Ahogyan néhány bejegyzéssel ezelőtt utaltam rá, nem olyan rég volt Monsieur születésnapja. Természetesen, ahogy az alkalom megkívánja, idén is hosszú-hosszú órákon át tervezgettem, vásároltam, sütöttem és főztem. És mivel egyébként a jeles nap hétköznapra esett, mindezt kétszer, mert ugyebár a napján egyértelmű, hogy ünnepelünk, na de mivel másnap korán kell kelni, ezért akkor határt kell szabni a terjedelemnek; így hogy a francia módi, igazi 5-6 órás lakoma se maradjon ki, szombatot kijelöltem 2-es számú ünnepnapnak.
A gyorsabb tempó érdekében keddre az volt az akció
terv, hogy mire M hazaér, mindent kidekorálok, elrendezek, az ételeket pedig el- és/vagy előkészítem. Vagyis: a főételhez a köretet előre megsütöm, a húst reggel bepácolom, a desszert Moelleux au Chocolat lesz (amit nem csak hogy imád az ünnepelt, hanem tálalás előtt csak készre kell sütni), az előétel hideg fogás lesz, így előre összeállítom, az aperitif falatokat pedig sebészi pontossággal azelőtt rakom ki a dohányzóasztalra, hogy hazaérkezik, és már csak a pezsgőt kell hirtelenjében kibontanom, hogy elkezdhessük a tobzódást legkésőbb fél 7-kor. Csakhogy M aznap a szokásosnál előbb tervezett távozni az irodából, ami azt jelentette volna, hogy egy órával korábban hazaér - ezt természetesen nem hagyhattam, így elküldtem egy szülinapi pint-ra a pubba, és a lelkére kötöttem, hogy mikor elindul, küldjön sms-t, amiből tudom, hogy tálalhatom az aperitifet…
Így is tett, és ment is minden, mint a karikacsap
ás, míg egyszer csak az előételt követően ki nem dőlt, vagyis közölte velem, hogy úgy tűnik, megártott a Guiness-champagne-Saint-Émilion trio, merthogy hosszú volt a nap, és muszáj lenne elmennie lefeküdni, ha nem bánom. Én meg persze, hogy nem bántam, hogyan is bánhattam volna – ki akarna vitába szállni az ünnepelttel, ugyebár…
Az egyes számú születésnapi vacsora lényegi részét így másnap fogyasztottuk el, ami csöppet sem tett jót a főfogásnak. A balzsamecetes pácban másfél napot eltöltött bárány túlontúl édeskés lett, a kétszer újramelegített Pommes Anna (nagyon vékonyra karikázott, rengeteg olvasztott vajjal rétegzett, sütőben - illetve hagyományosan az erre kreált sütőalkalmatosságban – megsütött krumpliétel) felül kiszáradt, alul pedig túl zsíros lett, és még a sült padlizsán is valahogy szánalmasan, szürkén meredt rám. Az egyetlen komponens, amivel elégedett voltam, a szósz volt, a Salsa verde. (A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy azt nem készítettem el előre, merthogy két percbe telik prezentálni, azonban azóta már megbizonyosodtunk róla, hogy másnaposan is mennyei.) Ez annyira ízlett mindkettőnknek, hogy alig vártam, hogy újra készíthessem, annál is inkább, mivel még bőven akadt maradék zöldfűszerem egy további adaghoz.
Mert hogy a Salsa verde, vagyis zöld szósz (olaszul és spanyolul is) lényegét a finomra vágott vagy robotgéppel nem túl finomra dolgozott zöldfűszerek adják. Közülük is a legelmaradhatatlanabb összetevő a petrezselyem, olyannyira, hogy a puritánok mást nem is kevernek bele, csak a kötelező egyéb ízesítőket, azaz szardellát, fokhagymát, citromlevet, extra szűz olívaolajat, kapribogyót és esetleg dijoni mustárt. A kísérletező kedvűek azonban bármiért nyúlhatnak ízlésük szerint – én még bazsalikomot és mentát adtam hozzá, de ki tudja, ha akad itthon kaprom, tárkonyom, snidlingem vagy korianderem, lehet, hogy ők is belekeveredtek volna.
Az újrajátszásnál egyébként lazac, futóbab, koktálparadicsa és pirított krumpli mellé került, amikről most csak nagyon dióhéjban szólok… A lazacszeleteim vastag hasábokra emlékeztetettek, ezért a szokásos irdalásosdi helyett simán sóztam és borsoztam, majd mind a négy oldalukon körbepirítottam őket, míg már csak enyhén volt rózsaszín a közepük. Míg sültek, melléjük dobtam a serpenyőbe 8 koktélparadicsát is. A futóbab végeit lecsipkedtem, két perc alatt lobogó, sós vízben előfőztem, jeges vízben lehűtöttem, megszárogattam, majd egy serpenyőben felolvasztott vajban – amiben már elkezdtem fokhagymatüskéket óvatosan pirítgatni – finoman átmelengettem. Ami a krumplit illeti, sok-sok helyen leírtam már, hogy pirítom, pl. itt.
És jöhet a lényeg! De előtte a biztonsági figyelmeztetés: erősen addiktív. Bármivel jó, szószként halhoz és húshoz, tésztasalátának (a maradék M másnapi ebéddoboz-tésztasalijára kerül) vagy meleg tésztaételnek, simán kenyérrel tunkolva, ésatöbbi…
Salsa verde
A mi hozzávalóink:
- 4 evőkanál friss petrezselyem
- 2 evőkanál friss bazsalikom
- 1 evőkanál friss menta
- 1,5 evőkanál kapribogyó (ha sóban eltett, az előzőleg ki kell kicsit áztatni)
- 2 szardella (én általában olívaolajban eltettet használok, mert bár a sóban eltett rendszerint jobb minőségű, de az olajast könnyebb beszerezni és felhasználni)
- 1 fokhagyma
- 1 evőkanál dijoni mustár
- fél citrom leve
- úgy 5 evőkanál olívaolaj
- só nem kell! a kapribogyó és a szardella gondoskodnak a sós ízről
A hagyománykövetők mindent késsel aprítanak finomra és össze, majd ezt követően adják hozzá a folyékony dolgokat, én azonban praktikus (lusta?) vagyok, és inkább robotgéppel turmixolok mindent durvára, pont.
Tehát: a zöldfűszereket és a fokhagymát durvára vágom és többi hozzávalóval egyetemben beleszórom a robotgépbe, majd addig nyomom a gombot, míg „látszathomogénre” áll össze a szósz, de azért enyhén daraboska. Ilyenkor megkóstolom, ellenőrzöm az állagát, és ha kell korrigálok, majd boldogan kilibbennek vele a nappaliba…
