Nagyjából egy hónapja történt, hogy egy kedélyes vasárnap este ráömlött egy pohár bor a laptopomra. Ha letörölgetés után békén hagyom, és nem akarom görcsösen bizonyítani, hogy semmi baja, ki tudja, talán a számgép szervizes srác egyszerűen kitisztíthatta volna másnap, és a teljes kiszáradást követően semmi baja nem lett volna, de persze, hogy nem bírtam megállni, így az lett a végeredmény, hogy cserélni kellett a billentyűzetet. No és persze, hogy Angliában nem lehet magyar billentyűzethez hozzájutni, még angolból sem lehetett volna aranyszínűt kapni, úgyhogy otthon kellett beindítani a beszerzési folyamatot. Ilyetén formán kész szerencse volt, hogy két héten belül Monsieur üzleti célzattal Magyarországra kellett, hogy utazzon, és persze én, mint hűséges társ, vele tartottam (na jó, elképzelhető, hogy nem pusztán hűséges társ létemből kifolyólag…). Tehát a magyarországi ügyintézés a nagy és okos Bátyám segítségével beindult, én pedig addig kikapcsolt valós billentyűzettel, ellenben élesített képernyő-billentyűzettel (vagyis amikor a képernyőre az ember kirak egy virtuális billentyűzetet, és egérrel pötyög rajta) úgy ahogy képes voltam csatlakozni a nagyvilághoz, ellenben arra képtelen voltam, hogy bejegyzést írjak, tekintve hogy annyira sem kitartó, sem elvetemült nem vagyok. A billentyűzet kérdés otthon szerencsésen megoldódott, de nem nagyon voltam internet közelben, és igazság szerint az a két hét, amit otthon töltöttem annyira rövid és zsúfolt volt, hogy ha lett volna folyamatosan netem, akkor is inkább törekedtem volna a pillanatok megélésére, mint megírására. Hát itt vagyunk most, ezért nem volt poszt az elmúlt egy hónapban, de most már igyekszem, becs szó magamnak és Nektek is.
Következzen most pár gondolat az otthon tapasztaltakról, főképp természetesen gasztro szempontból.
Piac. Bevallom, itt Angliában csöppet megszállt az az érzés, hogy itt aztán nagyon-nagyon jó dolgom van, ami a zöldségeket illeti, és sokkal nagyobb a választék, mint otthon. De most Anyával elmentünk a balatonfüredi piacra, és nem tudtam, hogy jobbra avagy balra gyönyörködjek először! Szépséges öklömnyi retkek, amik csöppet se fásak (Angliában csak hónapos van), jégcsap- és sörretkek (egyszer láttam itt mindössze jégcsapretket), olyan karalábék, hogy szívem szerint helyben beléjük haraptam volna (itt nem akad karalábé), erdei gombák, méteres pórék! Volt egyébként paszternák és kárórépa is, amiket otthon még talán nem is láttam korábban (vagy csak nem kerestem őket), és még sok-sok minden, amire egy hozzám hasonló zöldségfaló azonnal ráharapna. A gyümölcsök, bár engem kevéssé hoznak lázba, szintén csábítóak voltak, és főleg érettek, ami az albioni gyümölcsökről a legkevésbé sem mondható el.
Gasztromagazinok. Még évekkel ezelőtt, az indulásakor a Stahl Magazinra kaptam rá, és vettem is lelkesen valamennyit. Bár vannak olyan dolgok, amik nem tetszenek benne, de ezt a lapot mindig küldetem Anyával szeretetcsomagban, hiszen jól tudjuk: senki és semmi nem lehet tökéletes. Na most jobban szétnéztem az újságok között, és először is, arra jutottam, hogy a gasztronómiai témájúak számát tekintve nincs okunk restelkedni. Második blikkre, azt is leszögeztem, hogy a minőséget érintően sem. Vettem Magyar Konyhát, aminek már a címlapját átfutva csorgott a nyálam: libamáj, fürj, fogoly, fácán, szőlőlekvár, René Redzepi… Finom papír, csábító képek, izgalmas tartalom. Aztán Szuflét is vettem. Ránézésre, tapintásra kissé könyedebb, tartalmilag közelebb áll a hétköznapok igényeihez, de ez csöppet sem jelenti, hogy unalmas lenne, no meg azért itt is akad szép számmal olyan fogás, melyekkel villoghatunk az ünnepek alatt. Céklacarpaccio grillezett kacsamájjalés majonézes zellersalátával, Balatoni fogas lencsével, párolt zöldségekkel és édesburgonya-pürével, Kacsamell aszalt szilvás káposztakrémmel és burgonyanudlival, Borjúmáj savanyú almával és burgonyapürével – na, mit szóltok? Akartam egyébként venni még magyar kiadású Good Food magazint is, de szerencsére előtte a Tescós bevásárlás közben átlapoztam, majd visszatettem a standra. A sejtésem ugyanis beigazolódott: alig van benne hazai „gyártású” tartalom, leginkább a korábbi angol magazinokból szemezgették össze a recepteket, de azok közül sem az izgalmasabbakat, ráadásul a hazai lap az eredeti vastagságának körülbelül a harmada. Remélem, idővel majd változik a magyar és a korábbi angol GF-ekben megjelent tartalom aránya, és az angol receptekből kicsit majd kritikusabban válogatnak…
Steak. Egy étterem volt, amihez Monsieur mindenképpen ragaszkodott: a Pampas Argentin Steakházhoz. Nem hiába, ami ugyanis a húst illeti, itt sosem csalódtunk, mindig meghatározó élményben volt részünk (a köret nem jó, de kit érdekel, mikor a steak olyan, mintha arra termett volna, hogy az ember érzékeit a végsőkig borzolja?). Monsieur a jól bevált tenderloinhoz ragaszkodott, én ellenben bevállaltam a Pampas steaket, ami alatt egy 580 grammos rib-eye szörnyeteget kell érteni. Egy nagy falat véres hús, egy korty Gere-féle Cabernet Sauvignon Barrique, majd újra hús, ismét bor, és csak így tovább míg egy falat is akad a tányéron, egy csepp is a pohárban – az érzés csak egy dologhoz hasonlítható, amit nem nevezek nevén, mert a blogon olyanról én bizony nem beszélek…
Éjszakai gyros. Esti program után hogy ’s hogy nem szokásom megéhezni, de ezúttal csak egyszer merészeltem. Már majdnem otthon voltam, mikor a bizonyos éjszakán belém hasított, hogy most azonnal forduljunk vissza, és irány a Blahán a Montenegrói gourmet. Csakhogy, a taxi a körút azon oldalán állt meg, ahol épp az utamba akadt egy gyrosos, én meg hirtelen felindulásból oda fordultam be, mondván, a Montenegrói odébb van, meg várni kell, blabla. A hús megkóstolása után kértem egy borjúgyrost, hozzátéve, hogy legyen csípős tényleg nagyon-nagyon. A lányok nagy lelkesen elkezdték mutogatni, hogy van nekik darált macskapöcse paprikájuk, azzal telerakják a szendvicset, ha bevállalom. Mondtam, persze, ők meg tényleg tisztességesen telerakták vele. Igen ám, csak arról feledkeztek meg, hogy az a nyamvadt paprika sóban volt tartósítva. Pezsgős estét követő farkasétvággyal sem bírtam megenni a harmadát se, annyira sós volt, de csípni egyébként még így sem csípett eléggé.
Anyukám főztje. Palóc gulyás, zöldséges fasírt, pörkölt nokedlivel, sóskafőzelék, zöldbabfőzelék, tökfőzelék, gombásszelet, libasült… És két isteni ebéd drága Sógornőmtől is, az egyik olyan delejes csokitorta által követve, hogy a végén szinte rosszul lettünk, de megérte, komolyan mondom…
Kenyérsütés. Az egyik otthon töltött hétvégén, mikor az egész család összegyűlt, és Monsieur is elszabadult a munkából, sütöttem kenyeret. Ugyanúgy készítettem, mint Kasztliban általában: fele részben fehér kenyérliszt, fele részben teljes kiőrlésű, majd a második kelesztésnél mák, napraforgó- és tökmag, csakhogy… az otthoni kenyérliszt valahogy finomabb (Nagymama lisztjét, valami hasonló nevűt találtam a Tescóban), ami szerintem nem túl szerencsés a születő kenyér állagára nézve: kevésbé lesz levegős, ugyanakkor súlytalanabb. Az élesztő is kevésbé tűnt reaktívnak, mint az angol megfelelője, bár nem volt vele gondom, pláne, hogy este dagasztottam be a tésztát. Jó lett volna, ha van alkalmam kipróbálgatni különféle kenyérliszt fajtákat, hogy a kenyeres recepteknél tudjak konkrétat ajánlani, de két hét erre is nagyon-nagyon kevésnek bizonyult.
Gerbaud. Anyukámmal egyik nap a Váci utcát róttuk egyre fáradtabban, mikor úgy döntöttünk, hogy kicsit kirúgunk a hámból, és a Gerbaud-ban fogunk kávézni. A kávé mellé Gerbaud krémest ettünk, ami isteni finom volt, de bevallom, nem nagyon akad összehasonlítási alapom, így nem tudom megítélni, hogy mennyire volt kiemelkedő más krémesekhez képest. Az espresso is rendkívül élvezetes volt, de kávéfüggő és kávészakértő sem vagyok. Gyönyörködésben viszont haladóként tekintek magamra, így gyönyörködtem. Az enteriőrben, a kilátásban, no és a szebbnél szebb süteménycsodákban, amiket én jobban szeretek a szememmel fogyasztani, mint a számmal. Annak viszont, aki szívesen meg is kóstolná őket, csodás egyszemélyes kóstolótálakat kínálnak, annyira szépeket, hogy szinte sajnáltam, hogy nem szeretném megenni őket…
Budapest. Budapest csodás, mesésen szép, varázslatos! Mondjuk mi azon szerencsések közé tartoztunk már akkor is, mikor ott éltünk, akik tudták értékelni: mindig megcsodáltuk az épületeken a szobrokat, a különböző stílusokat, színeket, no és persze időről időre bezarándokoltuk a nevezetességeket is, de ennyi idő távollét után még annál is jobban rá tudtunk csodálkozni. Volt alkalmam egy hosszabb magányos sétára is a belvárosban: a Deákon a nagy kísértetkastélytól indultam, majd a Bajcsy elején az árnyfánál bekanyarodtam a Bazilikához, ahol konkrétan elkezdtem könnyezni, úgy magával ragadott. Majd lesétáltam az Akadémiáig, ki a Duna-partra, és tettem egy kisebb sétát a korzón a Várban és a Lánchídban gyönyörködve. Borzongató volt, mégis megnyugtató, felemelő, felvillanyozó, magával ragadó, ámulatba ejtő!
Monsieur három nappal előttem jött vissza Kasztliba – szegény azalatt gyorséttermi pizzán és szupermarket szendvicsen élt, ezért visszatértem másnapján úgy mentem el bevásárolni, hogy este zöldborsófőzelék lesz. Egyszerű is, gyors is (előző nap majdnem 12 órát utaztam, az otthon töltött két hetet végigrohantam, úgyhogy még mindig rettenetesen fáradt voltam), és zöldségből van. Aztán bevásárlás közben, ahogy az már lenni szokott, borult a terv, ugyanis megkívántam a garnélát, így rögtönzött rákkoktél-saláta született, mert a rengeteg zöldséghez azért továbbra is ragaszkodtam.
Rákkoktél-saláta
Vettem egy vegyes saláta csomagot, amiben batávia, spenót, metélőhagyma, petrezselyem és vörös mángold van, összesen 120 grammnyi, amihez hozzákevertem még 45 gramm rukkolát. A salátákat elosztottam két nagy tányér között, majd mindegyikre rákarikáztam két kicsi retket, ráaprítottam egy-egy főtt céklát, és elosztottam közöttük egy fél fej vékonyra karikázott lilahagymát, és néhány szem olívabogyót, majd finoman sóztam és borsoztam,illetve megfújkodtam némi extra szűz olívaolajjal.
Készítettem klasszikus Marie Rose öntetet annyi különbséggel, hogy az enyémbe nem került evőkanálnyi brandy vagy rum, merthogy egyik sem akadt itthon. Vagyis összekevertem 4 evőkanál majonézt egy-egy evőkanálnyi ketchuppal és worchestershire szósszal, hozzáfacsartam egy fél citrom levét, belekarikáztam egy bird’s eye chilit (ezt csak a magam kedvéért), meglocsoltam némi Tabasco szósszal is, sóztam és borsoztam, majd alaposan összekevertem. Beleforgattam 25 dekányi kisebb méretű főtt, tisztított garnélát, és elosztottam a salátástányérokon.
Eredetileg nem akartam közölni a receptet, hiszen olyan végtelenül egyszerű, de evés közben meggondoltam magam (ahogy ugye a képen is látszik – elnézést!), mert roppant finom. Az édes, sós, csípős, fanyar ízek mesés harmóniát alkotnak.
Egyébként a vacsorát követően egyszer csak konstatáltam, hogy a laptopom ezúttal nem tölt. Folyamatosan csatlakoztatva tartja a szintet, de nem tölt. Ergo valószínűleg az aksimnak annyi. Per pillanat próbálkozom levadászni egy hivatalos HP-szervizt Kasztliban, de egyrészt nem sok reményt fűzök hozzá, hogy olyan itt akad, másrészt fizikai szervizt találni a HP weboldalon kicsit olyan, mint tűt keresni a szénakazalban. Az ünnepeket pedig egyébként Franciaországban töltjük, úgyhogy ha most megint nem posztolnék vagy egy hónapig, akkor nagy valószínűséggel ez a két dolog áll a háttérben…
Ui.:@jEnci Annyira mégsem vagyok makacs: befűtöttünk.