után nyitva tartó take-away jut. És ha a ki tudja mikkel dúsított, ízfokozókkal, cukorral, sóval túladagolt készételek nem lennének elegek… Időnként figyelem a pénztárnál miket vesznek, és újra és újra meglepődöm azon, hogy képesek meg(v)enni azt a rengeteg szemetet: 5 (!) kilós chips, amiben sok-sok kiszacskó van, hogy a gyereknek lehessen pakolni tízóraira; kartonnyi minikóla vagy egyéb cukros-szénsavas méreg, tartósítószerekkel telenyomott bolti sütemény; egyéb édesség kilószámra – zöldség-gyümölcs persze semmi. Itt most akarnak bevezetni afféle chipsadót, mert (a múltkor hallottam a rádióban) 10 éves kora előtt már minden harmadik gyerek durván túlsúlyos (BMI > 25), ezzel verve egész Európát! És a helyzet „érettebb” korban csak rosszabbodik.

Én egyébként egyelőre csak a kettőnk étkeztetéséért/egészségéért vagyok felelős, de barátoktól, rokonoktól hallom a különböző sztorikat, hogy ezt nem eszik a gyerekek, azt nem eszik a gyerekek, ráadásul erre meg arra allergiások is. Na ilyenkor mindig eltűnődöm, hogy nekem majd mit és hogyan kéne csinálnom, hogy a majdani gyerekeinket változatos és egészséges étkezésre szoktassam. A másfél éves unokaöcsémre mindezek fényében mindig rácsodálkozom: mindent eszik, és boldogan, és rengeteget. Bár ezt leginkább a Sógornőmnek tulajdonítom, akinél kiegyensúlyozottabb,
türelmesebb kismamát sosem láttam, és hitem szerint ez már a születendő gyermekre hatással van…

Ami a felnőtteket illeti, sajnos ismét nagyon igazad van abban, hogy nem nagyon akaródzik a többségnek, hogy változtasson az ízlésén. Emlékszem, mikor a fehérboros feketekagylóról írtam, valaki valami olyasmit kommentelt be, hogy magyar ember taknyot nem eszik. Egyébként az újításra való hajlandóság - hitem szerint - egy felnőtt ember részéről egyértelműen elhatározás kérdése. 19 éves koromig nem ettem marhahúst, 22 évesen Monsieur akkor 15 éves unokatestvére kedvesen (tényleg kedvesen csak) körberöhögött a karácsonyi vacsorán, hogy még nem ettem osztrigát – ma többek között ők a kedvenceim. De hogy triviálisabb dolgokat is említsek, pár évvel ezelőttig nem ettem karalábét vagy karfiolt sem. Mostanra direkt sportot űzök abból, hogy új és új alapanyagokat próbáljak, pláne olyanokat, amiktől kiráz a hideg. Sőt, próbálom magam arra trenírozni, hogy mindent megszeressek (mármint ami egyébként jól van elkészítve, minőségi): a legkirívóbb projektem az andouillette, aminek még sokadik próbálkozás után is rosszul vagyok szinte még a szagától is, de elhatároztam, hogy csak azért is megszeretem, és egyelőre nem akaródzik feladni…

Jaj, Laci bácsi meg…! A Vajas kenyér blog Michelin-csillagos étteremben dolgozó szakács szerzője nemrég jegyezte meg a Facebookon, mikor a Bocuse D’Or-ról jelentett, hogy milyen gáz, hogy ilyen tartalom mellett az ő hirdetése jelenik meg, de hát úgy tűnik, ő fizet érte jó pénzt a felület tulajdonosának. És igazad van, azért, mert megteheti – nyilván nem rossz üzlet Laci bácsi ételeit kiszállítani, én meg legalább azt remélem, hogy az övé a cég, és így a profit is, mert amikor ifjoncabb koromban néha láttam főzni itt-ott tévében (bár nem izgatott, mit csinál), mindig arra gondoltam, hogy milyen aranyos, lelkes bácsi. És bár sosem láttam semmilyen házhoz szállított ételét, de egyébként gyanítom, hogy minőségileg még mindig jobb az átlagnál. (Én mondjuk sose rendeltem ilyen heti rendelős dolgot.) A tavalyi évértékelőmben siránkoztam pont azon, hogy milyen ételeknek van kitéve az az irodista, aki nem főz…

Na, de vissza általánosan a pozitív példákhoz: nagyon tetszik otthon Mautner Zsófia munkássága, illetve azok az események, amikről hírt ad a blogján vagy a Nol tévén, illetve Világevő is sok pozitív fejleményről számol be. Nagyon remélem, hogy ez a „gasztroforradalom” idővel nem csak egy szűk rétegre lesz hatással, hanem tényleg van remény arra, hogy pozitív irányba változzanak otthon a dolgok…

Vicces egyébként, hogy pont Anthony Bourdaint említetted: láttam anno otthon a TV Paprikán az ilyen-olyan sorozatait, de aztán kvázi hagytam is eltűnni az agyam süllyesztőjében, mondván, hogy mókás, jópofa, bevállalós pasi, de komolyabb érdeklődésre a részemről nem tart számot. Aztán nem olyan régen kaptam egy „ha eddig ezeket a könyveket vetted, ezek érdekelhetnek…” emailt az Amazontól, és ott újra szembejött velem. Elkezdtem nézegetni, belelapozgatni, és rövid úton vagy 3 könyve felkerült a kívánságlistámra, nem is rossz helyre – úgy 4 (normál, nem nagyköltségvetésű, mint a Modernist…) rendelésnyire vagyok épp a bisztróstól. :-)

A Ferrán Adria könyvekről is sokat olvastam, és előbb-utóbb biztos, hogy rájuk is sort kerítek, de azok egyelőre hátrébb szorultak az „én önképzőkörömben”.

De ismét vissza: Te egyébként Bp-en élsz vagy vidéken? Mit gondolsz az alapanyag-problémákról? Nekem azért egy kicsit (kicsit, főleg a zöldségek terén) változott a véleméyem az elmúlt években, de ugye nem vagyok mérvadó, mivel csak látogatóba megyek haza...

@...elmúlik...: Jaj,bocsánat, Fűszeres Eszterről fönt megfeledkeztem - számomra ő is sok jó forrása!

Sok témát felvetettél, szóval a könyv, amit említettél, nem csupán egy szakácskönyv, hanem egy megújított technikákat felvonultató, ha úgy tetszik szakkönyv, amely kissé másképpen értékeli a konyhatechnológiát és olyan főzési technikákat mutat be, melyről az átlagnak fogalma sincs.
Amennyiben ilyen, vagy ehhez hasonló könyveket próbálnánk meg eljuttatni nem csupán a "megszállottaknak", igaz nem egyik napról a másikra, de csak változna, ha lassan is a hagyományos főzési trend. Lehet, ez naivitás a részemről, de valahol el kell kezdeni.
Úgy, ahogy az általad említett blogok gazdái is elkezdték. A Világevő például az egyik kedvencem, nem ismerem a bloggert közelebbről, de nagyon szimpatikus a hozzáállása. Persze ő is kap hideget-meleget a kommentekben, de ezzel nem nagyon kell törődni, ki is tér ügyesen a "fikázók" elől.

Igen, az alapanyagok. Itthon talán ez a legnagyobb gond, különösen, amennyiben folyamatosan szeretnél beszerezni minőségi alapanyagot. A minőségi hús beszerzése pedig évről-évre nehezebb. A magyar marhahús, amennyiben minőségi (pl. szürke marha) egészen biztosan nem kerül a magyar fogyasztó asztalára. Van jó pár ismerősöm a hentesek között, nos amiket ők mondanak, azon információk talán jobb is ha nem publikusak. Az áruházak által árusított húsok minősége pedig egyszerűen kritikán aluli.
Felvágottat pedig itthon nem eszünk. Ez már sajnos alaptétel. Kivételt képeznek az ismerősöktől beszerzett kolbászok, sonkák és egyéb húskészítmények, amelyekből sajnos egyre kevesebb van. A dühítő az, hogy már lassan minden beszerzéséhez ismerős kell. A biopiac pedig véleményem szerint nagy parasztvakítás, jó drágán ugyanazt kapod, mint a többi piacon. Kivételek persze vannak, azok is többnyire vidéken, mert tudják, hogy Pesten minden sz@rt el lehet adni.

Vásárlási példák: halat a budaörsi halpiacon, vagy a Nagycsarnok alagsorában lévő ismerős halkereskedőtől veszünk, húst csak ismerős hentestől, csirkéssel most van bajunk, mert a régiek, akik nagyon szép árut adtak mindig, éppen most mentek csődbe, tésztát egy olasz delikát boltból, mézet vidéki termelőtől, tejárút szintén, zöldséget-gyümölcsöt szintén termelőktől, amennyiben nem a marokkói paradicsomot, paprikát akarod enni, amelyeket ki tudja mivel kezeltek, és még sorolhatnám. Persze ez nagyon sok utánajárás, ennek megfelelően sokkal drágább is.

Az otthoni főzés. Igen, tudom, én ugyan nem Angliában, hanem Ausztráliában találkoztam ezzel (két évig éltem ott), nos náluk sem jellemző az otthoni főzőcske. Ennek megfelelően a világ minden tájáról való éttermeket megtalálod, emlékszem azon nevettünk annak idején, hogy akinek van egy gáztűzhelye és két asztala nyolc székkel, az biztosan nyit egy éttermet. Persze óriási volt a fluktuáció köztük, de valóban széles volt a kínálat. Nem tudom, most mi a helyzet ott, de nagyon rossz nem lehet, egy szakács ismerősöm két éve ment ki körülnézni - most már ott tart, hogy minden családtagot kivitetett és azt mondta, írjak mikor piros hó esik, mert esetleg akkor hazajön azt megnézni, addig viszont köszöni szépen, de nagyon jól van, nem kíván változtatni.
Persze, hogy össze lehet dobni egy vacsorát fél óra alatt, csak oda kell állni a tűzhely mellé - sokaknak ez is derogál, vagy egyszerűen csak lusták. Kényelmesebb megvenni a félkész, kész förmedvényeket, jobb esetben rendelni valamit. Hát ez sajnos nálunk nem működik. Sokszor viccesen emlegeti a nejem, hogy ezt elbaltáztam - túl igényesek a gyerekek. És valóban, már a kisebbik lányom is lassan válogatósabb, mint én. Mondjuk ő egy különleges eset, mert öt évesen úgy ette a fekete kagylót, mintha mi sem lenne természetesebb, a legnagyobb halevő, meg úgy általában mindent ami akár tengerből, vagy édesvízből jön.
Egy gyors vacsora összedobása nem nagy feladat, pláne amennyiben megvan az igény, hogy jót, s jól egyél, nálunk többnyire ez az esti program, sokszor ha csak nézőként, de a gyerekek is részt vesznek benne. Kihagyjuk a televíziót, beszélgetünk, együtt vagyunk, tulajdonképpen ez jelenti a „családi életet”, hiszen egész nap külön vagyunk, ez az esti program, és ehhez ragaszkodunk. Az mindenképpen jó dolog, hogy érdeklődésed a gasztronómia iránt nem közömbös, mert amíg nincs gyerek, addig könnyű a helyzet, akár te dobsz össze valamit, akár elugrotok enni valahova, sokkal szabadabbak vagytok, gyerekkel ez már bonyolultabb, sokszor kedved sem lesz kimozdulni.

Az étkezés következtében felszedett túlsúly pedig nehogy azt hidd, hogy Angliában a legrosszabb a helyzet . Amerika mindenképpen viszi a prímet, annyi elhízott hájfejet sehol nem találsz a világon, mint náluk, az angolok kisportolt atléták az átlag amerikaihoz képest. Ugyanakkor érdekes, hogy nagyon nagy az igény a minőségi kulinária iránt is, sok a csillagos étterem, egy réteg nagyon képzett, de a nagy átlag elrettentően dagadt. Nem egyszer repültem az Államokban belső járatokon, rendszeres volt, hogy vagy a mama, vagy a papa két ülést kellett megvegyen, mert egybe nem fért bele. Egyik-másik akkora volt, hogy a nadrágjából simán lehetett volna vitorlát varrni. A múltkoriban láttam egy filmet, melyben bemutatták, hogy a náluk oly népszerű gyorséttermekben hogy készítik az ételeket, azt kell mondjam legalább annyira hátborzongató, mint a link, melyet átküldtél. Ja a linkkel kapcsolatban, nos ezért nem eszünk felvágottat. Ugyan a nejem most talált egy felvágott üzletet a Nagycsarnokban, egészen normálisak a felvágottjaik és ráadásul normális áron is adják (mindent a szlovákoktól hoznak állítólag). Majd meglátjuk, minden esetre óvatosan próbálgatjuk.

A gasztro- blogokkal kapcsolatban pedig vegyesek a tapasztalataim, bár amelyeket említettél, azok nálam is a pozitív oldalon vannak. Fűszeres Eszter kimondottan jó. Még a Bűvös szakácsot olvasgatom néha, jó kis cikkeik vannak és a néha a kommentek is hoznak valamit.

Igen Budapesten élünk, bár mostanában úgy vagyok vele, hogy egyre inkább menekülnék innen, csak még nem tudom, hova? Sok minden ideköt, elsődlegesen a munkahely, ezen sajnos nem nagyon tudunk változtatni. Apropó, hogy lett London Franciahonból?

@...elmúlik...: Ha legalább London lenne! De fent vagyunk északon, Newcastle-ben… De nagyon remélem, hogy hamarosan végre átköltözünk francia nyelvterületre, ahol már csak maximum hobbiból, és nem muszájból kell majd nekem sütnöm a kenyerünket. Én egyébként még nem éltem Franciaországban; annak idején a Párom költözött hozzám (mivel nekem még folyamatban voltak a tanulmányaim), aztán 5 év után úgy döntöttünk, hogy itt az ideje kicsit szétnézni másfelé is, és mivel Franciaországba még nem akart visszatérni (olyan családban nőtt fel, ahol néhány évenként költöztek egyik városból/országból a másikba), illetve abszolút tökéletesíteni akarta az angolját, Anglia mellett tettük le a voksunkat. London lett volna az ideális, de végül Kasztliból kapott ajánlatot. Évente egyébként úgy 1-2 hónapot töltünk Franciaországban, Bordeaux mellett, ahol a szülei élnek, és én ott vagyok igazán elememben - a francia kultúrát, élethez való hozzáállást csodálom…

Amit az alapanyagok beszerzéséről írtál, már végiggondolni is fárasztó volt. Pontosabban dühítő! Dühítő, hogy mennyi utánajárást, időt, és persze mennyi pénzt igényel, ha az ember nem akar sz*rt enni! Nem beszélve arról, hogy az ország lakosságának milyen kis hányadának van lehetősége arra, hogy „válogasson”. És mi persze „nevelünk” a chipsadóval, de arra már nem futja, hogy normálisan szabályozzuk, mi az a legalacsonyabb minőség, ami az emberek asztalára kerülhet, illetve a kutya sem ellenőrzi ugye példul, hogy döghús vagy más ország emberi fogyasztásra alkalmatlannak kikiáltott állati maradékai kerülnek-e a kolbászba! Miközben, ahogy írtad, a minőségi árut kínáló csirkés csődbe megy, mert az emberek vagy nem tudják megfizetni, vagy simán önszántukból inkább az olcsóbbat választják, mert megszokták a rossz minőséget, és nem is veszik észre a különbséget!

A korábban említett pozitív példák között megfeledkeztem, igen, az MBTBD párosról (bár újabban kevesebbet járok hozzájuk, kicsit sok nekem a Czifray-ból, míg hiányolom a régebbi tartalmakat)- náluk nemrég a magyar fűszerpaprikába vetett bizodalmam rendült meg végképp, mikor elolvastam a paprikatesztjüket…

Na, viszont amit a családi vacsorakészítésről írtál, az mosolyt csalt az arcomra: mennyivel emberibb lenne a világ, ha minden család így működne. Az ilyen minőségi együtt töltött idő kiegyensúlyozottabb, boldogabb, pozitívabb és egészségesebb szülőket, no és persze gyerekeket eredményezne. Nagyon remélem, hogy majdan én is képes leszek egy ilyen gyakorlatot meghonosítani a családomban, bár még sokat kell fejlődnöm hozzá, ami a türelmemet illeti, ugyanis már az is nehézségekbe ütközik, hogy a Párommal megosszam az ottani feladatokat, tekintve, hogy ő abszolút-abszolút amatőr, én meg rosszul viselem, ha nem pont olyanra van vágva az zöldség, ahogy én akarom, és még rengeteget is kell várni rá. :-) Na de egy szó mint száz: elismerésem, hogy Ti a Feleségeddel ezt így ki tudtátok alakítani!!

A kövérségi mutatóba én már bele se mertem venni az amerikaiakat. Bár személyes tapasztalatom nincs – sosem jártam a tengerentúlon -, de ugye hall az ember dolgokat, illetve a Bátyám most épp New Yorkban, egész pontosan Long Island-en dolgozik, és ha nem is túl kimerítően, de nyilatkozik. Számomra eddig a legmegdöbbentőbb az volt, hogy a hipermarketben nem árulnak zöldségeket, maximum előre bekevert saláta-mixben vagy szeletleve. Ez már önmagában sok mindent elárul…

Hát Newcastle-ért nagyon nem irigyellek. Ahogy hallottam a hollandok kedvelik, mint turista célpontot. Mondjuk magamtól soha nem mennék oda.
Bordeaux-val már azért merőben más a helyzet:-)
Nos az ott tartózkodás gondolom megadja a savát-borsát az évednek.

Nekem Olaszország, azon belül is Toszkána jelenti ugyanezt. Gyönyörűbbnél gyönyörűbb vidékek, egyszerű, ám tévedhetetlenül finom ételek, kedvesség, nyugalom. Kicsit talán túlzottan felkapott mostanában, de még mindig vannak nagyon szép helyek, melyek nem túl zsúfoltak. Amennyiben az ember túl van már a mindenképpen meglátogatni előírt nevezetességeken és csak a saját szórakozására bolyong akkor lehet igazi gyöngyszemekre bukkanni.

A magyar fűszerpaprika valóban egyedülálló, de csak akkor, amennyiben van forrásod a termelő vidéken, hogy valóban paprikát kapsz és nem valami silány utánzatot. A sógornőm bajai, ennek megfelelően mi mindig háztól veszünk minden évben két-három kilót, elvan a hűtőben, én a boltival nem is próbálkozom, mert csak silány utánzatot árulnak. Elég sokat használunk belőle, mert én nem szeretem a "lengyeles" leveseket, így minden leves, főzelék magyarosan készül.
Múltkoriban a lányom nem ette meg a menzai burgonyafőzeléket, mert közölte, hogy egy "tisztességes" krumplifőzelék nem lehet ilyen színű, az piros:-)

Persze ki milyen ételeken szocializálódik, bár mondjuk ő mindig is kivételnek számított, már egészen pici korában nyitott volt mindenre.
Furcsa módon a nejemnek kiváló érzéke van a kínai, olasz, francia konyhához, de ha egy jó pörköltet szeretnénk enni, azt nekem kell főznöm.
A közös főzés pedig nagyon jó alkalom annak megbeszélésére, éppen mi történt aznap, ki mit csinált, hallott, látott. Közben borozgatunk, elvagyunk, még akkor is, ha mondjuk csak ő, vagy éppen csak én főzök. Persze ez sem mindennap adatik meg, de törekszünk rá, mert tényleg élvezzük. Mondjuk mi egy kicsit másképpen működünk, mint az átlag, mert húsz év után is tudunk órákat beszélgetni egymással, amit azért az ismerőseink körében ritkábban tapasztalok. Nem mondom, hogy sülve-főve együtt vagyunk, mindkettőnknek persze megvan a saját élettere is.
De ez az "asszony helye a konyhában van" közhely nagyon távol áll a mi világunktól. Mondjuk mindkettőnk gondolkodásától is.

Hát a bátyádat sem irigylem, bár mindent összevetve biztosan jobb körülmények között van. Nem fejtenék ki egyértelműen negatív kritikát az amcsikról, mert borzasztóan nagy ország, és nagyon nem lehet általánosítani, de ahol kis területen nagy tömegeket kell ellátni, ott sajnos a modernizált élelmiszeripar sok galádságra képes, az embereknek pedig kevés a választási lehetőségük. Egykor engem is vonzott - persze az "amerikai álom" - ma már azonban nagyon más szemüvegen keresztül nézem az egészet. New York pedig számomra maga a rémálom - biztosan nem élnék ott, ahol közel 1000 km2-re csaknem 10 millió embert zsúfoltak össze. Persze értem én az okokat (a világ fővárosának tartják, a pénzügyi és gazdasági élet első számú központja, Amerika első számú státusza a világ felett, stb.), de nem, köszönöm, én ebből nem kérek. Nekem túl nagy, túl nyüzsgő, túl sok. Na ezt az embermennyiséget ellátni, már önmagában nem kis feladat, persze hogy minden felgyorsul, ehhez alkalmazkodni kell. Hát azt mondom, lelkük rajta, de én ebből már nem kérek. Nekem már sokszor Budapest is sok, pedig egy nyugat-európai, vagy nagyobb tengerentúli városhoz képest tényleg nem nagy.

Viszont olyan jó steak-et, mint amilyet ott ettem, még sehol sem. Szóval az egyik szemem sír, a másik nevet.