Budapest-Bordeaux

Talán a Saturday Kitchenben az a Gino akárki…? Nem emlékszem, de végül is mindegy pontosan ki és pontosan hol, viszont ami fontos és biztos, hogy élő főzőcske adásban egy roppant gyatra angol kiejtéssel rendelkező olasz séf spaghetti alla carbonarát készített, és beszámolt annak az általa hitelesnek tartott háttértörténetéről is, miszerint a népszerű tésztaétel sztorija egészen Garibaldiig nyúlik vissza. A hegyekben bujkáló szabadságharcosok felszerelése ugyanis csak a legminimálisabb, leginkább eltartható élelmiszerekre korlátozódott, úgy mint példul szárított tésztára, no és persze szalonnára. Jóllakni ezekkel már jól lehet, de olasz barátaink ennél többre vágytak, sikamlósabbá akarták tenni a tésztát, kurázsinak pedig nem voltak híján, hát az útjukba akadó farmokról tojást loptak, és felverve a pirított szalonnához, kifőtt tésztához keverték. A sztoriban abszolút van ráció, én hajlok arra, hogy elfogadjam, és a továbbiakban szabadjára engedjem a képzeletem, ami arra sarkall, hogy elképzeljem, hogy az a bizonyos szénégetőné (carbonara = szénégetőné módra) rajtakapta az egyik vitézt a tyúkketrec kifosztása közepette, és nem a tyúk tojásait követelte magának, hanem mást. Ergo a mi menyecskénk szépen meglépett a daliás harcosunkkal, innen az étel neve…

Olasz séfünk a fent ismertetett hozzávalókat mindössze parmezánnal egészítette ki, és valóban, ha szétnézünk a neten, akkor a legtöbben a szalonna (pancetta), tojás, parmezán, esetleg tejszín kombinációt készítik és tartják autentikus carbonara szósznak. Én azonban a sajátomat szeretem további hozzávalókkal kiegészíteni: az enyhén megpirítgatott fokhagyma némi „földes” mélységet, a chili pedig hevületet kölcsönöz neki, míg a borsos rukkola frissességet ad a krémes tésztához.

Carbonara, ahogy én szeretem

Hozzávalók 2 óriási adaghoz:

• 28 dkg spagetti
• 1 evőkanál olívaolaj
• 70 g kolozsvári szalonna (Anyukám csomagjában jött a tévé paprikával, egyébként pancettát használnék)
• 5 nagy gerezd fokhagyma
• 1 nagy piros chilipaprika
• 1 tojás és 1 tojássárgája – a nyers tojástól én félek, ezért otthon csak szalmonella ellen kezelt tojást használtam; itt, mivel nem divat, hogy a csirkeállomány 2/3-a szalmonellával legyen fertőzött, organikus körülmények között nevelt, szabadtartású csirke nagyméretű tojását veszem
• 1 dl nagyon zsíros tejszín
• 40-50 g parmezán
• 2 marék rukkola

Vizet forralok a tésztának.
A szalonnát vékonyan felcsíkozom, a fokhagymákat pedig durvára vágom.
Némi só és olíva olaj kíséretében felrakom főni a tésztát. A tojásokat felverem, hozzájuk keverem a tejszínt és a finomra reszelt parmezánt (a megmaradt tojásfehérjét lefagyasztom, millió és egy dologra jó lesz majd később), incifinci csipet sót adok, és rengeteg borsot tekerek a masszához.
A szalonnát az olívaolajon zsírjára sütöm, majd ollóval belenyesegetem a chilit, belekeverem a fokhagymát, és minimálisan lepirítgatom, hogy elveszítse a maró erejét, viszont helyette elnyerje a csodás sült fokhagyma ízét.
Mikor lejár a tészta főzési ideje, úgy másfél decinyit kimerek a főzővizéből, leszűröm a tésztát, majd a serpenyőbe zuttyintom, és alaposan átkeverem a szalonnával, fokhagymával, chilivel. Lezárom a lángot, sőt, a serpenyőt egy másik, nem használt lángra teszem, mert nagyon fontos, hogy a tojás ne főjön meg, mert akkor rántottás spagetti lesz belőle, ami nem célunk. Tehát mikor meggyőződtem róla, hogy nincs égő tűz a közelben, a serpenyőbe öntöm a tojásos masszát, a félretett főzővíz felét, átkeverem, majd ellenőrzöm, hogy megfelelő állagú lett-e a szószom, vagy esetleg kell még hozzá további főzőlé. Amikor elégedett vagyok, két tányéron elosztom a tésztámat, majd mindegyiket megszórom egy-egy marék rukkolával.

Szerintem ez az egyik legfinomabb tésztaétel. Mennyeien krémes. És füstös. Minden nap tudnám enni. De nem teszem, mert két pillanat alatt kigömbölyödnék.

Szűk tizenöt perc alatt megvan.
 

Ez a fogás relatíve gyakran kerül az asztalunkra, de valahogy sosem íródott meg. Ez nem igazságos vele szemben, mert jóindulatú, szinte elronthatatlan, elegáns és mégis otthonos egyben.

A makréla itt, Észak-Angliában elterjedt, olcsó, amolyan közönséges tengeri halféle, az én szemben karcsú, vékony termetének, és gyönyörű kékes-ezüstös színének köszönhetően azonban mindezek ellenére kifejezetten kívánatos gavallér. Íze elég karakteres, mivel a kifejezetten zsíros, nem fehérhúsú halak közé tartozik, és épp a telítetlen zsírsavaknak köszönhetően nagyon hasznos az emberi szervezet számára. Ráadásul gazdag B-vitaminokban, káliumban, nátriumban és foszforban is. A jól elkészített makréla gerincét, és így a szálkái nagy részét könnyedén el lehet távolítani, gyakorlatilag egy villával kiemelni, míg a néhány, a húsba beékelődő csontdarab nem túl zavaró, mert csak az állat hasának a hátsó felében van belőle pár.

Az erőteljes íze miatt szeretem karakteresebb mustárszósszal készíteni, ami egyébként Monsieur számára a fogás legkiemelkedőbb része. Ő némileg hálátlan a makrélával szemben, a nyelvhalhoz és az aranydurbincshoz hasonlítja, és emiatt nem tudja saját magáért értékelni. Én nem osztom a nézeteit. Ráadásul istenien illik hozzá az alaposan lepirítgatott újkrumpli is, ami számomra újabb indok a készítése mellett. Tudom, újkrumpli otthon már nem akad, de itt ezzel nagy szerencsém van, ugyanis még mindig megtalálható az az igazán apró szemű kedves, amiért úgy rajongok…

Makréla fóliában sütve pirított újkrumplival, mustárszósszal, zöldbabbal (2 személynek)

Hozzávalók a halhoz:

• 1 nagyobb makréla
• 1-2 gerezd citrom
• kb 10 g vaj
• némi apróra vagdosott snidling
• nagyon kevés, nagyon picire aprított piros kaliforniai paprika
• egy evőkanálnyi száraz fehérbor
• kevés só

A burgonyához:

• 50 dkg babykrumpli
• 50 g (vagy inább 70? :-) )vaj
• 1 ág rozmaring
• nagy szemű só

A mustárszószhoz:

• 15 g vaj
• 1 salotta
• 1 evőkanál liszt
• 1 dl fehérbor
• néhány kakukkfűág
• 2,5 dl marhahúsleves
• 1 csapott evőkanál magos dijoni mustár

A zöldbabhoz:

• 25 dkg mirelit (zöld!) zöldbab
• 15 g vaj
• 4 gerezd fokhagyma

A makrélák hasába benyomom a citromot, kevés metélőhagymával összedolgozott sózott vajat, a tetejüket pedig megszórom nagyon apróra vágott kaliforniai paprikával. Illetve így járnék el, ha a halas már nem tette volna meg helyettem… Letépek egy akkora darab alufóliát, amekkorába szépen bele tudom csomagolni a halacskámat, kicsit megkenegetem olajjal (vagy pöttyintek rá valamennyit és kézzel elkenem), rálöttyintem az evőkanálnyi bort, a közepére ültetem barátomat, majd szépen a fóliába csomagolom. A koncepció az, hogy a halam maximálisan be legyen zárva a fóliaburokba, de nem túl szorosan, hogy maradjon hely a békés párolósáshoz. A sütőt előmelegítem 190 fokra.

A kis bébikrumplikat lecsutakolom, de nem kaparászom le a héjukat, majd kevés sóval előfőzöm őket. Mivel itt a bébikrumpli tényleg nagyon apró - olyan mint amit otthon a szezon elején a piacon lehet kapni -, 5 perc bőven elég is nekik.

A halacskát 20 percre a sütő középső részébe tolom.

Nekiállok a krumplipirításnak: egy nagy, fedővel rendelkező serpenyőben felolvasztom a tetemes mennyiségű vajat, beleszórom a rozmaringleveleket, majd ha kellőképp felhevült, mehet bele a krumpli is. Alaposan, nagyon alaposan lepirítgatom. Nem szívbajoskodom közben, tapasztalatom szerint szinte képtelenség a krumplikat túlégetni. Úgyhogy minimum 8-10 percet kapnak, én csak annyit csinálok közben, hogy időnként egy-két erőteljes toló-dobó mozdulattal átforgatom őket a serpenyőben, és alaposan sózogatom.

A zöldbabot egy mikrózható edénybe szórom egy-két evőkanál vízzel, és 2-3 perc alatt lefedve készre főzöm a ketyerében.

Jöhet a szósz: egy kis szószserpenyőben a felolvasztott vajban megpárolom az apróra vágott salottát, megszórom a lisztel, alaposan átkeverem, ráöntöm a bort, körülbelül a kétharmadára beforralom, beleöntöm a húslevest, a kakukkfűleveleket, a mustár, és alaposan összeforralom. A végén belekeverem a creme fraiche-t, hagyom, hogy egyet rottyanjon, és késznek nyilvánítom. (Ha vendégeknek készíteném, lehet, hogy megfontolnám azt a lehetőséget, hogy a kész szószt szitán átpasszírozzam, hogy szép homogén legyen. Magunknak ilyenekkel nem bajlódom, meg aztán én szeretem benne a hagymadarabkákat.)

A zöldbabhoz ismét előveszek egy lábost, felolvasztom benne a neki szánt 15 g vajat, óvatosan megpirítgatom benne a négy apróra vagdosott fokhagymát, majd a babot némi só kíséretében alaposan átkeverem benne.

Ezzel minden kész van. Őszintén: leírni fárasztóbb, mint megfőzni.

Mert zöldséglevesből szerintem sosem elég. Variálni meg muszáj, pláne ha valaki egy héten minimum háromszor ebédeli őket, mint én. Hát igyekszem kombinálni veszettül, hol kisebb, hol nagyobb sikerrel. Nem mondom, hogy az alábbi leves annyira meg lenne csavargatva, de azért eléggé „más” nekem ahhoz, hogy megírjam. Ízre kellemes, 10 perc alatt megvan, a cukkini nincs benne agyonfőzve, és a bab miatt elég tápláló is.

Hozzávalók:

• 1 evőkanál olívaolaj
• 1 fej vöröshagyma apróra kockázva
• 4 gerezd fokhagyma vékonyan felszeletelve
• 50 dkg cukkini hosszában negyedelve, majd nem túl vékonyan felszeletelve
• 25 dkg mirelit zsenge zöldborsó
• 1 konzerv canellini bab
• fél chili felkarikázva
• 1 liter zöldségleves (kocka, kocka, kocka – bár már legalább odáig eljutottam, hogy organikus)
• 2 paradicsa felkockázva (csak hogy legyen benne piros is a fehér és a zöld mellé)
• 2 evőkanál pesztó

Egy közepes lábosban az olajon finoman megpárolom a hagymát, majd hozzádobom a fokhagymát, fél percig kevergetem, és mehet rá a cukkini is, amivel további 3 percig pirítgatom. Ekkor hozzáadom a zöldborsót, a babot és a chilit, felöntöm a zöldséglevessel, felforralom, 2 perc elteltével beleszórom a paradicsát is, amivel további egy percet kapnak, majd lezárom a lángot, belekeverem a pesztót, merek, és újabb 5 perc hűlési várakozás után elégedetten megebédelek.
 

-gá ütöttem magam, ugyanis kifejlesztettem a legfinomabb és legegyszerűbb rohadt banánmentő édességet, amire még némi csúsztatással egyesek akár azt is rá mernék sütni, hogy egészséges. Történik ugyanis folyamatosan, hogy a pénteki bevásárlásból állandó jelleggel 8-10 banánnal térek vissza, ugyanis Monsieur a szombat-vasárnapi sportfoglalkozás előtt csak és kizárólag banánt fogyaszt, de persze mindig kevesebbet, mint amennyit vettem. Én meg nem szeretem a banánt, úgy ahogy megterem, mert nekem túl édes-tömény, ez van. Ezért a maradékból, ami sehogy sem hajlandó szublimálódni, alkotni kell valamit. Készült már banános muffin, meg mézes banánkenyérszerűség, de nálam egyik sem volt igazán nyerő, bár Monsieur mindig gond nélkül eltűntette őket. Aztán egyszer csak ráleltem egy receptre, ami felkeltette az érdeklődésem. Gyanítom, hogy a Good Food online-ról való, de igazság szerint már dunsztom sincs, mert már az elején sem tartottam be az ott leírtakat, mostanra meg, úgy nagyjából a nyolcadik készítésre valószínűleg az édesanyja sem ismerne rá, mert folyamatosan alakítok rajta, nevesítve folyamatosan növelem rostanyag (zabpehely – hú mekkora találmány, teljes kiőrlésű liszt) mennyiségét, a cukorét meg csökkentem és kombinálom. A következő sütésnél valószínű az alábbi hozzávaló-megoszlás sem lesz már mérvadó, mert az iménti tevékenységet addig folytatom, míg egyszer csak már tényleg egészséges lesz a recept, viszont az élményfaktor is eltűnik, és akkor visszatérek az egyel megelőző állapothoz. Jobban belegondolva mondjuk nem is lesz baj, ha majd kicsit kevésbé lesz finom, mert a legutóbbi sütést délután 4-kor szedtem ki a sütőből, és fél hétre a termetes gerinc fele már hiányzott…

Banángerinc

Hozzávalók:

• 75g vaj
• 70g kristálycukor
• 20 g finomítatlan nádcukor  
• 50 g zabpehely
• 140 g liszt
• 35 g teljes kiőrlésű liszt
• 2 teáskanál sütőpor
• 1 teáskanál fahéj
• némi frissen reszelt szerecsendió
• 50g dió kisebb-nagyobb darabokra vagdosva
• 2 tojás
• 4 érett banán
• fél citrom leve

Felolvasztom a vajat a mikróban, és félreteszem hűlni.
Összekeverem a liszteket a zabpehellyel, a sütőporral, a fahéjjal, valamint a szerecsendióval, mehet bele a kétféle cukor is, aztán már a dió is, és jöhet az újabb alapos keverés.

Előmelegítem a sütőt 170 fokra (gázon 4-es fokozat, a francba manóba is, hogy életemben először gázsütőm van, tökre nem vagyok tisztában a fokozatokkal).

A banánokat egy kisebb tálba töröm úgy, hogy közben alaposan meg is nyomorítom a darabkákat, hogy könnyebb dolgom legyen majd a villával. Hozzáöntöm a citromlevet, és jöhet a brutálvillás kezelgetés. Ha pempős a banán, mehet bele a vaj is, egy alapos keverést követően pedig beleütöm a tojásokat. Úgy csinálok, mintha tojásokat vernék föl, és a nedves részleget is késznek nyilvánítom.

Annyi maradt vissza, hogy a nedves cuccot a szárazba keverjem, és jippijájéé, mehet a massza a szilikonos őzgerincformába. Merthogy nekem az van. Ha nem szilikonból lenne, akkor először vajjal kenném ki, és lehet, hogy még sütőpapírt is tennék bele.

Betolom az előmelegített sütőbe, és első körben 50 percig sütöm. Időnként azért ránézek, és ha a teteje nagyon barnulna, lefedem sütőpapírral vagy alufóliával.

Az 50 perc után finoman beleszúrok egy villát, és ha tapad rá a tészta – ez nálam mindig így az ötvenperces próbánál -, visszatolom további 5 percre. Ekkor már mindig jó lett. Várok, amíg hűl egy kicsit, majd kiborítom egy vágódeszkára, amiről izibe tovább borogatom egy tálalásra alkalmas tányérra. Újra várok, mert még mindig nem hűlt ki eléggé, és ha most nekiállok szeletelni, darabjaira esik szét. Monsieurt meg amennyire lehet, próbálom távol tartani.  De nem lehet…
 

Szerintem:

• akár reggel is könnyen és gyorsan összedobható, hogy a lehető legfrissebb legyen,
• könnyen emészthető, hogy ne akarjunk utána ráborulni az íróasztalra,
• jó, ha nem kell melegíteni, mivel a munkahelyi mikrók gyakran lestrapáltak, és egyenetlenül hevítik az ételt, ráadásul ha nincs idő normálisan enni, magunk mellé tehetjük, és időnként kéjesen belenyammoghatunk,
• sok benne a zöldség, hogy folyamatos legyen a vitamiellátás,
• a chili jót tesz neki, kicsit felráz,
• van benne könnyen emészthető protein, de szénhidrát is, ami energiával tölt fel.

Szerintem ez egy ideális irodai ebéd!

Kuszkusz humusszal

Hozzávalók az egy doboznyi salihoz:

• 15 dkg kuszkusz
• pár csipet oregánó
• 2 bébirépa lereszelve
• 1 chili felkarikázva
• 3 kicsi retek vékony csíkokra vágva
• 5 centi kígyóuborka szintén vékony csíkokra vágva
• 2 zöldhagyma felkarikázva
• 1 paradicsom kimagozva, apróra kockázva
• 70 g feta felkockázva

Hozzávalók az egy doboznyi öntethez:

• 1,5 evőkanál hummusz
• 1,5 evőkanál görög joghurt
• fél lime leve
• 2 evőkanál extra szűz olívaolaj
• 1 gerezd fokhagyma finomra aprítva (félősek és gyenge idegzetűek ezt elhagyhatják)
• nagy szemű tengeri só (pl. maldon) és frissen őrölt bors

Az öntet hozzávalóit rendszerint előző este elkészítem. Egy kis üvegbe (pl. kiürült mustáros üvegbe) kimérem az összes hozzávalót a fokhagyma kivételével, összerázom és a hűtőben éjszakáztatom.

Másnap reggel a szállításra kijelölt dobozba kimérem a kuszkuszt, hozzákeverem az oregánót, egy kevés sót, majd felöntöm kicsit kevesebb, mint másfél deci forralt vízzel (fontos, hogy az edényem bírja a hőt), majd lefedem, és úgy 10 percig békén hagyom, hadd szívja meg magát az instant gyönyörűségem.

Az öntethez a fokhagymát felaprítom, és az üvegbe szórom, ismét alaposan összerázom, a zöldségeket előkészítem.

Mikor a kuszkusz felszívta magát, villával átkeverem, szépen mindent hozzáadok, kedvemtől függően turbózom esetleg bazsalikával, mentával vagy korianderrel, ráteszem a tetejét, és mondjuk egy joghurt kíséretében elégedetten útjára bocsájtom.
 

Annak, aki olvasta az előző bejegyzést, nem jelent meglepetést, hogy az előző esti vacsoránk a maradék 35 deka krumplipürére épült halpogácsa lett. Készítettem már korábban, sőt posztoltam is, épp ezért most ki sem raknám, ha az új körettel nem ítéltetett volna kiemelkedően zseniálisnak. A legutóbbi rukkolaöntetes sárgarépát ugyanis mangósalsára cseréltem ezúttal, amire hirtelen vezetett rá a hűtőben megbúvó két mangóm rohamosan romló állapota. És ha már a köret enyhén ázsiai jellegű, a pogácsát is némileg megvariáltam.

A mangó egyébként egy Indiából származó csonthéjas, úgy duplaökölnyi zöld gyümölcs. A héja viszonylag vastag, és mennyeien édes, egyesek szerint halványan az őszibarack ízére emlékeztető lédús narancssárga húst rejt magában, közepén egy furcsa, vékony, lapos maggal. Általában még éretlen mangóhoz lehet hozzájutni, ami aztán a konyhapulton úgy egy hét alatt puhul mennyei állagúra. Legegyszerűbben úgy tudjuk megpucolni, ha finoman hosszában bemetsszük, de nem vágjuk be a magig. Erősen megmarkoljuk a héját, és biztos kézzel, de nem túlszorítva lehúzzuk az egyik oldaláról. A felszabadított oldalról ekkor levágjuk a gyümölcshúst, kedvünk szerint kockázzuk/csíkozzuk, majd megismételjük a műveletet a másik oldalon is. A számos ázsiai országban a szerelem szimbólumaként számon tartott gyümölcs egyébként rendkívül hasznos a szervezetünk számára: enzime gyomorvédő hatású, sok benne az A, B1, B2 és az E vitamin is. Ásványi anyagokban szintúgy rendkívül gazdag, hiszen foszfort és kálciumot ugyanúgy tartalmaz, mint nátriumot, magnéziumot és vasat, míg béta karotin tartalma miatt pedig kiváló káliumforrás. Rosttartalma segíti az emésztést, és a kutatások szerint jótékony hatással van a szívre, valamint csökkenti a vér koleszterin szintjét. És azt mondtam már, hogy hihetetlen finom?

Ázsiai beütésű halpogácsa mangósalsával

A halpogácsához:

• 35 dkg nem túl krémes hideg krumplipüré (ha kicsit több vagy kevesebb akkor sem történt semmi)
• 45 dkg konzerv vadlazac
• 1 lime reszelt héja
• 1 evőkanál szójaszósz
• 2 chili
• 1+2 tojás
• 6-7 evőkanál teljes kiőrlésű zsemlemorzsa (pankót akartam, de nem találtam, saját zsemlemorzsát pedig robotgép hiányában sajnos nem tudok gyártani, viszont ez a teljes kiőrlésű egész elfogadható volt)
• 30 g vaj
• 3 evőkanál olaj

Hozzávalók a mangósalsához:

• 2 érett mangó
• egy csokor zöldhagyma
• 1 piros kaliforniai paprika
• 1 chili
• 1 lime leve
• kevés só és frissen őrölt bors

A tálaláshoz:

• 6-8 kisebb, tömörebb salátalevél (little gem lettuce-t használtam, sajnos elég tudatlan vagyok, és fogalmam sincs, hogy hívják magyarul, de ha valaki megírja, annak nagyon hálás leszek)
• koriander
• édes chiliszósz
• csípős chiliszósz

A húspogácsával kezdek: összekeverem a pürét a hallal, belereszelem a lime héját, belevágom a chiliket, hozzáütöm a tojást, kézzel összegyúrom, és egy fóliával borított tányérra 10 darab tenyérnyi, laposabb pogácsát formázok a masszából, majd fél órára a hűtőbe teszem, hogy könnyebb legyen panírozni.

Amíg a pogácsák hűlnek, elkészítem a salsát. A mangót a fent leírtak szerint megpucolom, majd apróra kockázom, csakúgy mint a csumázott paprikát. Ollóval hozzájuk nyiszálom a zöldhagymát és a chilit, rájuk öntöm a héjától korábban megfosztott lime levét, és alaposan elkeverem, majd lefedem és félreteszem.

Jöhet a panírozás: a pogácsák először a felvert tojásban, aztán zsemlemorzsában mártóznak. A villa szóba sem jöhet, ahhoz még a lehűtött korongok sem elég kemények, marad a kézzel tapicskolás. Eztán összemelegítem az olajat a vajjal, és 2-3 körben kisütöm a tuningolt krumplipüré-korongokat.

Első körben mindenki 3 halacskát kap, 3 salsával megpakolt salátalevél-hajóval, aztán majd meglátjuk. Az én salimra egyébként még tetemes mennyiségű aprított koriander, mellé pedig a kétféle chiliszósz kerül, mert telhetetlen vagyok.
 

Az általunk fogható négyből az egyik csatornán hétköznaponként megy egy műsor, amiben egy duracellizált olasz séf járja Nagy-Britanniát, beveszi magát egy-egy helység elvileg legmenőbb éttermébe, ahol három hobbiszakáccsal megfőzeti a családi ereklyeként számon tartott, generációról generációra szálló kedvenc fogást, amit aztán ebédre felszolgálnak a betévedő közönségnek, hogy végül a legjobbnak kikiáltottat egy hónapig szerepeltessék az étlapon. Nem állítom, hogy a kedvenc a programom, de jobb híján időről időre belenézek – adódik egy-két érdekes családi sztori, és ritkábban kipróbálásra érdemes recept is.

A walesi epizódot egy az egyben végignéztem, abban készült egy csőben sült tojásos recept, amit végül rekonstruáltam. Két ponton érdemes kiemelni a családi sztorin túlmenő walesi kötődést: a tojás Walesben elvileg híresen kitűnő minőségű, míg a másik lényegi hozzávaló, a póréhagyma Wales nemzeti eledele.

Nem jegyeztem fel pontos mennyiségeket, sem az elkészítés pontos menetét, ebből adódóan elég ad hoc jelleggel dolgoztam, és az alábbiakban is a hozzávalók elég hozzávetőlegesen vannak megadva. Nem kell túlgörcsölni, eléggé nehéz elszúrni. Következzék hát!

Sós vízben megfőztem az összes itthon fellelhető krumplit (az tuti, hogy egy kilónál valamivel kevesebb volt), majd némi vajjal és felmelegített tejjel viszonylag szárazabb krumplipürét alkottam belőle.

Három póréhagymát vaj és olaj keverékén lassan megpároltam, három tojást pedig 6 perc alatt félkeményre főztem (a sütőben ugyanis tovább sül).

Úgy 30 g vajból, másfél evőkanál lisztből és 4 deci tejből viszonylag híg besamelt főztem, amibe belekevertem 10 deka érett cheddar két harmadát.

Egy nem túl nagy jénai sütőtálat kivajaztam, az aljára egy adag krumplipürét terítettem (nem az egészet – lemértem, nálam 35 deka maradt, abból a következő nap halpogácsa lesz), ezen eloszlattam a pórét, vágott felülettel lefelé ráfektettem a felezett tojásokat, leöntöttem a sajtos besamellel, és a tetejét megszórtam a maradék sajttal, illetve frissen őrölt borssal.

200 fokra előmelegített sütőben 15 percig sütöttem, míg a sajt a tetején megpirult. Vinaigrettes zöldsalival tálaltam.

Igazi kényeztető fogás hűvös őszi napokra.
 

Anyukámat illeti a hála, hogy hazai lecsóval tudtuk megtisztelni a forradalom napját, no és persze magunkat. Hihetetlen, hogy úgy múlt el egy teljes nyár, hogy egy fia lecsó nem sok, annyi se került az asztalra. De nemrég szeretetcsomagot kaptunk, amiben akadt a nélkülözhetetlen tévépaprika, no és persze füstölt kolbász és kenyérszalonna is.

Könnyedén adta magát az ötlet, hogy a hőn áhított fogás október 23-án kerüljön terítékre, már csak a kivitelezés került veszélybe, mikor Monsieur felfedezte a paprikát, és kiszagolta a kolbászt. Végül kisebb veszteségekkel, de átvészeltük a várakozástól terhes egy hetet.

És igen tudom, hogy lecsót közzétenni gasztroblogon nem túl okos húzás, hiszen erre aztán végképp megvan mindenkinek a saját verziója, ami a legeslegjobb. De bátran szembeszállok az árral, és vállalom a kockázatot három okból:

1. boldog vagyok, hogy végre és itt lecsót ehetek, pláne a mai napon, ha már más ünneplésből kimaradok,
2. végre egyszer le akarom írni, hogy pontosan hogyan is készítem,
3. talán csakúgy, mint engem, másokat is érdekel, hogy a többiek hogyan készítik a lecsót, és épp ezért a magyaros ráadás:
4. bízom benne, hogy esetleg kommentben mások is megosztják, náluk hogyan kerül az asztalra ez a mennyei fogás.

Az én tojásos lecsóm

Hozzávalók:

• 50 g füstölt kenyérszalonna
• 2 nagy fej vöröshagyma
• 5 gerezd fokhagyma
• 1 szál füstölt kolbász (úgy 20 deka)
• 6 tv paprika (ennyit sikerült megmenteni)
• 1 sárga kaliforniai paprika (mert a 6 tévépaprika sajna nem elég)
• 1 hegyes erős paprika
• 7 paradicsa, viszonylag kisebb méretűek
• 1 teáskanál paprika
• 2 evőkanál balzsamecet
• fél chillipaprika (csak hogy kihangsúlyozza a hegyes erőset)
• 5 tojás
• só és frissen őrölt bors

Vékonyan felszeletelem a füstölt szalonnát, és egy nagy lábosban kissé mérsékeltebb lángon kiolvasztom a zsírját. Rádobom a nem túl finomra vágott vöröshagymát, óvatosan megsózom, picit tovább mérséklem a lángot, és úgy öt perc alatt puhára párolom. Amíg párolódik, vékonyan felkarikázom a kolbászt, és félkarikára vágom a tévépaprikákat, illetve a sárga kaliforniai paprikát, míg teljes karikára a hegyes erőset.

A megpuhult vöröshagymához hozzáadom az apróra vágott fokhagymát, átkeverem, és ha megérzem a mennyei, utánozhatatlan fokhagymaillatot, mehet a lábosba a kolbász is. Feljebb veszem a lángot, és addig kevergetem, míg a kolbász elkezdi kiengedni a csodás, vöröses zsírját. Ekkor mehet hozzá a paprika is. Ismét alaposan átkeverem, újfent mérséklem a lángot, és lefedem, hadd párolódjon őkelme is, míg én nem túl apróra felvagdosom a paradicsát.

Ha paprika már nem túl „merev”, a lábosba zuttyintom a paradicsát is, illetve ekkor ízesítem a lecsómat a pirospaprikával és a balzsamecettel. Jogos a kérdés, hogy hogy a manóba kerül balzsemcet a lecsómba, de én úgy gondolom, hogy elmélyíti az ízeket: az édes valahogy édesebb lesz, a csípős pedig csípősebb. Addig főzöm így, míg a paprika megfő, de azért nem veszíti el teljesen a tartását, és a paradicsa nem tűnik el teljesen a szószban (a héját is azért szeretem rajta hagyni, hogy hangsúlyosabb maradjon).

A tojásokat 5 csipet sóval felverem, és alaposan borsozom, majd a kolbászos zöldségekre öntöm. Várok úgy fél percet, hogy a tojás nekiálljon megszilárdulni. Ekkor átkeverem, adok neki mondjuk újabb 20 másodpercet, és ismét keverek rajta. Ezt úgy másfél két percig ismétlem, amíg a tojás átfő, de nem keményedik agyon. Kóstolom, és ha kell, még sózok-borsozok rajta.

Kész!Tovább tisztelem az alkalmat azzal, hogy nem holmi szedett-vedett kenyérrel tálalom, hanem házi zabpelyhes zsömlével.

Szóval másnál hogyan készül? Tojásos vagy rizses?

Rengetegszer volt már ez a tésztaétel beírva a heti főzőtervbe, hogy aztán szégyenszemre mindig kikerüljön onnan. Ennek fő oka, hogy az egyik lényegi hozzávalója a kecskesajt, amit ha Monsieur kiszúr a hűtőben, egy morzsa sem marad belőle. A másik pedig, hogyha valami hangzatosabb ötletem adódott időközben, akkor mindig lecseréltem, mert tartottam attól, hogy extra szósz híján túl száraz marad. Ámde ezúttal nem akadt kifogás, sem pardon, neki kellett látnom. Hogy a túlzott szárazságot elkerüljem, jelentős változásokat eszközöltem a Good Food magazin receptjében. Nyers paradicsom helyett az én tésztámba balzsamecettel sült paradicsa került, a kifőtt tésztát pedig vajjal forgattam össze, és a főzővízből is adtam hozzá egy merőkanálnyit. Mennyei lett. A jövőben nincs kifogás, és durván dugdosom a kecskesajtot.

Linguine kecskesajttal és koktélparadicsával

Hozzávalók 2 személyre:

• 15 dkg koktélparadicsa félbevágva
• olívaolaj
• balzsamecet
• maldon só
• 20 dkg linguine
• 20 g vaj
• 1 evőkanálnyi kapribogyó
• 1 maroknyi fekete olívabogyó
• 70 g kecskesajt
• 1 maroknyi bazsalika
• egy merőkanálnyit a főzővízből
• frissen őrölt bors

Előmelegítem a sütőt 180 fokra.
A paradicsomokat megmosom, félbevágom, és vágott felületükkel felfelé egy jénai sütőedénybe helyezem. Óvatosan meglocsolom őket olívaolajjal és balzsemecettel (nem akarom, hogy tocsogjanak), majd megszórom őket maldon sóval, és betolom a sütőbe úgy 25-30 percre.

Az olívabogyót felkarikázom, és a kapribogyóval egyetemben átöblítem. A bazsalikát leszüretelem, és nagyobb darabokra vágom.

Ha a paradicsának már csak nagyjából 10-15 perc kell, felrakom főni a tésztát. A főzési idő leteltével egy merőkanálnyi vizet félreteszek, a linguinet leszűröm, és visszaöntöm a főzésre használt edénybe. Rákockázom a vajat, és alaposan elkeverem. Eztán hozzáadom az időközben gyönyörűen karamelizálódott paradicsát, a félretett főzővizet, a kapri- és olívabogyót, és elegyítem. Rámorzsálom a kecskesajt háromnegyedét, és a bazsalika nagyrészével ezt is a tésztához keverem.

A tálalásnál a porciókra szép adag borsot tekerek, és becsülettel elosztom rajtuk a maradék sajtot és bazsalikát.

Monsieur szerint új kedvenc született.
 

Odakint süvít a szél, emiatt a 13-14 fok is sokkal hűvösebbnek érződik. Az időnként kisütő nap okoz egy-két ”az arcomat a fény felé fordítom és mélyeket szippantok belőle” boldog pillanatot, de már messze nem elég ahhoz, hogy hosszútávon megfeledkezzek arról: fázom.

Hosszú ideje először élünk házban lakás helyett. Házban, ami ráadásul a harmincas években épült, és valami azt súgja, hogy az ablaküvegek duplázása mellett másfajta extraszigetelésre nem került sor az elmúlt nyolcvan évben. Szóval hideg van bent is, nagyon hideg. Időnként elgondolkodom, hogy az a nagyon hideg mégis mennyire lehet hideg, ha naphosszat didergek, és kilépve komolyan kellemesebbnek érzem az időt…

Szigorú lány lévén fűteni legalább november 1-ig nem akarok. Ezt nagyon elhatároztam. 10 napot, még akár féllábon is, ahogy mondani szokás. (Sőt, ha nagyon belejövök, ki tudja, lehet, hogy kitolom még pár hétig a határidőt.) Addig a következőkkel fűtöm magam: napi 5 liter forró teával (nem tévedés, döntöm magamba mint a veszedelem), helyben futással, Anyukám jóvoltából jóféle házi pálinkával (amit a mi otthoni sárgabarackjainkból főzött az asszisztensnője férje), no és persze igazi fajsúlyos, zsírban hiányt nem szenvedő ételekkel. Az alább következő fogás már az első fogyasztást követően igazi favorit lett, és borítékolhatom, hogy rengetegszer fogom készíteni az angol télben. Az eredetije a Delicious magazinból származik, és az étterem- és hoteltulajdonos, szombati főzőcskéző (BBC Saturday Kitchen) Galton Blackiston receptje. A legnagyobb változtatás, amit eszközöltem rajta, hogy krumplival tettem még kiadósabbá.

Krémes krumplis kelbimbó

Hozzávalók:

• fél kiló kelbimbó, alaposan megtisztítva, háromba vágva
• 2 közepes burgonya hámozatlanul egész kelbimbó nagyságú darabokra vágva
• 10 dkg vaj
• 2 kisebb vöröshagyma felaprítva
• 4 gerezd fokhagyma szintúgy felaprítva (késsel tenyerelek, majd az így megtört gerezdeket nagyon finomra vágom)
• 75 g kolozsvári szalonna (ezt is köszönöm Anya) felkockázva
• 4 evőkanál nagyon zsíros tejszín (itt double cream)
• 1 ág rozmaring finomra vágva
• só és frissen őrölt bors

A kelbimbó és a krumpli előfőzésével kezdek: két percig forralom őket, majd leszűröm, és hideg vízzel leöblítem, hogy amennyire lehet, megőrizze a kelbimbó a színét.

Ezt követően felolvasztom a tekintélyes mennyiségű vajat a serpenyőben, és viszonylag alacsony lángon egy kevés só kíséretében 5 percig pirítom benne a hagymát. Hozzáadom a fokhagymát is, majd fél perc elteltével mehet bele a szalonna és a rozmaring is. (A bőrke részt, illetve a magát a rozmaring ágat is beledobom, hadd süljenek ki belőlük is az ízek – a főzés végeztével ezektől természetesen megválok.) Addig sütöm így őket, míg a szalonna épphogy nekiáll pirulni, és kérgesedni. Amint ez is bekövetkezik, mehet a serpenyőbe a kelbimbó és a krumpli is – 8-10 percet kapnak, ezalatt a kelbimbó megpuhul, illetve a krumpli épphogy nekiáll szétfőni, ami nekem célom is volt.

Végül hozzáadom a tejszínt, átmelengetem, kóstolom, sózom és borsozom, majd tálalok.

A magazin szerint ez a mennyiség 4-6 adagot tesz ki. Mindet megettük – az nagyjából 1800 kalóriát jelent! Egyszerűen nem tudtunk megálljt parancsolni. Hihetetlenül melengető, otthonos, és nagyon-nagyon-nagyon finom. (Mondom mindezt úgy, hogy egy évvel ezelőttig nem is voltam hajlandó megenni a kelbimbót.)
 

Mióta új lakásba költöztünk, a korábban megszokott 40-50 csatorna helyett mindössze néggyel rendelkezünk, ugyanis a kerület ezen – egyébként elegánsabb, nyugodtabb – részére nem érkezett még el a digitális csatornák kora. Így ha éppen nézni akarok valamit, nagy esély van rá, hogy adott időpontban semmi sincs az általunk fogható hullámokon. Ezért rákaptam arra, hogy youtube-ra kapcsolok, beütöm Nigella nevét, és boldogan szemlélem ahogy lelkesen örömködik a csodásnál csodásabb falatok fölött, illetve nem utolsó sorban szivacsként próbálom magamba szívni az Oxfordban finomhangolt szókincsét.

És persze időnként ilyen zseniális remekre bukkanok, mint az alább taglalt ír zabpelyhes zsemle.

Jó tulajdonságai röviden:

1. 25 perc alatt megvan,
2. nem kell hozzá élesztő,
3. gyerekjáték elkészíteni: mindössze keverem kavarom,
4. egészséges, mert teljes kiőrlési liszt és zabpehely alkotják,
5. konyharuhába csomagolva, kenyértartóba rakva további két napig élvezhető, továbbá fagyasztható,
6. 3 dl Guiness kell hozzá, ami azt jelenti, hogy az ember kapásból hitelesítve van a fennmaradó 2 decire.  

Hozzávalók:

• 40 dkg teljes kiőrlésű liszt
• 10 dkg zabpehely
• 2 teáskanál szódabikarbóna
• 2 teáskanál nagy szemű tengeri só (ha valaki normálszeműt használna, ő csak 1 teáskanállal adjon a tésztához)
• 3 dl stout (pl. Guiness)
• 1,5 dl író
• 60 ml olaj
• 60 ml méz
• kevés extra zabpehely a tetejére

Előmelegítem a sütőt 220 fokra.
Összekeverem a szárazanyagokat egy nagy tálban, míg a nedveseket egy mérőkancsóban. A nedveseket beleöntöm a szárazakba, és egy fakanállal szépen elkeverem. Ezen a ponton várni kell egy keveset, hogy a szódabikarbóna működésbe lépjen, és kicsit „megkösse az anyagot”, mert különben elég puha és folyékony ezért nehéz vele dolgozni.

Eztán sütőpapírt terítünk egy nagy sütőlemezre, és a masszánkból 12 maroknyi kupacot halmozunk rá. Eztán kerül sor a formázásra, hogy esetlegesen ha nem egyformán kupacolnánk, ezen a ponton még javíthassunk az arányokon.

Az elkészült bucikat megszórjuk egy kevés zabpehellyel, és 15 perc alatt készre sütjük őket a sütőben.

És hogy miért is váltottam receptírás közben egyes számból többes számba? Azért, mert az elején még valóban azt fejtegettem, én hogy csináltam, de aztán átváltottam arra, hogy hogyan kéne csinálni valójában. Ugyanis a videó nézése közben csak leírtam gyorsan a hozzávalókat, a hőfokot és a sütési időt, aztán csak kútfőből kevertem-kavartam-gyúrmáztam. Így természetesen nem vártam ki azt az egy-két percet, míg a szódabikarbóna működésbe lépett, ezért az én masszám elég latyka és nehezen kezelhető maradt. Az se járt közben a fejemben, hogy 12 zsemlét kéne kapni, hát csak kiszedtem egy-egy maroknyit, sütőpapírra raktam, és igyekeztem megakadályozni, hogy durván szétfolyjon. Ettől függetlenül ízre tökéletes 10 darab zsemlém lett, maximum a formájuk hagyott némi kivetnivalót maga után, de házi péksütinél ez akár még előnyös tulajdonság is lehet.

Ezek a zsemlék egyébként a korábban már leírt fésűkagylóhoz készültek. Azóta beszereztem a könyvet, amiben publikálva lettek (Nigella Lawson: Kitchen – zseniális, azóta fel-le ugrálok a boldogságtól, egyébként az első könyv, amit Angliában vettem magamnak), innen a pontos elkészítési mód.

Most már csak annyi hozzáfűznivalóm maradt, hogy mivel rövid ideig sütjük őket, ezért a tetejük nem lesz olyan ropogós, mint egy átlagpéksüteménynek. De ez nem von le az értékéből: karakteres, puha és omlós. Továbbá Nigella szerint, ha több időnk van, és nagy kerek cipót sütünk a tésztánkból (így 220 fokon 10 percig, majd 190 fokon további 25 percig), akkor megkapjuk a kenyérhéjunkat is.

Egy omlett létezik a számomra (egyelőre, bár az idő és a tapasztalás ezen még változtathat), ami vacsorára is elképzelhető, mégpedig az alábbiakban leírt spenótos-fokhagymás omlett. Mert a friss spenót és a fokhagyma párosa számomra különleges, és mindent a mennyekbe repít. Lustán kifinomult étel ez, és valahogy hihhhetetlen elégedettségérzést hordoz magában. Francia bisztróhangulat otthon.

Ami az omlettet illeti, én úgy szeretem, ha az alja szépen megsült, helyenként bronzos, a közepe lágy, a teteje pedig selymes, majdnem még folyós, de valahogy mégsem, és sajttól nyúlós. Ezt elérendő, nekem az alább ismertetésre kerülő módszer vált be. Ha mások úgy tartják, a nagy könyv avagy saját tapasztalatuk szerint nem így kéne eljárni, nem vitatkozom. A tojássütés személyes dolog. Aki még nincs vele tegező viszonyban, kövesse a szabályokat, akinek viszont már megvolt a pertu, csinálja, ahogy jól esik.

Bár egy dologban én sem ismerek tréfát: az omlett alá vaj kell! Az adja meg neki azt az extramélységet, ami élménnyé emeli a fogyasztását. (Na arról meg végképp nem akarok tudomást venni, hogy egyes karcsúságmániások az USA nyugati partján képesek csak fehérjéből enni. Én is szeretek vékony lenni, de zsírra is szükség van - igaz, mértékkel, de szükség van. A franciák, mint a legtöbb gasztronómiával kapcsolatos kérdésben, itt is messze lekörözik a többi nemzetet: együnk mindent élvezettel, de tartsunk mértéket! És ha igazán megtanuljuk élvezni, kiélvezni (!) az ételt, akkor a mértéktartás egyáltalán nem esik nehezünkre!)

Omlett spenóttal és fokhagymával

Hozzávalók 2 személyre:

• 15dkg spenót
• 2 x 10-15g vaj
• 2 x 3 gerezd fokhagyma
• 2 x 3 tojás
• 2 x 1 evőkanál creme fraiche
• só és frissen őrölt bors
• 2 x 7-8 dkg érett cheddar (mert szokásommal ellentétben spontán vacsora volt, így csak ez a sajt ez volt itthon – de ha készültem volna tudatosan a fogásra, tuti hogy valamilyen kéksajtot használtam volna, persze lényegesen kevesebbet, mondjuk 5-6 dekát kettőnknek)

A spenót tisztításával kezdek, ami itt lényegében annyit jelent, hogy átnézem a leveleket, ahol nagyobb a szár, letépkedem, és a leveleket nagyobb darabokra vágom. (Nem bébispenóttal dolgozom, de nem is nagy, „kifejlett” spenóttal. Ha olyanom lenne, kitépném a fő erét, és kisebb csíkokra vágnám.)

Innentől egyedi adagokban dolgozom, ugyanis egyszerre egy omlettet készítek. Tehát az alábbiakra értendő a duplaszereposztás.

Jöhet 3 fokhagyma: tisztítom őket, erőteljesen rájuktenyerelek a kés pengéjével, hogy „megtörjenek”, majd így kis darabora szeletelem őket. Ne legyen se túl finom, se túl durva – érezni akarom a fokhagymadarabokat, azt akarom, hogy minden falatba kerüljenek, de ne teljes, mégsem teljes, nagy szeletben.

A tojásokat feltöröm, sóval és borssal ízesítem (még aprólány koromban a nagy és okos Bátyám mondta, hogy a rántottába mindig annyiszor egy csipet só kell, ahány tojásból áll – azóta eszerint járok el), belekeverem a creme fraichet, és alaposan felverem. Mániákus tojásverő vagyok. 

Jöhet a sütés! Egy nagyobb átmérőjű serpenyőt használok, ami rendelkezik fedővel. Felolvasztom benne az egyadagnyi vajat, de nem akarom, hogy durván felforrósodjon. Amint felolvadt, beleszórom a fokhagymadarabokat, picit hagyom őket sülögetni, de nem akarom túlzásba vinni, mert azt akarom, hogy érződjön az igazi fokhagymaíz. Úgyhogy amikor a serpenyőből illatos, erőteljes fokhagymaillat száll felém, hozzáadom a spenót felét. Átkevergetem, hogy a spenót összeessen, de ezt sem viszem túlzásba, hogy megmaradjon a zöldség konzisztenciája. Ezért úgy egy percen belül ráöntöm az ízesített tojásadagot. Kicsit meglötykölöm a serpenyőt, hogy alaposan szétterjedjen, majd lefedem, és a felére redukálom a lángot. Így az alja nem ég meg, míg a közepe szilárdulgat, és a teteje kvázi finoman párolódik. Amikor úgy látom, hogy az oldala, oldala-alja kellőképp megszilárdult – egy-két perc kérdése –, finoman a szélek alá nyúlok egy nagyobb spatulával, és úgy döntögetem a serpenyőt, hogy a tojás befolyjon a megemelt szélek alá. Újra lefedem, de tényleg nagyon rövid időre, és folyamatosan figyelem, mikor éri el azt az állapotot, mikor a teteje már csak icipicit folyékony. Ha ez bekövetkezik, megszórom az egyadagnyi sajttal, újra lefedem, és mellette maradok. Ezúttal azt figyelem, mikor olvad meg a sajt. Hipp-hopp megtörténik ez is, és az én ízlésem szerint ekkor készült el az omlett.

Elzárom a lángot, és egy spatulával/szedőlapáttal először az egyik oldalát hajtom be kicsit több mint feléig, majd a másikat épphogy rá. Kész: az alja sült, a közepe lágy, a teteje selymes, ahogy fentebb írtam. Egyszerű, őszinte ízek és alapanyagok, mennyei végeredmény. Akár hetente tudnám enni. Vinaigrette-es zöldsalátával, pirítóssal tálalom.

A második omlettel majd ugyanígy járok el, de az elsőt azonnal Monsieur-nek adom, és evésre buzdítom, mert az omlett szigorúan melegen-olvadtan jó.  
 

Kezdek egyre jobban beállni a sorba. Értem ezt arra, hogy mindinkább angol médiumokból merítem az ihletet, de ami számomra még ennél is sokkal megdöbbentőm, vagyis inkább viccesebb, hogy fejben minden nap ellenőrzöm, hogy meg van-e a napi öt adagnyi zöldségem-gyümölcsöm. Ugyanis bármelyik főzéssel kapcsolatos újságot nyitom ki, a receptek címe alatt rendszerint megtalálom a „counts as 1/2/3/4, netán 5 of 5-a-day” összetételt. A helyzet ugyanis a következő: a brit egészségügyi szervek naponta 5 adag zöldség vagy gyümölcs elfogyasztását javasolják, melyből egy adag 80 grammnyit tesz ki. Lényegében ez a 80 gramm bármi lehet, egyedül a burgonya és a yamgyökér nem számít, illetve kerülendő, hogy ugyanabból a produktumból, például almából próbáljuk meg letudni a teljes napi adagunkat.

Pár hónapja még teljesen hidegen hagyott a dolog, mondván százszázalékosan biztos vagyok benne, hogy egészségesen étkezem, rajongok a zöldségekért, ergo mit nekem egy olyan nemzet mércéje, ahol kegyetlen sok a nagyon kövér ember (komolyan!). De be kell látnom, ha valamit nagyon sokat szajkóznak, az előbb-utóbb az én fejembe is beeszi magát, mert bizony most már nem nagyon telik el úgy nap, hogy megnyugodva ne konstatálnám magamban, hogy igen, minimum 6 megvolt ma is…

Ennek a salinak az eredetijéről is az volt az első gondolatom, hogy ez 5-re van hitelesítve. Van benne ugyanis avokádó, fekete bab, koktélparadicsa, kukorica, és egy erőteljes lime-os dresszing. Számomra sok falat Mexikó. Az eredetije a Good Food Magazinból van, de itt-ott újraértelmeztem, hogy nagyobb legyen benne az összhang.

Tortilla nélküli tortilla saláta

(…mert ha jól belegondolunk, az összes hozzávaló kitűnő tortilla-töltelék…)

Hozzávalók 3 adaghoz:

• 2 kopasz (azaz hajától fosztott) cső kukorica
• 2 avokádó felkockázva
• 20 dkg koktélparadicsa felezve
• 1 feketebab konzerv leszűrve, átöblítve
• 10 dkg feta közepes kockákra vágva

Az öntethez:

• 1 lime leve és reszelt héja
• 1 evőkanál balzsamecet
• 1 teáskanál őrölt kömény
• 1 evőkanál tabasco szósz (nem tévedés, evőkanál – de senki ne ijedjen meg, ettől sajnos nem tüzes a sali, legközelebb chilit is kell belevágnom)
• kevesebb mint egy teáskanál méz
• 2 evőkanál extra szűz olívaolaj

A tálaláshoz:

•  a konyhámban fellelhető összes koriander (ami közel sem elég, de csak tálalásnál jött az ötlet, és nem vettem újabb növényt)

Vizet forralok a kukoricának, majd 10 percig főzöm. Amíg fő, alaposan elkeverem az öntet hozzávalóit, illetve tálba halmozom a saláta törzsét adó hozzávalókat.

A megfőtt kukoricáról leöntöm a főzővizet, hideg vizet engedek rá, egy-két percig hagyom húlnni, majd leszűröm, és türelemmel lemetélem a szemeket. Hozzáadom a többi zöldséghez-fetához, ráöntöm az öntetet, óvatosan átkeverem, hogy a feta és az avokádó a lehető legkevésbé törjenek össze, és tálalok.

Villám egészségbomba hétköznapokra. Ráadásul élvezetes is. No meg tényleg kiadós. Pláne egy kevés pirítóssal.
 

Kedves Olvasó,

Örömmel jelentem, hogy számítástechnikai hiányosságaimból fakadó hosszú küszködés után a Budapest-Bordeaux blog immár a Facebookon is megtalálható! Kérlek, nyomj rá a tetszik gombra, és kövesd a hírfolyamot egyrészt mivel az nekem nagyon jól esik, másrészt pedig mert őszintén hiszem, hogy Te is jól jársz vele. Az Fb-oldalon ugyanis olyan dolgokat is megtalálhatsz, amelyekből nem születik blog-bejegyzés, illetve ott nem csak az én gondolataimat, konyhai játszadozásaimat kísérheted figyelemmel, hanem igyekszem kiposztolni minden olyan főzéssel, konyhával, éttermekkel, vagyis gasztronómiával kapcsolatos érdekességet, ami szembejön velem a nap folyamán.

Illatokban, ízekben és napsütésben gazdag szép napot kívánok mindenkinek,
HunMoiselle

Nem sok jobbat tudok elképzelni a Szent Jakab, avagy fésűkagylónál. Jól elkészítve egyszerűen földöntúli: kívülről enyhén megkapatott kéreg borítja, míg belül édes, és szinte krémes, gyakorlatilag szétolvad az ember szájában. Próbálom keresni a megfelelő szavakat, hogy leírjam az élményt, de ez a feladat most kifog rajtam.

Ennek megfelelően az ára is borsos, a minőségi bélszínnel vetekszik, sőt le is győzi azt. Igazi luxusétek. Ebből jóérzésű ember nem eszik nagy mennyiséget, mert az szentségtörés lenne. Ugyanis nem szabad túlzásba vinni, meg kell őrizni a delikát jellegét, lassan kell kiélvezni minden egyes falatját.

De most a pátosz után vissza kell kanyarodnom a címhez. Parasztluxus. Nem, természetesen nem a fésűkagylóra alkalmazom ezt a szókapcsolatot, hanem arra a módra, ahogy prezentáltam: chorizóval, zöldkörettel, házi zsemlével. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy kicsit degradáltam is ezt a fenséges teremtményt a többiekkel, de azért meg tudom védeni a választásomat. A chorizo tökéletesen kiegészíti a kagyló édességét, mert füstös, mély, erőteljes, enyhén csípős - tökéletes ellentettje annak, így alkotnak együtt furcsa, ám eszményi párost. (Zöldre pedig nekem minden fogásnál szükségem van, míg a zsemle az isteni szaftot hívatott felitatni.)

Régen ettünk Szent Jakabot, utoljára Anyósom készített tavaly nyáron, és azt kell mondjam, hogy bár általában minden fogás eszményi állapotban kerül ki a kezei közül, azt akkor bizony túlsütötte. Mondjuk megesik, mert az elkészítése abszolút precizitást igényel: pár extra pillanat, és az egyébként olvadóan selymes kagylóhús gumiszerűvé, élvezhetetlenné válik. Talán emiatt sem akartam most túlszofisztikálni, ne legyen még nagyobb a nyomás. És igen, a kagyló tökéletes lett, de vélhetőleg emiatt is lett bűntudatom: a köret nem ért fel hozzá. Ráadásul hétköznap ettük, különlegesebb kísérőital nélkül. Rendben volt, vagyis tényleg nagyon finom volt, de azt hiszem, elkövettem a parasztluxust…

Fésűkagyló parasztluxus módra

Hozzávalók 2 személyre:

• 6 nagy, tisztított Szent Jakab kagyló (Tisztított alatt a következőt értem: nem élő, páncéljától, szoknyájától megfosztott kagylótestek. Ha valamelyiken még rajta lenne a pink, engem apró nyelvre emlékeztető korall, mely tulképp a kagyló ikrája, azt óvatosan lehúzzuk róla, de nem dobjuk ki! Franciaországban a legtöbb ember úgy tartja, hogy a korall a fésűkagyló legistenibb része, mintegy kisebb, koncentráltabb megtestesülése magának az állatkának. Részben egyetértek velük, de azért mégiscsak arra hajlok, hogy a kagylótest és a korall azonos mértékben finom.)
• 10 dkg chorizo, nem túl vékonyra karikázva
• 25 g vaj nagyobb kockákra vágva
• fél csokor petrezselyem szárával együtt felaprítva
• 4 gerezd fokhagyma finomra aprítva
• fél citrom
• mirelit zöldbab és nagyon zsenge mirelit zöldborsó – szemmértékre annyi, amennyit kettőnknek elegendőnek találok
• maldon só, só

Mivel, ahogy már fent is említettem, a fésűkagyló sütése rendkívüli odafigyelést igényel, itt tényleg nagyon fontos, hogy az összes hozzávaló pontosan elő legyen készítve.

A zöldkörettel kezdek: szégyen, nem szégyen, mikróban készítem el a mirelit zöldségeket. Ennek egyik oka, hogy így a legegyszerűbb, leggyorsabb, a másik pedig, hogy legutóbb azt olvastam a Good Food Magazinban, hogy a fagyasztott zöldek ily módon elkésztve veszítik a legkevesebbet a vitamintartalmukból. Először a zöldbabot teszem mikrózható edénybe egy evőkanál vízzel, és teljes kapacitáson 2 és fél percig melegítem. Ekkor hozzáadom a zöldborsót, és újabb 2 és fél percre visszateszem őket, majd óvatosan sózom, és átkeverem.

Egy nagy serpenyőben olaj nélkül néhány percig sütöm a chorizokarikákat, hogy kiengedjék az isteni zsírjukat, majd a kolbászt a zöldségekhez keverem, és lezárom az edényt, nehogy kihűljön a köretem.

A kolbászzsíros serpenyőt erőteljesen felhevítem, majd egyenként belehelyezem a Szent Jakab kagylókat (nekem a 6 kagylón 2 korall volt, azokat ekkor még nem tettem a serpenyőbe). Oldalanként 20 másodperc alatt jól megkapatom a külsejüket, majd jelentősen csökkentem alattuk a lángot, rájukspriccelem a citrom levét, melléjük dobom a vajkockákat, és további két perc alatt készrefőzöm őket. A két perc alatt folyamatosan locsolgatom őket a vajjal, és időnként fordítok rajtuk egyet. Az utolsó egy percben a serpenyőbe rakom a két korallt is (nekik ennyi idő is elég). Ha letelt a sütési idő, hozzájuk adom a fokhagymát és a petrezselymet, lezárom a lángot, és alaposan elkeverem.

Tálalok. A tányérok közepére elosztom a chorizós zöldköretet, majd mindegyikre ültetek 3-3 kagylótestet és 1-1 korallt. A serpenyőben visszamaradt mennyei szafttal meglocsolom őket, és a kagylókat megszórom icipici maldon sóval.

A házi zsemlét (recept hamarosan) és a sózott vajat már a főzés megkezdése előtt odakészítettem az asztalra.

A Szent Jakab kagyló megfelelően elkészítve fenséges eledel. Még a parasztluxus változata is.

Legközelebb azt hiszem pancettába burkolom, és spárgával körítem. 

Alapzöldségek általában mindig mindenkinél vannak. Így előbb-utóbb az is bekövetkezik mindenkinél, hogy ezek az alapzöldségek sürgős felhasználást követelnek, különben fityiszt mutatnak. Viszont nehéz ilyenkor bármit is lépni, mert pusztán belőlük nem nagyon lehet mit alkotni. A másik probléma pedig, hogy lássuk be, ezek a zöldségek, bár rengeteg isteni étel alapját szolgáltatják, de menthetetlenül unalmasnak vannak címkézve. Erre kellett gombot varrnom.

Kreatív is voltam, meg nem is. Mert tésztához nyúltam, ami ugye könnyedén adja magát, kicsit olyan, a mint vályog: addig keverjük a sarat, míg fal lesz belőle. Viszont csavartam rajta egy nagyot: az volt a koncepció, hogy megtermett kagylótésztát használok, ami könnyedén mindent elnyel, és ennek megfelelően a zöldséget tényleg apróra kockázom, hogy megkönnyítsem a tészta dolgát. Ezen kívül a zöldségeket vaj-olajon nagyon hosszú ideig pároltam, hogy tényleg puhák, és szinte már karamellizáltak legyenek.

Mindignyár tészta

Hozzávalók 4 nagy adaghoz:

• 1 kanálnyi vaj és olívaolaj
• 1 nagy vöröshagyma
• 2 szál szárzeller
• 2 sárgarépa
• 1 póréhagyma
• 1 zöld chilipaprika
• 1 sárga és zöld kaliforniai paprika
• 2 darabolt paradicsakonzerv
• 1 evőkanál balzsamecet
• 1 evőkanál nádcukor
• 30 dkg nagy kagylótészta

A tálaláshoz:

• érett cheddar (újabban nagyon rákaptam a parmezán helyettesítőjeként, mert rendkívül karakteres, és itt ugyebár helyi)
• bazsalikom

Ahogy már bevezetőben utaltam rá, azzal kezdek, hogy nagyon apróra kockázom a zöldségeket. Nem reszelem, mert nem akarom, hogy kvázi teljesen szublimálódjanak, de legyenek kellőképpen kicsik ahhoz, hogy egy kagyló több zöldet is magába fogadjon. Ha megvagyok (nem telik olyan hosszú időbe, mint hinnénk), akkor összeolvasztom a vajat és az olajat egy párolóserpenyőben, és a paprika kivételével az összes zöldséget belezuttyantom. Sózom őket, alaposan átkeverem, majd lejjebb veszem a lángot, lefedem a serpenyőt, és 10 percig egyszer-kétszer átkeverve hagyom őket párolódni. 10 perc után belekeverem a paprikadarabokat is, ismét icipicit sózok-keverek, és újabb 10 percre magára hagyom a vacsoraalapot. Eztán mehet bele a cukor, a balzsamecet, és a két paradicsakonzerv, melyet újabb alapos keverés, és 20 perces lassú rotyogtatás követ.

Ha a zöldek immár a paradicsafürdőben fődögélnek 10 perce, felrakom főni a tésztát (az általam használt fajtának 12 perc kell), amit 2 perccel az al dente állapot előtt leszűrök - a főzővízből feltöltöm az egyik kiürült paradicsakonzervet, és félreteszem -, mert a szósszal együtt akarom készrefőzni. Tehát a leszűrt tésztát visszazuttyintom az eredeti főzőedényébe, hozzáadom a csodásra főtt paradicsás zöldségkeveréket, és jó alaposan elkeverem. Felöntöm a visszatartott főzővízzel, és alágyújtok. Egy-két percig rotyogtatom, majd késznek nyilvánítom a vacsorát.

Kisebb, érett cheddarból kanyarított sajtdarabkákkal, és csíkozott bazsalikával tálalom.

Verdict: a lassú rotyogtatás selymes zöldségeket, míg a balzsamcet és a kevés cukor igazi nyárias hangulatot teremtenek. Nyami-nyami!

Anyukám lecsós raguja jutott róla eszembe…

Van valami csodálatosan megnyugtató a ráérős vasárnapokban. És emiatt bizonyos szempontból az egyik kedvenc napom a héten a vasárnap. Nem is szeretek erre a napra programot csinálni. Ráérősen szeretek itthon ejtőzni, sütni-főzni, merengeni, olvasni és terveket szőni. Vasárnap béke van. Vasárnap töltekezem, felkészülök arra, hogy hétfőn tűzoltó legyek, s katona, esetleg vadakat terelő juhász. De legalábbis szupernő, aki mindent megold, békés-boldog otthont teremt, miközben megküzd a nagyvilággal.
A vasárnapokat szeretem megtisztelni. Nagy reggeli (rántotta, omlett, bacon & eggs, bundás kenyér, bármelyik is, rengeteg-rengeteg illatos zöldséggel), süteménysütés, és a nap megkoronázása, egy felemelő, erőt adó vacsora. Lehet elegáns, lehet házias, a lényeg a hosszú tervezgetés, törődő odafigyelés, megfelelő bor, és a lassú élvezet.

Tegnap marhahús került terítékre. Egybesült kisebb darab, mindössze 45 deka. Féltem is tőle meglehetősen. Először készítettem marhasültet, ráadásul rögtön egy ilyen picivel kezdtem, ami az én meglátásom szerint jóval kényesebb, mint egy nagyobb darab, hiszen könnyebb túlsütni, gyorsabban kiszárad. Ráadásul nekünk már a médium sem igazán hús, a mi asztalunkra minimum medium rare kell (még az is mérföldekre van a francia saignant-tól). Így az otthonfőzés legjobbjához fordultam segítségért, aki számomra nem lehet más, mint a mirelit zöldborsók királynője, Nigella.  How to Eat: The Pleasures and Principles of Good Food című könyvében (attól tartok, sajnos otthon nem jelent meg) azt írja a tökéletes vasárnapi sültről, hogy néhány nagyon egyszerű titka van. Először is vegyük ki időben a húsunkat a hűtőből, aztán kenegessük meg rozmaringos olívaolajjal, majd először ugrasszuk össze 250 fokon 15 perc alatt, majd pedig – ha rare-t akarunk - 50 dekánként adjunk neki 15 percet 180 fokon.

Mi sem természetesebb, mint hogy követtem Nigella iránymutatását, csak annyit módosítottam a fent leírtakon, hogy rozmaringos olívaolaj helyett sima olívaolajat használtam, viszont a husim középvonalán úgy másfél centinként egy kés hegyével kis lyukakat fúrtam, és felváltva megtűzdeltem egy darabka rozmaringgal, illetve tüskére vágott fokhagymával, és az egészet megfejeltem még néhány darabka vajjal, valamint nagyvonalúan megszórtam maldon sóval.

A köret csak és kizárólag sültkrumpli lehetett. Imádjuk,de az az igazság, hogy szökőévenként ha egyszer kerül az asztalra, mert macerás az olajban sütés. Ezért nem olyan rég kifejlesztettem a magam sültkrumpli készítési módját, amely szerint bár tepsiben, minimális olívaolajban sül a krumpli, mégis egészen olyan, mint a boldog békeidőbeli sültkrumpli, aminek attól tartok, a legtöbb háztartásban már leáldozott a virágkora. (Veszi és eszi mindenki az elfuserált mirelit változatokat, amiket én nem nevezek krumplinak.) Nos a módszer rendkívül egyszerű: ovális forma krumplikat úgy félujjnyi vastag csíkokra metélek, majd egy lábosba szórom, és forrásban lévő vízzel leöntöm őket. Némi sóval újraforralom a vizet, és abban a szent percben, ahogy rotyogni kezd, már le is zárom a gázt, leöntöm a vizet, a krumplikat megszárítom, és az ily módon előfözött krumplikat sütőm aztán, mert szerintem így lényegesen ropogósabbak lesznek, mintha csak szimplán tolnánk őket a sütőbe.

Marhasült sültkrumplival, fookhagymás zöldbabbal és vörösboros sajtszósszal

Hozzávalók 2 éhes ember számára:

A húshoz:

• egy 45 dekás kötözött hátszín
• 2 kis gerezd fokhagyma
• másfél ág rozmaring
• olívaolaj
• néhány darabka vaj
• maldon só vagy más nagy szemű só
• frissen őrölt bors

A krumplihoz:

• 5 közepes vörös héjú burgonya
• egy fej fokhagyma
• 2 ág rozmaring
• olívaolaj
• maldon só

A zöldbabhoz:

• 2 zöldbab konzerv
• 2 kis gerezd fokhagyma
• frissen őrölt tengeri só
• 20 g vaj

A szószhoz:

• a sütőedényben visszamaradt mennyei levek
• 1 dl száraz vörösbor
• 2 evőkanál fokhagymás, zöldfűszeres sajtkrém

Két órával a sütés megkezdése előtt kiveszem a húst a sütőből, majd elmegyek gasztroblogokat olvasni.

Egy órával a sütés előtt a fentebb elregéltek szerint lekenem a húst olívaolajjal, és egy kisebb sütőedénybe teszem. A húsiba nagyjából másfél centinként egy éles kés hegyével kis lyukakat fúrok, a két kis gerezd fokhagymából 6 tüskét vágok (lényegében 3-3 vékony v-alakra vágom őket), két rozmaring ágat kisebb darabokba török, majd a fokhagymát és a rozmaringot felváltva a húsba vájt lyukakba nyomkodom. Megszórom nagy szemű maldon sóval, borsot tekerek rá, a tetejére kis vajdarabkákat szórok, és félreteszem.

Szintúgy a fentiek szerint nekiállok a krumpliknak, azaz vékony, félujjnyi vastag hosszú csíkokra metélem őket, lábosba kerülnek, forró vízzel leöntődnek, újraforralódnak, de ahogy rotyogódni kezd a víz, leszűrődnek. Hogy a rajtuk maradt nedvesség hatékonyabban párologjon el, takaréklángra visszateszem őket a tűzre fedetlenül, és időnként megrázogatom, hogy nehogy letapadjanak, illetve váltsák egymást alul-fölül. Néhány percig játszom ezt, aztán kiterítem őket egy sütőtálcán, és hagyom őket kihűlni.

Eztán egy nagy fej fokhagymát gerezdjeire szedek, de nem pucolom meg, hogy isteni édes-lágy fokhagyma legyen belőlük sütés után. A sütőt előmelegítem 250 fokra. Ha felmelegedett, betolom a húst az alsó részére.

A krumplikra kevés olívaolajat öntök, jó alaposan összeforgatom őket, közéjük szórom a fokhagymagerezdeket, a két rozmaringágat nagyobb darabokra  tördelve, és ezt is megszórom maldon sóval. Ha a hús már 10 percet sült, betolom fölé a krumplit is. Öt perc elteltével visszaveszem a sütő hőmérsékletét 180 fokra, majd újabb 12-13 perc után kiveszem a húst, a krumplit pedig megrázogatom, hogy minden oldala süldölgéljen. A krumpliknak úgy újabb 10-15 percet hagyok a sütőben, közben ellenőrzöm, mennyire pirultak meg.

A husit alufóliával borított deszkára rakom, bebugyolálom a fóliába, és 10-15 percig pihentetem, hogy a levei lenyugodjanak, és a husim porhanyóssá váljon. Amíg a husi pihen, a krumpli sül, elkészítem a zöldbabot. Mi sem egyszerűbb. Egy lábosba úgy két evőkanálnyi vajat dobok, megpucolok, és apróra vágok két kisebb gerezd fokhagymát, és őket is a lábosba küldöm, és alágyújtok. Hozzáadom a lecsöpögtetett zöldbabkonzerveket, sózom, és átmelengetem őket. Ezzel a zöldköret is megvan.

Jöhet a szósz. Fogom a husi sütőedényét az isteni nedvekkel és letapadt húsdarabkákkal, a tűzhelyre teszem, alágyújtok, majd hozzáöntök úgy egy deci vörösbort (abból, amit majd a vacsihoz iszunk), és kevergetve feloldom a pörcöket, közben elforralva a bor alkoholtartalmát. Belekeverek két evőkanálnyi fokhagymás-zöldfűszeres sajtkrémet (egyszerű Philadelphiát), és addig forralom-kevergetem, míg beleolvad. Ha úgy ítélem meg, sózom, és a szószt késznek nyilvánítom. Jöhet is a tálalás.

A husit kibontom, és igyekszem minél vékonyabb szeletekre vágni. (Ebben nem vagyok túl sikeres, sajnos nem elég éles a késem, legalábbis arra fogom.) Első körben mindenkinek öt szeletet pakolok, mellé néhány szelet sült fokhagymát, áttelenben szépadag krumplit, majd a negyedik sarokba a zöldbabot. A szószt a husi mellé ügyeskedtem.

Elég gyümölcsös, viszonylag könnyű shirazt ittunk hozzá. Mennyei volt. Igazi vasárnap!

(Ugye a nagy mennyiségekből adódóan mindenből akadt maradék, de ez is volt a cél. A hátszín vékonyan felszeletelve a zöldbab társaságában Monsieur egyik ebédszendvicsébe került, míg a krumpli az én délutáni snackem lett. És bizony azt kell mondjam, hogy az igazi, azaz bő olajban sült sültkrumplival szemben ez másnap is kifejezetten élvezhető állagú volt.)
 

Kibontok egy zacskót, amiben 50 g rukkola van, és elosztom a tartalmát két tányéron. Mindegyik salátakupacot megszórom egy evőkanálnyi kapribogyóval és karikázott, magozott fekete olívabogyóval. Kinyitok egy paradicsás szardíniakonzervet is, és a halcskákat nagyobb darabokra tördelve testvériesen elosztom a két tányér között. A paradicsás levet egy-egy kanál extra szűz olívaolajjal és balzsamecettel, icipici sóval (a kapri és az olíva is sós) és több frissen őrölt borssal elkeverem, és meglocsolom vele a salikat. Ennyi. Esetleg pirítok hozzá kenyeret. Ha 5 percet mondok, sokat mondok. És nekem ezek a hozzávalók általában mindig ott lapulnak valahol. Mennyei!

Elég szkeptikusan tekintettem világéletemben az amerikai makarónira, amire még rá is dobott egy lapáttal egy jó pár évvel ezelőtti kísérletem, amit ügyesen valami hihhhetetlen jellegtelen sajtból prezentáltam, természetesen az ennek megfelelő ízélménnyel. Viszont van bennem annyi belátás, hogy ne mindig külső okokban keressem a hibát, fel is jegyeztem a recept mellé, hogy újrapróbálni karakteres sajttal, leginkább chedarral. Nyilván először is abból kellett volna, de kétségtelenül arra gondoltam, hogy simán kipipálom valami olcsó tucattermékkel, amiből úgy is van a hűtőben. Persze a helyzet iróniája, hogy itt ugyebár a cheddar az olcsó tucat, míg egy trappista az már a kontinensről származó „különlegesség”.

Szóval úgy döntöttem, elérkezett az idő, és másodlagos hazájában újratesztelem ezt a méltán közkedvelt fogást. És hogy mért mondom, hogy méltán közkedvelt a fenti bekezdés után? Mert baromi egyszerű nagyadagban is előállítani, és viszonylag egyszerű összetevőkkel lehet operálni, amik aztán elvileg egy náluknál magasabb rangú egységgé sülnek össze.

Hajrá!

Sajtos makaróni karfiollal

Na itt még annyit muszáj közbevetnem, hogy itt biza ne az igazi spagetti hosszúságú lyukas vékony csőre gondoljunk! Amit ők makaróninak neveznek, az leginkább a mi a szarvacskánknak feleltethető meg, csak tojás nélkül, és durum lisztből. (Olyannyira nem kalkuláltam ezzel, hogy már többször lekerült a heti főzőlistáról a fogás, merthogy nem találtam a makarónit… vagyis azt, aminek annak kellett volna lennie…)

Hozzávalók 2-3 adaghoz:

• 15 dkg makaróni a.k.a. szarvacska
• fél fej karfiol rózsáira szedve
• 20 g vaj
• másfél evőkanál liszt
• 2 teáskanál angol mustárpor (pl. The British Store hazai online áruház)
• 3 dl tej felmelegítve
• 90 g reszelt érett cheddar

Magas hőfokra előmelegítjük a grillt.
A tésztát felrakjuk főni, majd a főzési idő utolsó 4 percére hozzádobjuk a karfiolrózsákat is. Amíg ők fődögélnek, lényegében egy besamelt dobunk össze. Azaz: a vajat megolvasztjuk egy szószserpenyőben, majd belekeverjük a lisztet, hozzáadjuk a mustárport is, majd szépen fokozatosan, kézi habverővel történő heves kevergetés közepette hozzáöntjük a tejet. Eztán kicsit forraljuk, hogy némileg besűrűsödjön, de vigyázat, nem az a cél, hogy valami atombunker szószt kapjunk – viszonylag selymes, inkább hígabb a cél. Ha ez is megvan, a besamelhez adjuk a sajt két harmadát, finoman sózzuk-borsozzuk (de vigyázat, az érett cheddar elég sós tud lenni!), majd belekeverjük a tésztát és a karfiolt is. Ekkor az egészet szépen elegyengetjük mondjuk egy jénai sütőedényben, elosztjuk a tetején a maradék sajtot, és úgy 15 percre betoljuk a forró grill alá. Nézegessük, hogy mikor érjük el a célunkat, azaz mikor lesz a sajt a tetején barnás-arany, illetve mikor látjuk enyhén bugyborékolni a szószt. Nem egy nagy wasistdas.

Én vinaigrette-tel meglocsolgatott salátával tálaltam, mert kell nekünk mellé a zöld. (Az alap-vinaigrette nem egy nagy kaland, nekem mindig van egy kis befőttesüvegben a konyhapulton. Olaj, és a preferenciánknak megfelelő ecet kell hozzá, amiket 1:3 arányban elegyítünk, sózunk-borsozunk.)

Fölöttébb kielégítő, igazi komfort food, hogy úgy mondjam.
 

… mert van, hogy az ember instant kényeztetésre vágyik.

Villám: mert csak egy salit kell összedobni. Minimális szeletelés, icipici keverem-kavarom, kicsi rendezgetés a tányéron.

Luxus: 18 hónapig érlelt pármai sonka, bivalytejből készült bufala mozzarella, egzotikus mangó, enyhén csípős rukkola, kiváló minőségű pesztó.

Elérhető: gyakorlatilag már bárhol hozzáférhető alapanyagok, melyeknek kiváló minősége garantálja, hogy kis mennyiségű fogyasztásuk is kielégülést hordoz magában.

Csavart csizma saláta

(mert hogy olasz lehetne teljesen, de a mangó csavar rajta)

Hozzávalók 2 személyre:

• 50 g rukkola
• 1 érett mangó (ha nem sikerül éretett – nyomásra puhát – szerezni, egyszerűen felejtsük a gyümölcsöt egy ideig a konyhapulton, magától beérik)
• 5 szelet pármai sonka
• 125 g bufala mozzarella
• néhány bazsalikalevél
• frissen őrölt bors
• maldon só vagy fleur de sel

Az öntethez:

• 2,5 teáskanál pesztó
• 1 csapott teáskanál édes chiliszósz
• 2 evőkanál extra szűz olívaolaj

Először az öntet hozzávalóit elegyítem egy kis tálkában, aztán tálalok...

Négyzetes tányérra, mert nekem azon mutat jól.

A rukkolával kezdem: elosztom a két tányér közepére. Megpucolom és  hosszában felszeletelem a mangót, majd a salik 2-2 szembenlévő oldalán elrendezem. (A pucolás-szeletelés: először a magig körbevágom, majd lehúzom a héját az egyik oldalon. Hosszanti irányban szintúgy magig bevagdalom a gyümölcshúst, majd szorosan a mag mellett lemetszem. Ezt ismétlem a másik oldalon is.) A mozzarellát is felszeletelem, majd a tányérok másik két-két oldalára pakolom. Most locsolom meg a salit az öntettel: a rukkolát bőven, míg a mangót és a mozzarellát inkább pötyögetem. Jöhet a pármai sonka: felezem őket, majd az így kapott szeleteket tölcsérszerűre kanyarítom, és négyet-négyet a tányér négy sarkába, míg egyet-egyet a salikupacokra helyezek.

Az utolsó simítások következnek. Minden alaposan megborsozok, néhány bazsalikalevelet rátépkedek a tányérokra, a mozzarellákat finoman megszórom maldon sóval, a sonkára pedig icipici olívaolajat pötyögtetek.

Mennyei.

Szerintem úgy a legistenibb, ha mindenből kerül egy pici egyszerre a villánkra. Képzeljük csak el: a mozzarella tisztasága, a prosciutto érett sóssága, a mangó édessége, ami visszaköszön az öntetben is, illetve a borsmustárlevél frissessége, nyersessége… Sírni tudnék a gyönyörűségtől, ha rágondolok.  
 

Nagyon szeretem a csirkemájat, de az elkészítésének két bonyodalma is van, melyek elég okot szolgáltatnak ahhoz, hogy viszonylag ritkán kerüljön nálunk az asztalra. Az első ok, hogy bizony nem olyan egyszerű minőségi csirkemájat szerezni. Legalábbis otthon sajnos többször jártam úgy, hogy már a hentespultból elém táruló látvány eltántorított, nem beszélve a meglepetésekről, mikor otthon kibontva szembesültem azzal, hogy ami a boltban még úgy ahogy jóképű volt, a konyhapulton már elég bizalomsorvasztó képet fest. Na viszont itt Angliában eddig jók a tapasztalataim: kétszer vettem belőlük, mindkétszer elégedett voltam, tehát az első akadály elhárulni látszik.

A másik bonyodalom súlyosabb, mert földrajzi helytől függetlenül fennáll: nevezetesen, hogy a csirkemáj tisztításától borsódzik a hátam. Mert a csirkemáj könnyen trutymálódik, mindent beborítanak a véres kis cafatkák, és mivel kisméretűek, nagyon pepecs a munka. Ezt egyféleképpen tudom kezelni: ha egyszer nagy nehezen rászánom magam, nagyobb mennyiséggel birkózom meg, és az extra adagot/adagokat tisztítva lefagyasztom. Így legközelebb csak az élvezet.

Mert a csirkemáj, ha megfelelően készítjük el, omlós, puha, enyhén édeskés, és igen, természetesen nem oly mértékben mint a kacsa-, neadjég a libamáj, de igenis fenséges. Ráadásul olcsó, rengetegféleképp ízesíthető, lehet fő- és mellékszereplő, plusz a magas vas és B-vitamin tartalma miatt egészséges is (de mivel azért mégiscsak méregtelenítő szervről van szó, fogyasztását nem szabad túlzásba vinni).

James Martin receptjét meglátva rögtön nagyot dobbant a szívem, ugyanis a májon kívül az általam egyre inkább istenített chorizo is helyet kapott benne, az extra textúráról a dió gondoskodik, míg a dióolaj tovább borzolja a kedélyeket. Annyit változtattam az eredeti hozzávalókon, hogy az egyszerű zöldsalit spenótra cseréltem, mert izgalmasabb, továbbá csudaszép bébispenót kacsingat rám állandó jelleggel a szupermarketben, és mivel ma nem iszunk sört, nem árt az extra B-vitamin.

Hozzávalók két személyre:

• 10 dkg chorizo vékonyan felkarikázva
• 20 g vaj
• 15 dkg csirkemáj alaposan megtisztítva, és nagyobbacskára darabolva
• 15 dkg bébispenót
• 1 marék dió félbe-harmadba tördelve
• 1 csokor petrezselyem durvára aprítva
• 1 evőkanál dióolaj
• 1 evőkanál balzsamecet
• só és frissen őrölt bors

Első körben a chorizót pirítom meg. Nem szívbajoskodom, ropogósra sütöm, mert a saliban kvázi chipsként funkciónál. Szűrőlapáttal szedem ki a darabkákat, majd a kisült zsírjából egy evőkanálnyit félreteszek egy kisebb tálkába, mert az adja az öntet alapját.

Eztán a kolbászzsírhoz hozzáadom a vajat is, és addig hevítem, míg szinte bugyborékol – ekkor kerülnek a serpenyőbe a májdarabok. A májat ilyenkor még nem sózom, mert megkeményedik, és nem sütöm túl, mert megkeményedik. Akkor igazán jó a csirkemáj, ha a belseje még picit rózsaszín, viszont kettévágva már nem ereszt színes levet. Nem teszem az agyam, baromi nehéz belőnöm, ezért mikor úgy érzem, kellő ideig sült, a legnagyobb darabot kettéhasítom a fakanállal, és szépen ellenőrzöm.

A spenótleveleket egy nagyobb tálban összeforgatom a dióval és a petrezselyemmel, a félretett kolbászzsírt pedig  a dióolajjal, balzsamecettel, no és persze sóval-borssal elegyítem. Meglocsolom vele a salit, átkverem, tányérokra halmozom, és a chorizót és a csirkemájat igyekszem testvériesen elosztani a salikupacok tetején. Nem egyszerű…

Az eredmény? Nos, gondoljuk át a következőket: ropogós bébispenót, szerényen fenséges petrezselyem, illatos dió, koncentrált dióolaj, selymesen karcos balzsamecet, kolbászzsír és vaj összesimulva, ropogós, sós, enyhén pikáns chorizo és a lágy, édeskés, vöröses barnás csirkemáj. Hmmmm…

(Friss bagett híján pirítóssal tálalok.)
(A diót száraz serpenyőben megpiríthattam volna felhasználás előtt, úgy mélyül az íze.)
 

Nem hinném, hogy a blogot olvasva egyértelmű lenne, mivel túlságosan ad hoc jelleggel írogatok, hogy az az egyik alapszabály a konyhámban, hogy egyik nap húsos/halas, míg a következőn pedig vega fogás kerül az asztalra. A vega dologgal azért annyira nem vagyok szigorú, ha valami azt kívánja, hogy füstölt szalonnán pirítsam, az még lazán belefér. Mindenestre így is elég nehéz volt állandóan valami újabb húsmentes fogást kiagyalni, egészen addig, amíg Angliába nem költöztünk, és felfedeztem magamnak Indiát. Vagyis inkább azt kéne mondanom, hogy Anglo-Indiát, mivel az általam készített curryk úgy hiszem, már erőteljesen az európiai ízlésre vannak hangolva, és az elkészítésük meglehetősen egyszerű, hiszen a rengeteg igazi fűszer könnyedén helyettesíthető a különböző curry pasztákkal és szószokkal. Egy problémám van ezekkel a fogásokkal: első fogyasztásra isteniek, de a következő napi ebédadagon rendszerint fanyalgok, és az édeskés utóhangulatuk miatt kolbászért, húsért őrjöngök. Na ezzel a curryvel másként áll a helyzet: a tegnapi vacsi után ma ebédre is jól esett.

 
A receptért egyébként Jamy Olivert illeti a dicsőség. Én lényegében csak feleztem az adagot, és minimálisan az otthoni készletekre hangoltam. Így használtam curry paszta helyett curry szószt (eredetileg harmad üveg paszta kellett volna). Nem a legszerencsésebb csere, de legutóbb benéztem a szupermarketben, és kaját nem pazarlunk, tehát azt nyomtam ebbe a fogásba. Annyi történt, hogy a felhasznált adagot dupláztam belőle.

Ezen kívül a csicseriborsót mindig magam készítem (értsd nem veszek konzervet). Szeretem előző este beáztatni, másnap kóstolgatni, hogy megfőtt-e. Ráadásul szerintem jobb íze van, mint a konzervnek, és nincs vele macera. Tényleg annyi az alapszabály, hogy éjszakára be kell áztatni, másnap pedig só nélkül minimum egy órán át (nekem átlagban 80 perc) főzni. Mindig legyártok egy nagyobb mennyiséget, és amit nem fogyasztunk el azonnal, azt kisebb adagokban egyszerű fagyasztozacskóban lefagyasztom. Voilá.

Zöldséges jalfrezi curry

Hozzávalók 4 személyre:

• 1 evőkanálnyi olaj
• 1evőkanélnyi vaj (vagy az olaj és vaj helyett az autentikusabb ízek kedvéért a türelmesek készítsenek ghít – én nem vagyok türelmes, és bioboltba se mentem)
• 1 nagy fej vöröshagyma felaprítva
• 1 nagy piros chilipaprika felkarikázva (aki akarja, magozza ki, de én tüzesen szeretem)
• 1 hüvelykujjnyi friss gyömbér megpucolva, vékonyan felszeletelve
• 2 gerezd fokhagyma vékonyan felszeletelve
• 1 csokor koriander – a szárai elkülönítve apróra szeletelve, a levelek egészben hagyva
• egy kisebb sütőtök fele kis kockákra vágva
• fél fej karfiol rózsáira szedve
• 2 kisebb zöld kaliforniai paprika vékonyan felszeletelve
• 1 csicseriborsó konzerv vagy 90 g szárított csicseriborsó megfőzve 
• 2/3-ad üveg jalfrezi curry szósz (szerintem Sherwood márkájú kapható otthon a Tescóban is)
• 1 hámozott, szeletelt paradicsakonzerv
• 1 paradicsa nagyobb darabokra vágva (hogy mi a haszna a paradicsakonzerv után, nem tudom, de ám legyen)
• 2 evőkanál balzsamecet (ebben a hozzávalóban rejlik szerintem Jamie zsenialitása!)
• só és frissen őrölt bors
• fél citrom leve

A tálaláshoz:

• naan kenyér
• görög joghurt

Első körben egy viszonylag nagy lábosban összeolvasztom a vajat az olajjal, majd alacsonyabb lángon kevés sóval aranybarnára pirítgatom az alapot, azaz a hagymát, fokhagymát, gyömbért, chilit és a korianderszárakat.

Ezt követően hozzáadom a zöldségeket (sütőtök, csicseriborsó, karfiol, kaliforniai paprika) a paradicsa kivételével, átkeverem őket, majd belezuttyintom a lábosba a curryszószt, és még alaposabban átkevek mindent, hogy biztosan bevonja a zöldeket és a kevésbé zöldeket a szósz. Ha ez megtörtént, mehet a fazékba a paradicsa és a paradicsakonzerv is, meg a balzsamecet, illetve az üres paradicsakonzervet két harmadig töltöm vízzel, és azt is lábosba öntöm. Felforralom, lefedem, lejebb veszem alatta a lángot, és 30 percig főzöm.

Eztán mustrálom mennyi a leve – vélhetőleg túl sok lesz, ezért fedő nélkül főzöm további 10 percig. Lezárom a lángot, belekeverem a currybe a citromlevet és a korianderleveket, majd a naannal és görög joghurttal tálalok.
 

Jack, a vaskos, tömör gyönyör. Maximálisan kielégítő, mégis még többet akarok. Mindig, mindig többet. Pedig jön a lelkiismeret-furdalás, hiszen én ilyet nem szoktam. Én mindig tartom magam. Nem dőlök be a könnyű csábításnak. Szemezve flörtölök, de azon a ponton mindig megállok. Kivéve Jack-kel. Pedig Jack bűnösebb az átlagos csábításnál. Jack férfiasan leterít, Jack függővé tesz.

Aranyozott FlapJack

Hozzávalók:

• 250g vaj, kockákra vágva
• 175g nádcukor
• 175g golden szirup (nádcukor szirup - otthon szerintem az online The British Store-ból lehet legegyszerűbben beszerezni)
• 425g zabpehely
• 50g dió apró darabokra vágva, de nem darálva
• 1 narancs reszelt héja
• 3 evőkanál narancslekvár

Az elkészítés bűnösen egyszerű. Előmelegítem a sütőt 180 fokra (4-es fokozat gázon), és alaposan kikenek vajjal egy kisméretű, nem túl magas tepsit. Egy nagy lábosban összeolvasztom a vajat, a golden szirupot és a cukrot, majd leveszem a tűzről, és erőteljesen belekeverem a zabpelyhet, a diót és a narancshéjat, és így egy viszonylag puha állagú masszát kapok. (Ezen a ponton még ellenállok, és nem nyalok bele.) Beleügyeskedem, majd eloszlatom a sütőformában. 30 percig sütöm, elvileg ennyi idő alatt a teteje szép aranybarnás lesz, de Jack lényegében még lágy marad.
Miután kiveszem a sütőből, a tetejét a majdani szeletelésnek megfelelően beirdalom. (Én sok kicsi, úgy 3x3 centis kockára szeretem vágni, mivel tényleg nagyon tömény.) Egy kis lábosban összeolvasztom a narancslekvárt egy evőkanálnyi vízzel, majd ezzel a sziruppal alaposan meglocsolgatom Jacket. Most jön a türelemjáték: szeletelés és fogyasztás előtt meg kell várni, míg teljesen kihűl, különben darabokra törik.

Jack mennyei reggelire, Jack mennyei tízóraira, és ebéd utáni desszertnek, és Jack mennyei uzsonnára is, Jack mennyei vacsora után. Nekem, Monsieurnek, a szomszéd srácnak, a landladynknek – Jack mindenkit elcsábít.
 

Imádom a hagymát: nyersen a maró erejét, sülve-főve a puha édességét. Olyannyira, hogy egyszer még egy állásinterjún is, mikor megkérdezték milyen étel lennék, ha étek lennék, nemes egyszerűséggel annyit válaszoltam, hagyma. Milyen? Fokhagyma, lilahagyma, vöröshagyma, mindenhagyma! Mert az én népmesémben a hagyma a só. És míg sóval túllőhetünk a célon, addig hagymával nehezen.

Az egyik kedvenc levesemben is a hagyma a főszereplő, méghozzá a póré. Azt akartam készíteni ebédre, mikor konstatáltam, hogy a másik a lényegi hozzávaló, a sajtkrém, szőrén-szálán eltűnt a hűtőből. Így lett belőle mindenhagyma leves. Francia hagymaleves alapokon nyugvó, azonban minden akkor itthon fellelhető hagymát felvonultató selymes tökély. A legjobb hagymaleves, amit valaha ettem-készítettem. Az ad hoc jelleghez még az is hozzájárult, hogy a bor, ami belekerült, Monsieur poharában maradt előző este, és mivel nem volt szívem kiönteni, poharastul beraktam a hűtőbe.

Még érdekességképpen annyit megjegyeznék, hogy mikor először készítettem Uramnak francia hagymalevest, imádta, de csöppet sem tudta hova tenni. Mikor mondtam neki, hogy azt mi abszolút franciaként tiszteljük, közölte velem, hogy biza ő odahaza sose olyat nem pipált…

A jó hagymalevesnek egyébként néhány igen egyszerű titka van:

• a hagymát szépadag vajon pirítsuk/pároljuk, ugyanis a vaj ad neki extra krémességet és az ízhez is hozzáad egyfajta mélységet, amit az olajtól sosem kapunk meg,
• szánjunk jócskán időt a hagyma párolására – tényleg nem szabad pikk-pakk összecsapni, mert a hosszú párolási időtől lesz a hagyma igazán krémes-édes, 
• használjunk egy kevés fehérbort vagy vermutot, esetleg brandyt (ami épp van otthon ezek közül): az alkohol ad neki extra bukét,
• abszolút a hangulatunktól, preferenciánktól tegyük függővé, hogy adunk-e hozzá esetleg tejszínt, creme fraiche-t, tejfölt: nélkülük is tökéletes a produktum, de valamennyien kicsit krémesítenek rajta – a tejszín édesít, a tejföl enyhe savanykás ízt kölcsönöz neki, míg a creme fraiche a két íz kombinációját adja (én újabban nagyon rákaptam),
• a sajt szintén nem kötelező – elhagyhatjuk, vagy ha nagyon autentikussá akarjuk tenni, készítsük a levest olyan edényben, amit a sütőbe is bepakolhatunk, és ha elkészült, vastagon szeleteljünk rá szikkadt bagettet, szórjuk meg reszelt gruyere-rel, majd toljuk be a forró grill alá, míg a sajt aranyszínűre vált; vagy egyszerűen szervírozzuk sajtos melegszendviccsel; vagy a tálalásnál szórjuk meg kedvenc zsíros kemény sajtunkkal.

Akkor most jöjjön az én legutóbbi kedvencem.

Mindenhagyma leves

Hozzávalók:

• 50 g vaj
• 1 evőkanálnyi olívaolaj
• 2 nagy póréhagyma felkarikázva
• 1 termetes vöröshagyma felkarikázva
• 1,5 lilahagyma félkarikára vágva
• 6 stahlosan duci gerezd fokhagyma rusztikusan szeltelve
• szárított kaukkfű, úgy egy teáskanálnyi
• 2 evőkanál liszt
• 7 cl fehérbor
• 2 marhahúsleves kocka
• 2 evőkanál creme fraiche

Összeolvasztom a vajat az olajjal, majd rászórom a hagymákat, és alaposan sózom. Először nagyobb lángon egy-két percig kevergetem, majd megszórom a kakukkfűvel, takarékra veszem a lángot, lefedem az edényt, és jó 20-25 percig hagyom párolódni. Időnként azért átkeverem, az jót tesz a lelkemnek.

Ezután megszórom  a liszttel, feljebb tekerem a lángot, és kicsit átpirítgatom, hogy a liszt jelentősen veszítsen a durva lisztízéből. Most jöhet bele a fehérbor: addig kevergetem, míg a bor kileheli az alkoholtartalmát. Ekkor felöntöm nagyjából egy liter vízzel (ízlés szerinti sűrűségre hangolva), belemorzsolom a húsleveskockákat, majd ismét lefedem, és újfent adok neki 15 percet alacsonyabb lángon.

Végül belekeverem a creme fraiche-t. Játszhattam volna hőfok-kiegyenlítősdit (egy picit kimerek a léből, abban keverem a creme fraiche-t csomómentesre, majd folyamatos kevergetés mellett visszalöttyintem a fazékba), de valahogy elmaradt, viszont a végeredmény így is tökéletes lett. újra összeforralom, és a levest késznek nyilvánítom.

Első ebédre sajtos melegszendviccsel tálaltam magamnak, de később csak belevagdostam egy-két darabot az éppen kezem ügyébe kerülő sajtokból, és pirítottam hozzá kenyeret. Mindenhogy mennyei volt. Monsieur is evett belőle két nagy tányérral, pedig a legcsípősebb tél kivételével sosem hajlandó kanalazni, merthogy nem leveses ember ő.
 

A szardella számomra olyan játékhalacska féle. Hal, de nem hal. Halaspultban még sosem találkoztam vele, mondjuk lehet, hogy azért, mert ott nem is nagyon fordul elő, hiszen kifogás után az ízét pikk-pakk elveszíti, és akkor meg minek. Viszont sóban, olajban konzerválva az apró filécskék valami hihetetlen aromát hordoznak magukban.

Főzésnél gyakorlatilag két pillanat alatt szétolvad. Volt halacska, nincs halacska. Viszont, amiért használjuk: hihhhetetlen koncentrált, összetett sós ízt hagy maga után, amiben szintén semmi nem utal halra. Szeretem: kedves, jó állat, jót tesz a konyhámnak. És szinte mindent szeret. Szerintem különösen a brokkolit.

És mivel Franciaországból importáltam némi első osztályú Spanyolhonból frissen szerzett konzervet, úgy döntöttem, ezúttal nem ülök rajta hónapokig, mielőtt rávetném magam, hanem magamévá, vagyishogy magunkévá teszem az első doboznyit.

Egyszerű tésztaétel lett belőle. Mert ő olyan különleges, hogy az egyszerűből is nagyszerűt csinál.

Penne szardellamártással és brokkolival

Hozzávalók 2 személyre:

• 23 dkg penne
• 5 leánymaroknyi fagyasztott brokkoli
• 2 evőkanál olívaolaj
• 5 gerezd fokhagyma
• 1 piros chilipaprika
• 50 g szardellafilé olajban eltéve (nekem extraszűzben volt, azt az olajat használtam a pirítgatáshoz)
• úgy 60-70 cl bor (serpenyő körbelöttyintésnyi)
• 1 fél citrom leve
• 2 merőkanálnyi a főzővízből
• 2 evőkanálnyi créme fraiche
• 1 maroknyi bazsalikalevél
• erőteljes adag frissen őrölt bors
• némi parmezánforgács a tálaláshoz

Első körben felrakom a pennét főni. Ennek a fajtának nálam 11 perc kell - három perccel a letelte előtt hozzáadom a brokkolit, és a maradék 3 percet újraforrástól számolom.

Amikor a brokkoli a tészta mellé kerül, egy nagy serpenyőben felhevítem az olívolajat, és hozzáadom a vékonyra szeletelt fokhagymát. Egyet keverek rajta, ollóval hozzámetélem a chilit is, és picit pirítgatom. De vigyázat, nem akarom megégetni a fokhagymaszeletkéket, ezért úgy 10 másodperc múlva beküldöm az apróra vagdosott szardellafiléket is. Ismét átkevergetem, és felöntöm a borral. És igyekszem nem föléhajolni, mert ha megcsap a hirtelen füstölgő-párolgó alkohol a chilitől áthatva, az nagyon nem jó érzés. Ha úgy ahogy elpárolgott az alkoholtartalom (szintén másodpercek kérrdése), belelöttyintem a citromlevelet is, újra várok pár másodpercet, és jöhet a két merőkanálnyi főzővíz is. Na most rendesebben forralok: az a célom, hogy kb a felére sűrűsödjön a szószom. Míg ez megtörténik, leszűröm a tésztát-brokkolit.

A besűrűsödött szószba belekeverem a creme fraichet is, összeforralom, belekeverem a brokkolis tésztát és a csíkozott bazsalikaleveleket, alaposan átkevergetem, összemelengetem, jó alaposan borsozom (imádom az erőteljes ízeket!), és nagy megelégedéssel tálalok.

A tésztakupacokat néhány parmezánforgáccsal szentelgetem.

Mennyei. Tényleg nagyon-nagyon finom. Monsieur boldog, és HunMoiselle is boldog. És 15 percbe telik elkészíteni.