Budapest-Bordeaux

Vörösboros-vargányás rizottót először kacsamell mellé készítettem köretnek, de az első falat után világossá vált, hogy önmagában is megállja a helyét. Mit megállja, tündököl, piruettezik, kivágja a magas C-t egymás után ötször! Áthatja a vargánya, az erdő íze, mély, erős, magával ragadó, egyeduralkodó. A vörösbor pedig a kórus, a tökéletes aláfestés.

Ezek után gondolom, furcsán hangzik, hogy azóta (tavaly május óta) nem készítettem. Pedig hányszor, de hányszor elterveztem. A hozzávalók mindig ott lapulnak a szekrényben, és talán épp ez az oka a mellőzöttségének. Ugyanis eltarthatóságukból kifolyólag a spontán főzésnek épp az olyan eltervezett ételek kedveznek, amiket könnyedén félrerakhatunk, ha nagyon-nagyon friss feketekagylót találunk, vagy zsírral gyönyörűen erezett hátszínfilét, netán harsogóan zöld és illatos bébicukkiniket…

De most végre! De most végre semmi sem állt az utunkba! A vörösboros-vargányás rizottó és én újra egymásra találtunk, és – ó jézusmárja! – még szebb és jobb és fergetegesebb és magával ragadóbb volt, mint emlékeimben. Alig várom, hogy újrakészítsem!

A tökéletes rizottó elkészítésének mikéntjét ezúttal nem fejteném ki bővebben, megtettem nem is olyan a régen a Rizs halála szép halál című bejegyzésben, tessék kérem odanavigálni (belinkelni továbbra sem tudom sajnos).

Vörösboros rizottó vargányával és póréhagymával

Hozzávalók:

• 3 kisebb póréhagyma vékonyan felkarikázva
• 1 evőkanál, majd a végén 20-25 g vaj
• 1+1 evőkanál olívaolaj
• 1 teáskanál szárított kakukkfű
• 25 g szárított vargánya
• 2 leveskocka (én csirkét használtam, de ki mit óhajt)
• 1 nagyobb salotta hagyma finomra vágva
• 1 ág rozmaring, levei felaprítva
• 25 dkg rizottórizs
• 1,25 dl vörösbor
• 40-50 g parmezán

Egy kisebb lábosba szórom a szárított vargányát, felöntöm annyi frissen forralt vízzel, ami kényelmesen ellepi, majd 10 perc alatt puhára főzöm a gombákat. Ezt követően egy szűrőalkalmatosságot kibélelek egy konyhai papírtörlővel, egy tálba illesztem, és leszűröm a gombát. Lemérem a visszamaradt levet, és kiegészítem annyi frissen forralt vízzel, hogy egy liternyi legyen. Visszatöltöm a gombafőző lábosba, és felforralom a két leveskockával. Mikor felforrt, minimalizálom a lángot, és igyekszem épphogy forráspont alatt tartani.

Amíg a gomba fő, egy serpenyőben összeolvasztok egy evőkanálnyi vajat egy evőkanál olívaolajjal, és alacsony lángon, kevés só és a szárított kakukkfű kíséretében 5-6 perc alatt vajpuhára párolom a vékonyra szeletelt póréhagymát, majd kiszedem a serpenyőből, és félreteszem.

A serpenyőbe a póré helyére egy újabb evőkanál olívaolajat löttyintek, majd ezúttal a salottát párolom puhára kevés só kíséretében. Ezután a rizsszemek kerülnek a serpenyőbe, és alaposan átkevergetem-átpirítgatom őket is. Megszórom a rozmaringgal, és ha elkezdem érezni a rozmaring erősen csodás illatát, felöntöm a vörösborral, elforralom belőle az alkoholt, majd lejjebb veszem a lángot. Kezdődhet a konstans kevergetés. Mikor a rizs beszívta a bort, elkezdem merőkanalanként adagolni a forrpont alatt tartott alaplevet. (Alaplé, konstans kevergetés, ha a rizs beszívta, újabb adag alaplé egészen addig, míg a rizs kívülről krémes, ám belül még mindig kicsit roppanós.) Az utolsó adag alaplével a vargányát és a pórét is a rizshez keverem. Ezután elzárom alatta a lángot, és belekeverem a maradék vajat és a parmezánt, majd 10 percre lefedem, és magára hagyom.

Mondtam már, hogy mennyire isteni?

Ha gyerekek előtt mondom ki a tostada szót, azt rendszerint hangos nevetés, és a szó folyamatos ismételgetése követi a részükről. Ezért okulva a múlt hibából, tartózkodom ettől a cselekedettől.

A tostada természetesen Mezoamerikából indult hódító útjára, a szó maga egyszerűen pirítottat jelent. Hagyományosan ezt a lepénykenyeret kukoricalisztből készítették, méghozzá úgy, hogy miután a tésztát megformázták, és kerek formára vékonyan kinyújtották, kirakták a napra száradni. A szárítási folyamat a nap erejétől függően napokba, de akár hetekbe is telhetett. Ezzel egyébként lényegében tartósították is a kenyerüket, amely így szépen háttérbe is szorította a hagyományos tortillát.

A mai mexikói konyhában tostada alatt a sült kukorica tortillát értjük. A sütés történhet sütőben, serpenyőben, de bő olajban is, és lényegében egyébként a tortilla chips is egyfajta tostada. És persze nem mellesleg tostadának nevezik azokat az ételeket is, amelyeknek tostada az alapja, kerüljön bár rá zöldség vagy netán hús.

Én most a hagyományos mexikói feketebabból készült krém mellett döntöttem, aminek elkészítése rendkívül egyszerű, és konzervvel dolgozva, pillanatok alatt meg is van. Úgyhogy ideális esetben az alább leírt feketebabos tostada egy villámfogás, ugyanis a szakács mindössze a tortillalap sütéséről és a krém elkészítéséről gondoskodik, aztán a többi feltétet ki-ki intézi magának. Ideális esetben… Én inkább megpakoltam Monsieur adagjait is, mert felmerült bennem, hogy egyébként képes lenne csupaszon enni a babkrémes tostadát.

Feketebabos tostada

Hozzávalók 2 személynek:

• 4 kukoricatortilla-lap
• 2 evőkanál étolaj + egy kevés a tortillalapok megkenéséhez
• 1 fej vöröshagyma
• 3 gerezd fokhagyma
• 1 teáskanál füstölt paprika
• 1 teáskanál őrölt kömény
• 1 chilipaprika (nekünk maggal, de akinek úgy sok a tűzből, magozza ki)
• 3 evőkanál vörösborecet
• 3 teáskanál méz
• 1 doboz feketebab konzerv (a Tescóban is tutira esélyes, egyébként irány az Ázsia bolt)
• só és frissen őrölt bors

Egyéb feltétek:

• kockázott, limelével összeforgatott avokádó
• félkarikára szelt lilahagyma
• felezett koktélparadicsa
• jalapeno paprika (egyszerűsítve ecetes lében eltett mexikói chili, nagyobb boltokban lényegében mindenhol kapható)
• tejföl
• aprított koriander
• tabasco szósz (ez már csak a hozzám hasonló chilimegszállottaknak, tekintve, hogy ugye a babkrémben már van chili, ráadásul ott a jalapeno is)

Előmelegítem a sütőt 200 fokra / 6-os fokozatra. A sütőlapomat kibélelem sütőpapírral, majd egy kenőecset segítségével megkenegetem olajjal a tortillákat, majd elhelyezem őket a sütőlapon úgy, hogy a lehetőségekhez képest a lehető legkevésbé fedjék egymást. (Nekem egyszerre kettő fér rá, de ha az otthoni sütőmmel és két sütőlemezemmel számolok, akkor egyszerre nyolcat is süthetnék.Ó-ó-ó!) Körülbelül 8 perc kell nekik a sütőben, de érdemes résen lenni, mert egyik-pillanatról a másik képesek megégni.

A babkrémhez egy serpenyőben felmelegítem az olajat, majd úgy 5 perc alatt enyhén sózva megpárolom benne a finomra vágott hagymát. Ekkor hozzákeverem a szintén finomra vágott fokhagymát, a füstölt paprikát (ez a fajta paprika az otthon általánosan használttal szemben nem hajlamos a megégésre), az őrölt köményt, az ecetet és a mézet, és két perc alatt összeolvasztom. Ekkor rázuttyintom a babkonzerv tartalmát, sózom és borsozom, egy-két perc alatt kevergetve átmelengetem. Végül elzárom alatta a lángot, és a fakanállal pépesre nyomkodom. A főzés ezennel megvan.

Most jön az összerakás: 1 tortilla, a babkrém negyede, rá némi lilahagyma, avokádó, koktélparadicsa, a szeletelt jalapeno, durvára aprított koriander.  A tejföl és a tabasco adagolását azért Monsieur-re hagyom, legalábbis az ő esetében.

Finom, egészséges, gyors – mi kell még?

Nem mellesleg pedig kifejezetten ideális party étek beszélgetős estékre: csak kipakolunk mindent az asztalra, és a vendégek igényeikhez mérten kiszolgálják magukat. Zseniális, egy percre sem kell felhagynunk a csevejjel.
 

Nem tudom, mi üthetett belém Karácsony táján, hogy vettem egy meglehetősen nagy doboznyi aszalt trópusi gyümölcs és dióféle keveréket, tekintve, hogy sosem voltunk nagy rajongói a műfajnak. Talán a franciaországi karácsonyokat akartam kicsit a konyhába lopni, ugyanis ott mindig van az asztalon egy tálkányi keverék. Persze ott sem nyúlunk hozzá…

Azért valahogy a fele mégiscsak elfogyott, talán annak köszönhetően, hogy az ünnepi időszakban a nassolási hajlandóságunk mértéke jelentősen megnövekedett. De a második fele, az bizony kitartóan trónolt azóta is a reggeliző asztalon érintetlenül. Már körülbelül két hete motoszkált a fejemben, hogy nagyon kéne kezdeni vele valamit, mert ha sürgősen nem lépek, a végén még pocsékba megy, és végül mostanra ért be az elhatározás. Az egyszerű megoldást választottam: muffinná alakítottam őket. És mivel volt egy banán is a konyhapulton, aminek kezdett nem tetszeni a színe, azt is belepakoltam. A tésztáját még korábban, egy áfonyás muffinhoz kísérleteztem ki (az egy külön vicc, hogy hogyan alakult, igyekszem majd megírni) - annak alakítottam át az arányait. A zabpehely természetesen most sem maradhatott ki belőle, hiszen főképp reggelire szántam Monsieur-nek, akkor pedig jól ugye egy kis extra rost.

Egébként ha az ember nem „csak úgy összedobja”, akkor mondjuk rafináltabbá lehet tenni egy kevés kókuszlikőrrel, kókusztejjel, esetleg ananászlével, kókuszreszelékkel, vagy akár példul makadám dióval.

Muffin trópusi aszalt gyümölcsökkel

Hozzávalók a száraz keverékhez:

• 115 g aszalt trópusi gyümölcs (a dióféléket kiválogattam, félretettem) – esetemben szárított és édesített ananász, papaya és banán, édesített gyömbér, szárított kókusszeletek (szép nagy darabok, senki ne gondoljon reszelékre) és mazsola
• 200 g liszt
• 50 g zabpehely
• 90 g nádcukor
• 1 teáskanál sütőpor
• ½ teáskanál szódabikarbóna
• ½ teáskanál fahéj
• 1 csipet só

A nedves keverékhez:

• 1 banán
• 1 dl étolaj
• 1,5 dl tej
• 1 tojás

A sütőt előmelegítem 190 fokra / 5-ös fokozatra.

Eztán mi sem egyszerűbb: külön-külön összekeverem a szárazanyagokat és a nedves összetevőket (a banánt előtte egy villával természetesen pépesítem), majd a kettőt elegyítem vigyázva, hogy nehogy túldolgozzam a tésztát, mert akkor túl tömény lesz. Végül kiporciózom a tésztát a szilikon muffintepsimbe, és betolom a sütőbe 20, illetve inkább 25 percre. (Ha nem szilikon a tepsi, előtte kellenek bele papírkapszlik.)
Mikor megsültek, megvárom, hogy nagyjából kihűljenek mielőtt kiszedem őket, nehogy beletörjenek a formába (papírkapszli esetén ez a veszély nem nagyon fenyegetne).

Az én ízlésemnek egyébként egy kicsit túl édes, de én ugye nem vagyok mérvadó édességek terén. Monsieur viszont már-már túl lelkesen ette...
 

Bevallom, időnként gondban vagyok a húsmentes fogásokkal: egész egyszerűen van úgy, hogy állandóan csak az ugyanazon típusba tartozó ételek akarnak eszembe jutni, példul valamilyen rizottó vagy tésztaétel. Az ilyen esetekre van egy-két jolly jokerem, amiket egyébként nem főzök, csak az ilyen alkalmakra tartogatok, hogy elő tudjam őket húzni a kalapból a szükség óráiban. A most következő fogás is ilyen, úgy 3-4 havonta kerül az asztalra.

Az eredetije Stahl Judit Gyors szárnyas ételek című könyvéből származik, de az ötlet Buday Péteré az olyan esetekre, amikor nincs kedve a konyhában tüsténkedni, csak összedobál dolgokat egy sütőedénybe, betolja a sütőbe, majd hátradől a kanapén. Ő pulykamellet sütött össze póréhagymával, ha jól emlékszem fehérborral, tejszínnel és sajttal. Úgy is elkészítettem egyszer még évekkel ezelőtt, és nagy sikert is aratott, Monsiur abszolút rájárt, de rögtön feljegyeztem magamnak a könyvben egy post-itre, hogy kipróbálni hús nélkül is. Kasztliban került rá sor először. (A könyv egyébként otthon van, Pesten.)

A gomba abszolút magától értetődően adta magát, hiszen proteinben gazdag, tehát kiváló húspótló, ráadásul imádom is. Egyébként pedig haladtam az árral: az került bele, amit itthon találtam. Azóta ahhoz a spontán kialakult verzióhoz ragaszkodom, mert nagyon működött.

Csőben sült gomba póréhagymával

Hozzávalók:

• 50 dkg közepes csiperke
• 6 viszonylag vékony póréhagyma (a tisztítatlan súlya fél kiló)
• 1 dl száraz vermut
• 1 dl creme fraiche
• 1,5 dl zsíros tejszín
• 1 teáskanál angol mustár
• 1 teáskanál szárított kakukkfű
• 1 csapott és egy teljes teáskanál só
• frissen őrölt bors
• 15 dkg érett cheddar
• frissen őrölt bors
• 40 dkg basmati rizs

A pórét megtisztítom, durván két centis darabokra vágom, majd egy arra alkalmas edényben egy evőkanálnyi vízzel, úgy 1-másfél perc alatt előfőzöm a mikróban, ugyanis egyszer előfordult, hogy a sütés után is megmaradt a „szúros” ereje.

A gombákat megtisztítom és negyedelem, a sajtot lereszelem, egy mérőkancsóban pedig összekeverem a tejszínt a mustárral, a creme fraiche-sel, a vermuttal, a kakukkfűvel, a csapott teáskanálnyi sóval, és alaposan megborsozom. A sütőt előmelegítem 200 fokra.

Jöhet az összeállítás: egy jénai sütőtálat kivajazok, majd beleszórom a pórét, arra halmozom a gombát, majd nyakon öntöm az egészet a szósszal, végül beborítom a reszelt sajttal.

Alufóliával letakarva 25 percig sütöm, majd immáron fólia nélkül újabb 10-15 percig, míg a sajt szépen aranybarnára vált a tetején.

(Mikor már csak 10-15 perc van vissza a sütési időből, elkészítem a rizst. A 40 dekához 8 deci vizet forralok, majd nyakon öntöm vele a rizst, villával átkeverem, mikor újra forrni kezd, sózom, takarékra veszem a lángot, és 12 percig békén hagyom. Akkor lezárom a lángot, ismét átkeverem villával, és ennyi. Lesz belőle maradék, amit csudijól lehet hasznosítani, például ahogy azt a Sikeres maradék-felhasználás című bejegyzésben megírtam.)

Monsieur úgy nyilatkozott legutóbb, hogy nem néz ki finomnak, de nagyon is az. A mondat második felével egyetértek.
 

A múlt héten főztem moules marinires-t (fehérboros feketekagylót) sült krumplival és házi majonézzel. A házi majonézhez természetesen a lehető legjobb minőségű tojást vásároltam, ami jelen esetben szabadon, organikus körülmények között nevelt, illetve tartott tyúk nagyméretű tojása, amiből nem mellesleg a hatos doboz többe kerül, mint a közönséges tojásból a 18 darabos. A házi majonézt kettőnknek mindössze 1 sárgájából készítettem, ami azt jelenti ugyebár, hogy maradt 5 darab csodás és fölöttébb drága tojásom, amit mindenképp úgy akartam felhasználni, hogy a lehető legjobban lehessen érzékelni a különbséget.  Ezért a minimális hőkezelés mellett döntöttem…

Még a múlt héten készítettem Spaghetti carbonarát, most pedig úgy gondoltam, ismét elkészítem Nigella citromos lingiunijét, amit a Nigella Bites tévés szériában (Nigella falatozójában) prezentál. Érdekes módon a könyvben egyáltalán nem emlékszem, hogy benne lenne, pedig mikor most otthon voltam, direkt átnéztem tüzetesen az egészet, és a pontos receptet egyébként az interneten sem találtam meg (de legalábbis olyan verziót, ahol épelméjűnek tartottam volna az arányokat). Ettől függetlenül, mikor körülbelül 3 hónappal ezelőtt először készítettem, rendkívül elégedettek voltunk vele, bár én némileg hiányoltam belőle a zöldséget, amit úgy orvosoltam, hogy a tésztát egy nagy kupac salátalevélre tálaltam. Ezt a megoldást azért most hamar elvetettem, tekintve, hogy Monsieur a múlt heti carboráról is képes volt lepiszkálni a rukkolát. Ordenáré bűntett, tekintve, hogy a rukkola tényleg rengeteget hozzátesz a carbonárához!

Tehát most folyamatosan azon jártak az agytekervényeim, hogy hogyan lehetne kicsit feldobni a tésztát, ami egyébként Nigellánál alapvetően lingiune tészta nyers tojással, tejszínnel, parmezánnal, citromhéjjal és citromlével összekeverve, petrezselyemmel megszórva. 

Lényegében hogy hogyan adhatnék hozzá úgy valami extra textúrát és ízt, hogy ne rontsam el az alapvetően főhangsúlyos citrusos jellegét. És a szupermarketben szállt meg a sugallat, mikor a zöldfűszerek között válogattam: kaprot fogok használni! Kaprot és gombát! Hmmm, ha a csodás, friss, mennyeien illatos kaporra gondolok, most is összefut a nyál a számban. Gyerekkorom óta az egyik kedvenc fűszerem, és szégyenszemre a kakukkfűvel, mentával, korianderrel, petrezselyemmel, rozmaringgal és bazsalikommal összevetve gyakorlatilag alig használom.

De vissza a tésztához: arra jutottam, hogy először egy kevés gombát pirítok illatosra, majd ezt olvasztom össze egy kevés vajjal a már-már húsosan ress tésztával. Ezután kerül rá a carbonárával lényegében megegyező tojásos, parmezános, tejszínes, csodásan krémes, majd citrommal bolondított szósz, hogy végül egy csokor kaporral koronázzam az alkotást.
És ezekkel a változtatásokkal immáron saját gyermekemként tekintek rá. Bizony Nigella, bocs, de ez már az én tésztám. Csakis az enyém.

Citromos-kapros linguini gombával, avagy Érzékborzoló lingiuni®

Hozzávalók 2 személyre:

• 10+20 g vaj
• 1+1 evőkanál olívaolaj
• 20 dkg csiperke
• só és frissen őrölt bors
• 25 dkg linguine
• 1 szabadon, organikus körülmények között tartott csirke nagyméretű tojása és 1 tojássárgája (Magyarországon szalmonella ellen kezelt tojást használnék)
• 1,5 dl zsíros tejszín
• 30 g parmezán
• 1 citrom reszelt héja és a felének a leve
• 1 csokor kapor

A megtisztogatott gombát nagyon vékonyra szeletelem, majd egy evőkanál olaj és vaj (10 g) keverékén kevéske sóval és borssal egy-két perc alatt illatosra pirítom, vigyázva, hogy a gomba ne essen nagyon össze, és ne nagyon színeződjön el.

A tésztát sós, egy evőkanál olívaolajjal dúsított vízben al dentére főzöm, majd a főzőlevéből félreteszek egy fél bögrényit.

Amíg a tészta fő, egy mérőkancsóban összekeverem a szósz hozzávalóit, azaz a tojást és a tojássárgáját, a zsíros tejszínt, a finomra reszelt parmezánt, a citromhéjat és a fél citrom levét, majd nagyon-nagyon óvatosan sózom, hiszen a parmezán már önmagában elég sós (érdemes belekóstolni a szószba sózás előtt). A kaprot felaprítom.

A kifőtt tésztát a gombához keverem 20 g vaj kíséretében – ekkor a láng már réges-rég nem ég a serpenyő alatt -, majd hozzákeverem a szószt is, és ha úgy ítélem meg, egy keveset a tészta főzővízéből is. Megszórom a kaporral, alaposan átkeverem, majd magabiztosan boldog mosollyal tálalom, hiszen alig bírok az afelett érzett büszkeséggel, hogy milyen isteni fogást is alkottam. Jaj, de még milyen istenit!
 

Gyanítom, annak, aki olvasta a Vettem egy egész lazacot! című írást, nem okoz meglepetést, hogy újabban gyakran eszünk lazacot, annak pedig, aki nem olvasta volna, ezennel elárulom, hogy karácsony előtt vettem egy egész lazacot, ezért mostanában sok lazacot eszünk. (És amellett, hogy roppant fejlett a humorérzékem, felettébb hajlok az iróniára is.)

És azt pedig, aki olvasta a Merengő értékelő című, leginkább a január eleji budapesti étkezéseimet megörökítő írást, az sem fogja sokkolni, hogy az elmúlt hetekben az egyébként sem alacsony zöldigényem (vagy sárga, piros, tökmindegy, csak friss és lédús legyen) a sokszorosára növekedett, tekintve, hogy míg otthon tartózkodtam, nem főztem. És azt hiszem, azt pedig nem kell magyaráznom, hogy az itt-ott felszedett gyors- vagy kevésbé gyorsételekből az ember közel sem nyerhet annyi vitamint, mint amennyire szüksége lenne.

Ezért egy pillanatig nem volt kérdés, hogy a lazacfilét óriási adag salátán fogom tálalni. És a csodásan, vibrálóan pink lazac mellé csak zöldeket! Az avokádó semmiképp nem maradhatott ki a szórásból, hiszen az egyik legegészségesebb zöldségfajta, én egyértelműen a természet csodájaként tekintek rá, hiszen sokszorosan telítetlen zsírsavakban rendkívül gazdag, ami ugye abszolút pozitív irányba befolyásolja a jó, illetve a rossz koleszterin szintjét, tehát épen tartja a vénákat, és egészségesen a szívet, ráadásul széppé varázsolja a bőrt, és szikrázóvá a hajat. (Megszámoltam: per pillanat 21 különböző érettségi fokozatban lévő avokádó van a szekrényben, és ma már ettünk egyet. Az egyik héten 16-ot veszek, a következőn 8-at.) Levélnek bébispenótot választottam, mert hihetetlen módon vonzódom a spenóthoz ráadásul nem elhanyagolható a vastartalma sem. Utolsóként pedig színe miatt csakis az uborka jöhetett számításba, hogy ne dőljön dugába a korábban vizionált pink-zöld kép.

Az öntetet ezúttal kicsit pikánsabbra vettem, hiszen az avokádó és az uborka önmagában kicsit semlegesebb ízű, nem árt őket kicsit megbolondítani. A méz édességét és a citrom (sajnos-sajnos, citrom és nem lime) savasságát még egy kis chilivel tüzesítettem, és az extra orgiáról korianderrel és mentával gondoskodtam.

Lazac rengeteg zölddel

Hozzávalók kettőnknek:

• 2 szelet bőrös lazacfilé
• 2 evőkanál olívaolaj
• nagy szemű tengeri só és frissen őrölt bors
• 1 citrom leve és reszelt héja (lime jobb lett volna, de elhamarkodottan elhasználtam reggel az utolsót guacamoléhoz)
• kevés só és frissen őrölt bors
• 2 teáskanál méz
• 1 kisebb zöld bird’s eye chili
• 3 evőkanál extra szűz olívaolaj
• egy-egy kisebb csokor menta és koriander fele
• 140 g bébispenót
• 1 kisebb kígyóuborka
• 3 avokádó

A lazac előkészítésével kezdek. Az a célom, hogy a bőre minél ropogósabb, a húsa minél omlósabb legyen - az ezt elősegítő tökéletes módszert Gordon Ramsay-től lestem el. Tehát, a leöblített, leszárogatott bőrös lazacfilét magam elé veszem, majd szorosan összefogom, és egy ideális esetben éles késsel hosszában, vastagságtól függően úgy fél-egy centi mélyen, a vágásokat szorosan egymás mellé igazítva beirdalom. Eztán a vágásokba nagy szemű tengeri sót szórok, és finoman meglocsolom olívaolajjal. Az előkészítéssel, és imígyen a munka legnagyobb részével megvagyok, a halacskákat félreteszem.

Előveszek egy nagy tálat, és elkészítem az öntetet. Belereszelem a citrom héját, majd belefacsarom a levét. Ekkor sózom-borsozom, majd hozzáadom a mézet, és belenyiszálom a chilit. Alaposan elkeverem, hiszen a só és a bors, no meg a méz is könnyebben „olvad fel” a savas közegben, mielőtt még olívaolajat belekeverném, és a citrom a chilin is szelídít egy kicsit. Eztán keverem bele kézi habverővel az extra szűz olívaolajat, és beleszórom a finomra vágott mentát és koriandert.

A nagyobb spenótról letépkedem az erősebb szárakat, és így szórom őket az öntetes tálba. A kígyóuborkát nem túl vékony félholdakra vágom, és ők is a tálba kerülnek. Az avokádókat félbevágom.

Jöhet a lazac sütése. Felforrósítok egy serpenyőt, és mikor már szinte füstölt, beleöntök egy evőkanálnyi olívaolajat. A halakat a bőrös oldalukkal lefelé a serpenyőbe teszem, és azt leszámítva, hogy a tetejét sózom és borsozom, békén hagyom. A lazacszeleteknek mérettől függően úgy 3-5 perc kell, de szerintem felesleges az időt nézni, tekintve, hogy a hal maga jelzi, mikor áll készen, ugyanis ahogy sül, az oldalán látjuk, ahogy az élénk pink hús milliméterről-milliméterre halványrózsaszínre változik. Mikor a hal oldalának már majdnem a háromnegyedéig ér a halványrózsaszín csík, készen áll arra, hogy megfordítsuk – ezt legkönnyebben egy szűrőlapáttal tudjuk megoldani. A hal második oldalának maximum egy perc kell, és készen is van. Annyit még tehetünk, hogy amíg második oldal sül, a felül lévő bőrös oldalt finoman locsolgatjuk a serpenyőben összegyűlt zsiradékkal.

Amíg a hal bőrös oldala sül, elég időm van arra, hogy tálaljam a salátát. Először is ugye jól elkeverem az öntettel, majd elosztom két méretes tányér között. Ezután kiszedem az avokádók magját, lehúzom a héjukat, és rávágom őket a salátakupacok tetejére – ugyebár mindenkinek három fél jut. Végül a kész lazaccal koronázom a zöld csodát.

Jézusom de finom volt! És mielőtt valaki azt gondolná, hogy egy szelet hal, meg némi saláta édeskevés vacsorára, igyekszem megnyugtatni, hogy de igen, amennyiben ilyen hatalmas adag salátáról van szó. Monsieur is tökéletesen elégedett volt. És utána amellett, hogy ízekben és tartalomban telítettnek, még rendkívül egészségesnek is éreztük magunkat.

És ha esetleg nem lennének kellőképpen érthetőek a lazac irdalására és sütésére vonatkozó instrukcióim, következzék a vizuális segítség.

A Falatozót egyébként hihetetlenül szerettem (ponosabban most is szeretem, csak sok ezer kilométernyi távolságból, mert a magyart nem hoztam magammal, az angolt meg még nem szereztem be). Nem is annyira főzni belőle - mert emlékeim szerint egy kezemen tudnám összesíteni a valós főzőcskézések számát -, hanem olvasni, forgatni, örvendezni a belőle áradó rajongásnak az étel, sőt mi több az élet iránt, illetve ihletet gyűjteni.

Aztán a napokban eszembe jutott egy recept belőle, miután feltankoltam egy jó adagnyi padlizsánt, tekintve, hogy fél áron adták, én meg nem bírtam megállni, hogy el ne csábuljak. Ez az étel az involtini volt, amiben a padlizsánokat hosszában vékony lapokra vágva grillezik, majd fetával és pisztáciával kevert bulgurral feltekerve, majd végül paradicsomszósszal beborítva összesütik. Jól hangzik, nem? Csak csinálja meg valaki más… Legalábbis anno én így gondoltam, mert elképzelhetetlennek hittem, hogy bevállaljak ennyi macerát egy kvázi szimpla, vega fogásért.

Aztán most valahogy meggondoltam magam. Nem jutott eszembe egyéb sokpadlizsános ötlet, mivel a moussakát, ami szintén nagyon hosszadalmas, már pár nappal korábban, az előző adagnyi elcsábulásból elkövettem. Úgyhogy következzék most Nigella puha és karakteres involtini receptje. Én csak a paradicsomszószon változtattam, mert sokalltam a 3 hámozott paradicsakonzervet, illetve Jamie nyomán én szeretek a paradicsomszószomhoz egy kevés balzsamecetet is adni, mert az valahogy jobban kihozza az ízeket.

Involtini Nigella nyomán

Hozzávalók:

• 4 padlizsán
• 4 evőkanál olívaolaj

A paradicsomszószhoz:

• 2 evőkanál olívaolaj
• 1 nagyobb vöröshagyma
• 2 gerezd fokhagyma
• fél teáskanálnyi szárított oregánó
• 2 konzerv hámozott paradicsa
• 2 teáskanálnyi cukor
• 1 evőkanál balzsamecet
• só és frissen őrölt bors

A töltelékhez:

• 10 dkg bulgur, avagy búzatöret
• 1 teáskanálnyi szárított oregánó
• 50 g pisztácia
• 20 dkg feta 
• 2 gerezd fokhagyma
• 2 zöldhagyma
• 2 teáskanálnyi kapribogyó 
• 1 tojás
• 1 csipet fahéj
• kevés só

A tetejére:

• 75 g feta
• 1-2 löttyintésnyi olívaolaj
• kevés szárított oregánó

Padlizsánok. Megmosom, megszárítom őket, levágom a két végüket, majd hosszában vékony lapokra vágom valamennyit. (Ez nekem úgy a legegyszerűbb, hogy függőlegesen magam elé állítom őket.) Egy padlizsánból nekem 6 szép szelet lett, plusz a két szélső vágat a héjával, de azok tekercselésre nem alkalmasak, csak arra, hogy sütés után hamarjában a szánkba pakoljuk őket. Az én serpenyőmben a 24+8 szeletet 5 adagban tudom megsütni, mindegyik adagot úgy egy kanálnyi olívaolajon, némi sóval-borssal, oldalanként durván 2 perc alatt. Akinek van grillserpenyője, jó neki, használja azt, ez esetben azonban ne a serpenyőt olajozza, hanem a padlizsánokat kenegesse meg vele vékonyan, hogy elkerülje a kifüstölődést. Ha a sütéssel megvagyunk, túl vagyunk az első lépésen, durván egy óra. Még 3 lépés van hátra.

Paradicsomszósz. Felaprítom, majd visszafogott tűzön kevés só kíséretében az olajon megpárolom a hagymát nagyjából 5 perc alatt. Az utolsó 1 percben hozzákeverem a nagyon finomra vágott fokhagymát is, és megszórom az oregánóval. Ezt követően ráöntöm a két konzervnyi paradicsát, majd mindkét kiürült fémdobozt harmadáig felöntöm frissen forralt vízzel, amit aztán óvatosan körbelötykölök bennük, hogy az összes visszamaradt paradicsát kinyerjem, és ezt is a serpenyőbe öntöm. A szószba keverem a cukrot és balzsamecetet, sózom, borsozom, nagy lángon összeforralom, majd takarékra veszem vissza a tűzerőt, lefedem a serpenyőt, és 20 perc alatt készre forralom a mártást.

Töltelék. Még mielőtt nekikezdenék a paradicsomszósznak, kevés só kíséretében (csak óvatosan, a töltelékben sok a feta, ami ugye önmagában elég sós) kimérem a bulgurt egy hőálló tálba, és felöntöm annyi frissen forralt vízzel, ami egy ujjnyira ellepi. Így lesz ideje magába szívni a folyadékot, míg megfő a paradicsomszósz – 20 perc kell neki. Amíg a szósz rotyog, és a búzatöret duzzad, apróra vágom a pisztáciát és a kapribogyót, nagyon finomra vágom a fokhagymát (aki zúzni akarja, zúzza nyugodtan), és vékonyan felkarikázom a zöldhagymát. Az elkészült bulgurról egy szűrő segítségével leöntöm a felesleges vizet, és kézzel is kicsit megnyomkodom, hogy minden felesleges folyadék távozzon. Egy nagyobb tálban hozzákeverem a pisztácia 3 /4-ét, a kaprit, az oregánót, a fokhagymát, illetve a zöldhagymát, és hozzámorzsolom a fetát, majd a csipetnyi fahéjjal felverem a tojást, azt is a tálba öntöm, végül alaposan elkeverem. Jöhet a tekercselés.

Összeállítás. Előmelegítem a sütőt 190 fokra (gázon 5-ös fokozat), és vékonyan kikenek egy tepsire hajazó jénait olívaolajjal. Magam elé veszek egy darab padlizsánt úgy, hogy a vastagabb vége essen hozzám közelebb. Ráhelyezek - természetesen a vastagabb végére - egy kicsi maréknyit a töltelékből, majd szépen feltekerem. Ugyanígy járok el valamennyi szeletkével, majd szépen sorba rendezem őket a jénaiban. Rájuk öntöm a paradicsomszószt, elmorzsolom rajtuk a maradék 75 g fetát, rájuk szórom a félretett pisztáciát, majd az egészet megszórom még egy kevés oregánóval, és óvatosan megöntözöm egy kevés olívaolajjal. Megkönnyebbültem tolom be a sütőbe 30 percre…

Mikor megsült, érdemes 15 percet pihentetni, mert úgy az igazi, ha már nem őrült forrón tálaljuk.

A padlizsán és az intenzív paradicsaíz igazi nyáridézőként hat a télen beborult kedélyre, amit a feta sósan szúrós íze tovább borzol, és a pisztácia finom ropogóssága végig ébren tart. Mennyei. Hogy megérte-e a hosszú macera? Igen, megérte. De egyhamar nem vágok neki újra, az is biztos. Sütési idővel együtt minimumban 2 és fél, 3 óra…

És végül vizuális segítség gyanánt (a releváns rész a 6. percben kezdődik):

A legújabb kutatások azt feltételezik, hogy a polip intelligenciája a csimpánzéval vetekszik. És valóban lehet benne valami: a neten számtalan videó kereng arról, ahogy egy polip kinyit egy befőttes üveget, hogy hozzáférjen a benne lévő rákcsemegéhez, vagy ahogy egy fél kókuszhéjjal egyensúlyozva beúszik a tengerbe, hogy azt később rejtekhelyül használja. Olyanról is olvastam, hogy egy kutató feladta a polipokkal való munkát, melyet viccesen azzal magyarázott, hogy a polipok tudják, mire gondol, mi lesz a következő cselekedete, és ő ezzel nem tud mit kezdeni. Egy másik kutató úgy nyilatkozott, hogy a polipok „kezelhetetlenek”, ugyanis vele többször megesett, hogy mikor végre azt hitte, hogy a polipot sikerült elaltatnia, és beadhatja a neki szánt injekciót, az állat egyik csápjával szépen kihúzta azt, miután a tudósunk akkurátusan beleszúrta a testébe. És ez többször is megismétlődött…

A polip ezen felül rendkívül finom állat is. Tudom, otthon nem a legegyszerűbb dolog ezt megtapasztalni, de mondjuk konzerv formájában itt-ott könnyen hozzáférhető. Azon kívül sokan görög vagy spanyol nyaraláson találkozhattak vele, mert ezekben az országokban az octopust szinte vallásos áhítat övezi. Ennek ellenére nem bánnak vele kesztyűs kézzel: állítólag a mai napig úgy puhítják a húsát, hogy kifogás után órák hosszat egy sziklához csapdossák az állat testét. Az íze egyébként viszonylag semleges, de éppen ezért kitűnően ízesíthető például paradicsommal, fokhagymával, kitűnő minőségű olívaolajjal, citrommal vagy kakukfűvel.

A polip intelligensen finom állat. Nem csaphatunk bele csak úgy hirtelen felindulásból az elkészítésébe, mert ha nem megfelelően közelítünk, rágós lesz, mint egy Michelin gumi. Mérettől, illetve kortól függően 45, vagy akár 90 percnyi főzési időt is igényel, emellett az sem mindegy, miben főzzük, illetve hogyan kezeljük elő. Ezen kívül némi agymunkát igényel az élvezete is, ugyanis el kell vonatkoztatnunk a nem túl étvágygerjesztő polipképtől, ami a fejünkben él, továbbá attól, hogy a főzést követően is egyértelműen felismerhetők a polip csápjai, köszönhetően a rajtuk található tapadókorongoknak. 
A tisztítása sem éppen egyszerű, és pláne nem gyors folyamat, így azoknak, akik nem gyakorlottak, semmiképp nem ajánlom tisztítatlan állat beszerzését. Azt mellesleg én is messziről elkerültem, és „megnyúzott”, minden ehetetlen részétől megfosztott állatot kerítettem: egy kisebb, félkilós példányt. Az elkészítés menetét James Martintól lestem el, akit egyébként a Saturday Kitchen-ben (BBC1-en futó szombat délelőtti főzőműsor) nem állhatok, mert véleményem szerint rendkívül arrogáns, és afféle ki-ha-én-nem típusú alak, de a receptjei olvasva kitűnőek, izgalmasak. (A Saturday Kitchent azért nézem általában annak ellenére is, hogy ő a műsorvezetője, mert rengeteg miniműsor van benne például Keith Floyddal, akit viszont nem lehet nem imádni.) 

Vörösboros-paradicsomos polipragu illatos búzatörettel

Nagyon fontos, hogy amennyiben friss polippal dolgozunk, vegyük meg minimum két nappal korábban, és egy az egyben rakjuk be a fagyasztóba, és tartsuk ott minimum 48 órát, ugyanis ez is hozzájárul ahhoz, hogy a főzés során finomra puhuljon. Az elkészítést megelőző este aztán tegyük át a mélyhűtőből a hűtőbe, hogy az éjszaka folyamán szépen felengedhessen.

Hozzávalók a raguhoz:

• fél kiló előkészített polip 5X2 centis csíkokra szeletelve (a csápok vastagabb része egyszerűen 5 centis darabokra vágva, míg a nagyon elkeskenyedő csápvégeket 10 centis darabokban hagyhatjuk)
• 1 citrom leve és reszelt héja
• 3 fokhagyma összezúzva
• 3 kakukkfűág levelei
• 3 evőkanál olívaolaj
• 2 kisebb vöröshagyma félholdakra szelve
• 2 babérlevél (lehetőleg friss, de annak híján a szárított is megteszi)
• 2 dl száraz vörösbor
• 1 hámozott, aprított paradicsa konzerv
• 4 evőkanálnyi aprított petrezselyem
• só és frissen őrölt bors

Hozzávalók az illatos búzatörethez, avagy prózaibban kifejezve a tabbouleh-hoz:

• 115 g bulgur, avagy búzatöret
• 1 lilahagyma felaprítva
• 1 csokor petrezselyem felaprítva
• 1 fél csomag menta levelei felaprítva (de lehet teljes csokor is)
• 1 citrom leve és reszelt héja
• 4 evőkanál extra szűz olívaolaj
• 1 fél teáskanálnyi só

A polipot öblítsük át, majd szárogassuk le konyhai papírtörlővel. Miután felaprítottuk, rakjuk egy tálba, majd adjuk hozzá a citrom levét és a reszelt héját, az összezúzott fokhagymákat és a kakukkfüvet, alaposan keverjük át, fedjük le fóliával, majd pácolódni minimum egy órára rakjuk a hűtőbe. A pácolási idő leteltével szedjük ki a polipos tálat a hűtőből, és amíg a többi teendővel haladunk előre, hagyjuk, hogy szobahőmérsékletűre melegedjen.

Egy nagyobb párolóserpenyőben hevítsük fel az olívaolajat, majd mérsékelt tűzön, icipici só kíséretében pároljuk a hagymadarabkákat úgy 5 percig, míg megpuhulnak. Eztán a pácolólevével egyetemben keverjük hozzá a polipot, és pirítsuk úgy 2-3 percig. Ekkor adjuk hozzá a babérleveleket és a vörösbort, majd nagyobb lángon durván 5 perc alatt forraljuk be a bort a felére. Ekkor hozzáadhatjuk a hámozott paradicsát is, keverjük át, majd mikor újraforrt fedjük le, és takaréklángon főzzük 1-1,5 órán át, míg abszolút megpuhul.

Nagyon fontos, hogy ha puha vacsorát akarunk, csak a legvégén sózzuk a ragut. Ekkor borsozhatjuk is, illetve keverjük bele a petrezselyemzöldet.

Amikor a ragu már 45 perce rotyog, nekiállhatunk a tabboulehnak is. A búzatöretet egy hőálló tálba szórjuk a sóval, majd felöntjük annyi frissen forralt vízzel, ami durván egy ujjnyival ellepi. Lefedjük, és 20 percre békén hagyjuk, amíg a szemek megszívják magukat nedvességel. Ezután leszűrjük, és alaposan lecsepegtetjük, sőt, kézzel is kicsit megnyomogatjuk, hogy minden extra nedvességtől megszabaduljunk. Mikor egy picit hűlt (tehát már nem forró), szigorúan villával belekeverjük a fentebb taglalt hozzávalókat, és készen is vagyunk.

Ehetjük még viszonylag melegen (ahogy mi tettük vacsora), langyosan, de akár hidegen is (ahogy én a maradék raguval jártam el reggelire fokhagymás pirítóssal).
Mennyei lakoma. Egyszerre összetett és mély, illetve egyszerű és illatos. A ragu és a tabbouleh akár külön-külön önmagában is élvezhető, vagy lehet egy mezze, netán tapas büfé részeként is tálalni. 
 

Tavaly január elején hoztam létre a blogot, 12-én raktam ki az első bejegyzést. A gondolat egyébként már régóta ott motoszkált ahol motoszkálnia kell, csak hónapokig még a bátorság hiányzott, meg az az impulzus, ami megadja az utolsó löketet a gondolat cselekvéssé magasztosulásához. És milyen érdekes, csak egy éve volt, és már nem emlékszem pontosan, mi volt az. Egy dolog biztos: barátokkal gyűltünk akkor este szokás szerint jó sokáig, és mikor hazaértem úgy éjfél és hajnali egy között valamikor, regisztráltam, kiválasztottam a felhasználónevet és a blog a címét. A cím magyarázata egyébként rendkívül egyszerű, azoknak pedig, akik követik az írásokat, nem is okoz meglepetést, hogy egyszerűen arról van szó, hogy az Uracsom, a.k.a. Monsieur francia, méghozzá Bordeaux szülötte. És ez a tény amellett, hogy Budapesten élünk, vagyishogy éltünk tavaly május végéig, alapvetően meghatározta a konyhához való hozzáállásunkat/hozzáállásomat. A francia, azon belül is főképp a dél-nyugat- francia konyhában időről időre történő tobzódás sokat fejlesztett az ízlésemen, továbbá nagyban hozzájárult ahhoz, hogy nyitottan álljak hozzá az addig ismeretlen alapanyagokhoz. (Most hirtelen eszembe jutott, hogy 5 – vagy 6? - éve egy karácsonyi vacsorán Monsieur akkor 15 éves unokatestvére gyakorlatilag a képembe röhögött, mikor az asztalra került az osztriga, és instrukciókat kértem arra vonatkozóan, hogy na ezt most hogyan is kéne enni pontosan.) Egyébként gondolom azzal sem árulok el nagy titkot, hogy megveszek a francia konyháért, nekem az a non plus ultra. És mielőtt bárki nekem esne, sietek leszögezi, hogy azért nem a magyar rovására, vannak ugyanis olyan ételeink, amikről semmi pénzért le nem mondanék, és mikor Anyukám tálalja őket, leállni én bizony nem tudok. Aztán meg felállni… 

De vissza a bloghoz! Mióta létezik, még tudatosabban közelítek a táplálkozásunkhoz, mint annak előtte. Na nem mintha anno nem lettem volna hajlamos a pedantériára: sokszor előfordult ugyanis például, hogy nem mentem bele spontán, ám ígéretesnek hangzó programokba, pusztán azért, mert akkor felborul a főzési tervem, és akkor én nagyon nem leszek boldog. De a blog óta excel-táblát vezetek a napi étkezésekről, ahova a napi recepteken kívül gondosan jegyzem a forrást (ha van), van megjegyzés rubrika, sőt beszerezhetőségi is. Emellett még inkább odafigyelek arra, hogy változatosan étkezzünk, és nagyon kerülöm az ismétléseket (kivéve a banángerinc esetében, de a süteményeknek nem vagyok a megszállottja).

És ez el is vezettet a következő ponthoz: hacsak el nem utazunk, vagy kockásfülű nyuszik nem potyognak az égből, netán előző nap nagybuli nem volt, minden nap főzök. Előfordul (persze rendszerint hétvégén), hogy reggelit, ebédet, vacsorát, valami kenceficét és süteményt is. Ehhez képest a 2011-es évben mindössze 117 bejegyzés született. Igen kérem, ez a lustaság. És ahogy végigfutok a címkefelhőn, leginkább azt látom, hogy kétféle bejegyzéstípus dominál: a húsmentes (40 recept) és a villámtempó (38). Ebből egyértelműen következik, hogy bizony írás szempontjából mindig az egyszerűbb, könnyebben megírható felé hajlottam. Mert be kell vallanom, hogy bár nagyon szeretek írni, de magának a szigorúan vett receptnek a megírása bizony annyira nem a szívem csücske. Ha röviden kell kifejteni, taglalni, magyarázni, rendben van, de ha egy sokkomponensű, rafináltabb technikát tartalmazó receptről van szó, gyakran addig halogatom, míg végül sosem íródik meg. Ezért nem láttak napvilágot eddig gyakorlatilag a legínycsiklandozóbb kreálmányaim, mint példul a moules marinieres (fehérboros feketekagyló), a sókéregben sült aranydurbincs, vagy akár a Monsieur által világbajnoknak kikiáltott sült csirke, illetve narancsos kacsa. Nos, ezen a blog második évében változtatnom kell.

Aztán ejtenem kell pár szót a fotókról is. Igen, tisztában vagyok vele, hogy nem túl szépek. Azért talán már odáig sikerült eljutnom, hogy legalább a főzési kedvet nem veszik el, de tudom, többségében nem is étvágygerjesztőek, ennek ellenére, ha nem lennének, akkor mindenki - engem is beleértve – hiányolná őket. Érdekes, hogy pedig ha tájról, emberekről van szó, nem vagyok reménytelen eset, de az ételfotó az biza más tészta. Elolvastam néhány bloggerkolléga és ételfotós írását a témában, és mind azzal kezdték, hogy csak természetes fényt használjunk a fotózáshoz. Aha, király, csakhogy nálunk, mint gyanítom sok más háztartásban is, a vacsora a fő attrakció, az meg ugye frissen készül este, és per pillanat délután 4-kor sötétedik. De amikor este 10-kor sötétedik, akkor sincs már rendszerint elég fény 8 óra felé idebent ahhoz, hogy mindenféle világítás nélkül fényképezzek. A másik, hogy rendszerint azt ajánlják, hogy az ember kvázi „rendezze be” a fotózás helyszínét. Erre a válaszom pusztán egyéni szocproblem, de attól még fennáll: a konyhai pakolófelületem icipici, étkezőasztalunk pedig nincs (úgy tűnik, ez kísért minket, csak egy rövid időre rendelkeztünk vele az előző kasztlii lakásban), csak egy csöppnyi reggeliző asztal a konyhában, de az rendszerint tele van pakolva azzal, aminek a konyhapulton kellene lennie, csak ugye nem fér oda. A másik dolog pedig, hogy a legeslegalapabb konyhafelszerelésen, illetve tálalókészleten kívül mással nem rendelkezünk, mert ez a kasztlii dolog ez abszolút átmeneti, én meg nem akarok egy nagy rakás cuccot dobozolgatni, no meg aztán szállítgatni keresztül-kasul Anglián, netán Európán, tehát ezen a helyzeten egyelőre nem változtatunk. És végül, de nem utolsó sorban, mire elkészül a vacsora, én már legszívesebben helyben rávetném magam. Nincs türelmem össze-vissza fotózgatni. De ami még jobban megijeszt: állandóan attól rettegek, hogy mire túlesek a fotózáson, kihűl az étel. Az pedig minőségbeli romlással jár. Azt én nem akarom. Nagyon nem. Na mindegy, azért ígérem próbálkozom, előbb-utóbb csak sikerül vállalható fotókat összehozni…

Eredmény viszont mindenképp, hogy rengeteg új alapanyaggal dolgoztam az indulás óta, kezdve a legtriviálisabbtól mint a karfiol vagy a karalábé, a legizgalmasabbig, mint a már említett feketekagyló és aranydurbincs,  vagy a polip, aztán árpagyöngy, fekete bab, bizonyos távol-keleti, indiai fűszerek, és mondjuk a disznólábon kívül nem nagyon jut olyan alapanyag az eszembe, amit szívesen ki ne próbálnék. Mert szerencsésen alapfilozófiámmá tettem a kísérletezést, a kulináris nyitottságot. Olyan dolgokat is gyakran főzök, amikért alapvetően nem rajongom, de úgy hiszem, egy próbát megér, hogy új ízkombinációkban mit lehet belőlük kihozni (ide tartoznak mondjuk az édes zöldségek, mint a sütőtök, az édesburgonya, tekintve, hogy az édes ízért én annyira nem…). Tény és való, hogy a kísérletezésben Anglia mint hátország nagyban alám tesz, tekintve, hogy itt gyerekjáték beszerezni a tengeri halakat és egyéb kütyüket, továbbá az indiai, kínai, thai, no meg az arab fűszereket és kencéket – a többségért ráadásul csak a kevesebb mint egy kilométerre levő szupermarketig kell elsétálnom. De ugyanakkor le kell szögeznem, hogy azért szerencsére ezek a dolgok már otthon is egyre inkább hozzáférhetők: országszerte egyre több a jól felszerelt ázsiai élelmiszer bolt, a budaörsi halpiacról ódákat zengenek, a Nagyvásárcsarnokban is van olyan halas, ahol a fésűkagylótól kezdve a csigáig gyakorlatilag minden van, illetve a vidékieknél azt olvasom, hogy a Metroban szerzik be a tenger gyümölcseit.

De vissza hozzám: sütöttem tavaly kenyeret. Az ír zabos zsemle már nagy visszatérő, a Doris Grant vekni is belopta magát a szívünkbe (avagy a gyomrunkba), de rajtuk kívül sütöttem már rozskenyeret is. És igen, egyáltalán nem ördöngösség mindenféle ketyere hiányában sem. Jó, egy „igazi” kenyeret bizony gyúrni kell 10-15 percig, de úgy fogom fel, hogy ezzel letudom a konditermet. Ha rövid időn belül kovászos kenyér készítését is abszolválom, elégedett leszek magammal.

És ezzel elérkeztem oda, hogy mit szeretnék a blog második évében:
- a már említett kovászos kenyeret,
- több húsételt (megírni, nem főzni – az egy nap húsmentes, egy nap húsevő tartja magát),
- megírni mindent, amit elkészítek és nagyon finom,
- néha azt is, ami nem (mert van, hogy az is előfordul),
- hetente minimum 3 írást kirakni,
- nem ellustulni a hosszabb lélegzetvételű munkákat,
- tintahalat készíteni,
- megírni a már fentebb említett moules marinierest, polipot, durbincsot és társaikat,
- velős csonttal dolgozni,
- több francia és magyar ételt készíteni…

Ennyi jutott most eszembe. Így is hosszú a lista. Igyekezni fogok.

És ha már eddig úgy se tettem, ráadásul a blog életében most nyitom az újat, ezennel minden kedves (és a bármi okból esetlegesn kedvetlen) Olvasónak finom ételekben és egyéb bőségben gazdag, mi több boldog és egészséges Újévet kívánok!          
 

Ismét eltelt egy hónap anélkül, hogy írtam volna. Először jöttek az ünnepek: rengeteg főzés, aztán ejtőzés, és bevallom őszintén, nem tudtam magam írásra motiválni egy cseppet sem, és igazából annyira nem is akartam. Ami a menüket illeti, itt most nem térnék ki rájuk, mivel már elkezdtem írni róluk egy posztot, és kis szerencsével akár rá is bírom magam venni a befejezésére, bár hihetetlen hosszúnak ígérkezik, tekintve hogy három nagyvacsoráról, és kisebb egyebekről is kíván szólni. Fényképek nem készültek: ezúttal úgy voltam vele, hogy a pillanatnyi gyorsabb kielégülés és intenzívebb élvezet kedvéért feláldozom a blogillusztrációt.

Aztán valahogy Szilveszter után egy-két nappal hirtelen eldöntöttem, hogy na most-de-rögtön hazamegyek egy kicsit. Egy hét múlva már a repülőn ültem. Air France-szal Párizsig, onnan tovább Malévvel Budapestre. Szokás szerint borzalmasan hosszú út, a járatokon csak értékelhetetlen snack (mit nem adtam volna itt már a korábban kritikán alulinak bélyegzett szendvicsekért is!). Mindegy, annyira nem búslakodtam, Párizsban volt 4 órám. Arra kevés, hogy bemenjek a városba, de gondoltam sebaj, majd a Charles de Gaulle-on magamba szívom Franciaország kvintesszenciáját egy isteni brasserie-ebédbe tömörítve. Érkezés után szépen felkerestem az információs pultot, hogy kiderítsem merre lelem az isteni ebédem: az úr rendkívül kedves volt és udvarias, azonban sajnálkozva mégiscsak azt mondta, hogy idekint (mármint a biztonsági zónán kívül) nem találok brasseriet, csak kávézót meg gyorséttermet. Volt ugyan egy az átellenben lévő terminálon, de mivel azt most átépítik, nyista. Viszont bent, bent találok a terminálon belül, a biztonsági vizsgálat után forduljak jobbra, és a legvégén ott lesz. Hm, nem voltam feldobva, mert már nagyon éhes voltam, de nem akartam még odabe-zárni magam, ezért leültem kicsit töprengeni, hogy akkor most mihez is kezdjek. Úgy 10 perc után végül felálltam, elballagtam egy újságoshoz, vettem egy Elle-á-table magazint, majd kimentem némi friss levegőt szívni, és késznek nyilvánítottam magam a motozásra. Amit egyébként végül szerencsére megúsztam. Ellenben elzarándokoltam oda, ahol a brasserie kellett volna hogy legyen, és mit találtam ott? Egy kávézót csupacukor muffinokkal és plasztik szendvicsekkel. Kétszer jártam be a vállamon egy 10 kilós útipoggyásszal oda-vissza a teljes belső teret, és semmi. Vagyis de, a bal oldalon volt egy organikus, előre kiporciózott tálcatologatós, de a saignant entrecote-omnak (baromi véres rostélyosnak) magamban sírdogálva búcsút mondhattam. Jó, végül az a hótegészséges tésztasaláta amit az organikus gyorsban ettem nem bizonyult rossznak, de én most ugye Franciaországot akartam két fogásba belesűríteni (előételnek burgundi csigát óhajtottam). Te jó ég, hova tűnik a szépség a világból, ha Párizs legnagyobb repterén az ember már egy brasseriet sem talál??? Ezek után hadd ne mondjam, hogy a bőröndömet annak ellenére elhagyták, hogy besszállításnál a személyzettel ellenőriztettem, hogy a gépen van-e (hazudtak a dögök), és két nap múlva kaptam meg gyakorlatilag használhatatlanra szétcsapva…

De mindegy, otthon már jó volt. Anyukám az utolérhetetlen zöldséges fasírtjával várt már a reptéren, másnap pedig megkaptam a hőn áhított fejtett bablevesemet füstölt tarjával és sok kolbásszal, no meg bőrkével is! Három napig élveztem egyhuzamban Anya főztjét, majd felmentem Pestre lakás-, barát-, no meg városnézőbe, és nem utolsósorban enni. Terveim között szerepelt ugyanis, hogy minden nap más bisztró jellegű helyen ebédelek. Olyan helyeken, amikről mostanság sokat beszélnek, sokat írnak, amikre/amikkel az ún. gasztroforradalmat építik. Az első nap végül ebből nem lett semmi, ugyanis BLánnyal fél 3 felé értem a lakásba, lementünk pezsgőért, és én onnantól kezdve abban tobzódtam – ó mennyire vágytam már rá!

Másnap a Váci utcában töltöttem a délelőtt nagy részét, és mire úgy voltam, hogy megvoltam, már annyira nagyon éhes voltam, hogy csak a szokásos csirkés helyig vitt a lábam, ahol egyébként mindig enni szoktam, mikor nagyon elvagyok a Váci utcában. Ráadásul mindig ugyanazt: csirkemell saslikot görög salátával. Nagyon korrekt, belekötni nem lehet, árban is teljesen oké, de ugye ez nem nevezhető gasztronómiai kalandnak. Eztán a Ferenc körútnál, vagyis miket beszélek, te jó ég, bocsánat, a Corvin negyednél volt dolgom. Már majdnem 3 óra volt mikor továbbindultam, és úgy esett, hogy nem szálltam járműre, gyalog indultam először a Rádayn, majd a Kecskeméti utcán, a Ferenciek teréről a Váci utcára, ahonnan a Duna partra, a Lánchídhoz, át a hídon és vissza, majd fel a Bazilikához, onnan a Deákra, ahol már csak annyi időm volt az esti program előtt, hogy bekapjak a szendvicsezőben egy tonhalas és egy lazacos szendvicset.

Másnap Szuperbaba-nézőbe mentem a messzi-messzi Hűvösvölgyön túlra, és mire visszaértem a városba, már lecsúsztam az ebédeltetéseket, és annyira de annyira éhes voltam, hogy a Moszkván az á table! nevezetű francia pékségbe se tértem be (pedig de nagyon-nagyon kíváncsi lettem volna rá!), ugyanakkor már tényleg VALAMIT akartam enni, ezért elmentem az új „felkapott” helyek közül abba, ami a város legeslegeslegközepén van (szerintem), és a legtöbbet vártam tőle. Mivel még nem volt vacsoraidő, és a hozzám csatlakozó két barátom nem akart enni, úgy döntöttem, hogy csak főételt kérek, végtére is egy bisztró jellegű helyen voltunk, amiből én azt a következtetést vontam le, hogy csakúgy mint egy franciaországi bisztróban, vélhetőleg itt is jól lehet lakni pusztán egy fogással… A felszolgáló kedves volt, ámde teljességgel inkompetens, mint kiderült abból, hogy egy teljesen triviális kérdést sem bírt megválaszolni, ráadásul indokolatlan mértékben bizalmaskodott is. Ez már gyanút kellett volna, hogy ébresszen… Az üdvözlő falat előbb érkezett az asztalhoz, mint a három citromfüves limonádé, amit rendeltünk. Hm. A citromfüves limonádéban nem volt citromfű, ráadásul valami ormótlan édesítőszerrel készítették, aminek a keserédes utóízét még órák múlva is éreztem a számban. Az üdvözlő falat egyébként a lehető legegyszerűbb volt, és mennyei. Friss kenyér olívaolajjal. A kenyér finom, puha, kellőképpen ropogós széllel, az olívaolaj rendkívül aromás, talán a legfinomabb, amit valaha kóstoltam – mint utólag ráeszméltem, ez volt az étkezés fénypontja. Tintás rizottót rendeltem zöldborsópürével és fésűkagylóval. Kevesebb mint 20 perc alatt érkezett, ami ugye ott fura, hogy a rizottó elkészítéséhez minimum ennyi idő kell, és egyébként meg, bár teljesen üres volt a hely, a felszolgálónk minden egyébbel elég rendesen megvárakoztatott. Mikor megérkezett a fogás, szép volt tényleg: fekete, zöld és halovány-halovány rózsaszín, de ami első blikkre is egyértelmű volt, roppant kevés. Gyanítom, ha így adagolják az előételt, no meg a desszertet is, akkor sem lakhattam volna jól, ha három fogást eszem. És akkor jöjjön a tartalma: a rizs túl kemény volt, nem volt elég krémes, hihetetlenül sós volt, ami az egyetlen íz volt a borsón felül, amit érezni lehetett, merthogy egyébként a borsóíz mindent elnyomott. A fésűkagyló (vagy Szent Jakab kagyló, kinek hogy tetszik) nem volt rossz, de nem volt jó sem. Legnagyobb érdeme az volt, hogy nem volt túlsütve. Mondjuk ha az is bekövetkezik, tutira visszaküldtem volna egy fél falat után. Ellenben a felülete nem volt szépen lepirítva, karamellizálva, amitől a kagyló nemcsak egy édeskés, puha valami lesz, hanem mennyei magasságokba emelkedik. Az hozza ki igazán az ízét, festi alá a textúráját, szolgáltat kontrasztot a természetes édességéhez. Áááá. Otrombán nagyot csalódtam. És pláne úgy, hogy ettől a helytől rengeteget vártam. És nem mellesleg mindezért – azaz a 3 limonádéért és a főfogásért – 680 forintos szervízdíj mellett 6500 magyar forintot fizettem (amit egyébként nem kifogásolnék, ha minden olyan lett volna, mint elvárható, azaz tökéletes, igazi kulináris kaland). És éhesebben távoztam, mint ahogy érkeztem. Végül úgy döntöttünk, az Arriba Taqueriában fogok jól lakni az Oktogon mellett. Igen, erre vetemedtem. Csakhogy előtte még bankolnom kellett, és Erste a körút túloldalán van. És egyszerűen utána sehogy sem jött lámpa, ahol átkelhettünk volna, szinte már csak a Nyugatinál. Sebaj gondoltam, eszem valami padlizsánsali-szerűséget a Noéban. Csakhogy az már nem volt meg. És ekkor jött BLány ötlete: menjünk a Nyugati aluljáróba, ahol van New York hotdog. Mindenkinek van valami gasztronómiai perverziója, a mienk BLánnyal ez. Régen, mikor együtt jártunk wellnessezni a Margit-szigetre, utána mindig erre vágytunk. Rengeteg pirított hagymával, jalapenoval, chili- vagy sajtszósszal…  Egy-két éve történt aztán hogy megszűntek: először a Mammutban, aztán a Westendben is. BLány ezt a gurítható standot aznap fedezte fel, és rögtön tesztelte is. És bár borsódzott a hátam a Nyugati aluljáró gondolatától, végül csak beadtam a derekam. Nagy nehezen végigvergődtünk az aluljáró teljes mocskán (láttunk kiskorú prostituáltat, köpködő-ordibáló ifjakat, szado-mazo felszerelést lógni a falról és egy kisebb verekedést), és már majdnem a Westendnél előtűnt a New York hotdogos. 5 percen belül az egyébként kedves, intelligensképű árusító srác is előkeveredett a szomszédos talponállóból, és megkaptam a hotdogomat kemény 340 forintért (vagy 280?). Jött a következő probléma: hol a manóban egyem meg? (Mert hogy ott nem, és állva nem, az hétszentség!) Bezarándokoltunk a Westendbe, nagy nehezen leültünk, nekivetkőztem, és haraptam volna bele, mikor megláttam a virsli végét… Egy pillanat alatt végigfutott a hátamon a hideg, hogy jesszus, én most ilyen izéhúst-vagy-mit fogok enni, és már nem tűnt olyan csábítónak a dolog, mint gondolatban volt az elmúlt években, de aztán BLány rám parancsolt, hogy ne fanyalogjak, hanem egyek és pont, én meg úgy döntöttem, szót fogadok. Végül a csípős szósz és a mustár kellőképpen elnyomták azokat az ízeket a virsliben, amiket semmiképp nem akartam kiérezni, a hagyma és jalapeno pedig hihetetlenül jól esett, úgyhogy azt kell mondjam, hogy a New York hotdog ár-érték arányban lepipálta a tintás rizottót. Ekkor döntöttem el, hogy a további gasztrodesztinációkkal várok a következő látogatásomig… Azért még az esti program után, olyan hajnali egy óra felé akkut-éhséget csillapítandó betértem a Montenegroi Gurmanba, ahonnan dunsztom sincs, hogy mit hoztam, csak annyit kértem, hogy borjúhúsból legyen, csípjen kegyetlenül. A két feltétel teljesült, a második nagy részben azért, mert kaptam grillezett csípős paprikát is, és igen, annak aztán volt ereje, le a kalappal. Egyébként egy igen tömör, jól ízesített húspogácsa került a tányéromra, méltó társával, egy felettébb laktató, méretes, szintúgy rendkívül tömény cipóféleséggel (nem vagyok sajnos annyira járatos – sőt, semennyire – a balkáni ételekben, hogy nevén tudjam nevezni), ami bár a gyomromnak rendkívül jól esett, az éppen növekedő bölcsességfogam miatt bedurrant ínyemnek viszont annál kevésbé. Mindezt házi csalamádéval egészítették ki, és egyébként rendkívül baráti áron adták, mindenkinek csak ajánlani tudom.

A montenegrói gurman maradékával a másnapi reggelim is ki lett pipálva, ebédre pedig már szinte hazajártam a miniszendvicsezőbe. Este tartottunk nálam egy szokásos pizzabulit, mikor is nekem csak a pizzatészta-bekeverésről, illetve –gyúrásról kellett gondoskodnom, tekintve, hogy egyik kedves vendégem a nyújtást-„díszítést” bevállalta helyettem, a bevásárlásból pedig mindenki kivette a részét. Desszerttel nem készültem, de nem is hiányzott, ugyanis BLány egy saját készítésű, gesztenyés születésnapi tortával lepett meg (merthogy szülinapom is volt január elején ugyanis), amiben azért gyanítom, Anyukája nem csak erkölcsileg támogatta. :-)

A bulit követően a kis csapat egy része nálam aludt, és úgy terveztük, hogy ebédelni elugrunk a Pata Negrába a Ráday elején (kiváló tapasbár, isteni a chilis garnéla), de mivel a gyerkőcök nehezen keltek, emellett én is lassan haladtam a takarítással-pakolással, erről le kellett tennünk, mert a szüleim koradélután érkeztek, hogy együtt is menjünk Bratyóékhoz Babácskanézőbe. Így a közelben lévő étteremre esett a választás, ahol Monsieurvel számtalanszor ettünk, mikor nem volt lelkierőm főzni. Az árak korrektek, a konyha igyekvő és kreatív, bár időről időre emiatt nagyon mellényúlnak, de akkor is jár nekik a bizalom, ezt már rég eldöntöttem. Hát most nincsenek rá szavak, mennyire mellényúltak. Mindennel. Szegény pincérlány úgy rohangált fel-alá, mint egy fejét vesztett csirke, mi meg csak ültünk fáradtan, és vártuk vagy negyed óra hosszat, hogy egyáltalán megkérdezze, mit akarunk inni. Végül az egyébként rendkívül gyenge bablevesünk előbb érkezett meg, mint az innivalónk, és komolyan kínunkban (és fáradtságunkban) már csak görcsös nevetésre futotta, hihetetlen kínos volt az egész szituáció.

Anyukám volt ismét, aki megmentett az éhenhalástól, ugyanis palóc gulyással és rizskókkal (vagy ha úgy jobban tetszik rizskochhal) felszerelkezve indultunk Bratyóékhoz. Na ez igen, ez nagyon-nagyon finom volt, mint mindig. Ezen kívül később – már otthon – kaptam a gyerekkori kedvencemet, gombás szeletet (szigorúan csirkemellből, ugyanis Anyukámból kifolyólag családilag leginkább csak fehérhúst fogyasztunk, kiv. pörkölt és gulyás), és hőn áhítozott zöldbabfőzeléket is.

Vissza Kasztliba Amsterdamon keresztül jöttem KLM géppel, és végre kaptam normális szendvicset is (szám szerint kettőt, nem is kicsit), no meg azt kell mondjam, az amsterdami reptéren étterem is akadt dögivel, csak nekem nem volt időm őket bekóstolni.  De összességében a KLM, illetve a holland élmény kitűnő volt, ha a jövőben úgy adódik, hogy választhatok, hogy Malév (bocs Malév!), Air France, British Airways vagy KLM géppel közlekedek, egyértelműen a KLM-re esik a választásom, és jószívvel ajánlom őket mindenkinek. Ja, és a csomagom is velem együtt érkezett Kasztliba!

És most jön az összegzés, amiben azt fogom kifejteni, hogy összességében örülök, hogy ismét magam főzök magamra. Örülök, hogy tudok főzni, és nem élek Budapesten főzni nem tudó emberként (mondjuk pont ezért tanultam meg főzni, mikor kirepültem a szülői házból és felköltöztem). Mert bár az internet hangosan zeng a kibontakozó gasztroforradalomról, de én annak sajnos nem sok nyomát láttam. Láttam, amit eddig: az egymás hegyén-hátán sorakozó rendkívül dizájnos helyeket, ahol tapasztalatom szerint csak a lényeg hiányzik: a konyhai tudás, a kreativitás, és a jobbra törekvés. Vannak helyette szégyentelenül magas árak, nem hozzáértő személyzet, és időnként bizony az udvariasság hiánya is. Tudom, nem nagyon van jogom a fenti kijelentéshez tekintve, hogy rövid időt töltöttem Pesten, és akkor is alig voltam pár helyen, de a csalódás nagyon-nagy volt, és a megérzéseim mit sem változtak az elmúlt durván egy évben. Tisztelet a kivételnek. Mert mondjuk Bíró Lajost csak interjúkban elnézve is az ember biztosan érzi, hogy vele nem nyúlhat félre, és az étlapjukat elnézve az áraik is megfizethetőek.
Ha pedig azt nézzük, hogy napi szinten mondjuk hova járhat ki az irodista ebédelni, a helyzet nyomorúságos. A mindennapi ebédhez magasak az árak, alacsony a színvonal, nincs változatosság. Főzni nem tudni és egészségesen étkezni gyakorlatilag kivitelezhetetlen. Ha végiggondoljuk, hogy az átlag gyorsétkezdében mennyi zöldséget kínálnak az ételekhez, jaj hát, gyakorlatilag lehetetlen kitermelni a napi 40 deka előirányzott mennyiséget. Végiggondolva Pesten minimális egészséges tápanyagot vettem magamhoz, nem csoda, hogy Kasztliba megérkezve másnap rögtön feltankoltam minden utamba akadó zöldségből, és ebédre azóta csak salátákat eszem.

(Mindezektől eltekintve őszintén hiszem, hogy Budapest az egyik legcsodásabb és legszebb város a világon. Hihetetlenek a természeti adottságai, csodás az építészete, annyi forma, annyi szín és annyi stílus keveredik, hogy egy pillanatra nem lehet megunni, és belengi a birodalmi főváros szelleme is. De sajnos télen a város nem a legszebb arcát mutatja. A szürke smink nem áll jól neki. Hiányzik a fű, a lombkoronák, amik elterelik a figyelmet arról, hogy bizony hullik a vakolat, itt-ott omlik a terasz. Fáj látni. Budapestnek ragyognia kell.)

És nem, egyébként nem azt akarom mondani, hogy itt Észak-Angliában jobb a helyzet. Őszintén szólva ez egy „barbár” vidék, az étkezési kultúrájuk nem túl kiforrott (ellentétben Londonnal, ahol imádtam mindent, a gyorséttermeket – kínai, japán, thai – is beleértve. Nem is járunk el gyakorlatilag soha. Minek is, tekintve, hogy ezerszer jobb és izgalmas ételeket tálalok itthon, mint ami a legtöbb, de legalábbis ami a megfizethető éttermek étlapján szerepel. Étterembe élvezkedni Franciaországba járunk…

No hát, 4 oldalt írtam, és a mondandóm második felét még csak nem is érintettem. Ugyanis egyéves lett a blog, akartam egy kis áttekintést, értékelést. De ez akkor a következő részbe kerül…

(Ps. Vacsorára vörösboros-paradicsomos polipragut készítettem illatos búzatörettel)
 

Most először fordul elő, hogy egyedül töltjük a Karácsonyt, mert a dinka multinál év végi extra hajtás van, és Monsieur nem tudott szabadságot kivenni, hát szépen ittragadtunk Kasztliban. Ha már így esett, úgy voltam vele, hogy megpróbálom a lehető legtöbbet kihozni az ünnepekből, legalább a felhajtás legyen nagy, ha már nem lehetünk otthon.

Közel egy hetet töltöttem a három vacsoramenü összeállításával, eddig két nagybevásárláson vagyok túl, de holnap még teszek egy halpiacos kört is.

Mindazonáltal az a cselekedetem, mely alapján épelmélyűségem leginkább megkérdőjelezhető, csak most kerül ismertetésre: vettem egy közel három kilós egész lazacot. Kettőnknek. Filézési gyakorlat híján. És filéző kés híján. De ami a legdurvább, hogy egyáltalán egy nyomorult éles kés híján (addig nem veszek semmi extra felszerelést, míg olyan helyen nem lakunk, ahol joggal hihetem, hogy huzamosabb időt is eltöltünk). Mindezt azért, mert gravlaxot akartam Szentestére aperitif gyanánt.

Nem tehetek róla egyébként: a szokásos üzletemben most nem volt két akkora filé, amekkorából érdemes lett volna gravlaxot készíteni, azt meg nem nagyon mertem megkockáztatni, hogy addig rohangálok késődélután a városban, míg valahol nem találok, mert a halacskának három napnyi pácolás kell, tehát tegnap este meg kellett kezdeni, és ha nem kapok, akkor mi-a-manó van?

Szóval megvettem az egész lazacot, ami egyébként a normál áránál így jóval olcsóbb is volt. Szépen hazacipeltem, majd egy szusszanásnyi bátorsággyűjtés után nekiestem. Az előző lakótól megörökölt nagyméretű supposed-to-be séfkésem olyan szinten életlen, hogy vele nem boldogultam, tehát kiegészítettem a fegyvertáram a vele ellentétben csodásan erős konyhai ollómmal (elképzelem, ahogy ezen a ponton a hozzáértők felhorkannak), no meg a szokásos szeleteljünk felvágottat meg retket késsel, és a hárommal már fogjuk rá, hogy elboldogultam. A lazacból sikeresen megalkottam két - kis jóindulattal szinte már szépnek nevezhető - óriási (saccra 60-60 dekás) filét a gravlaxnak, továbbá 3*2 kissé túlgyötört, de azért használható normál-normál nagy méretű filét lazacsztéknek, és a fejrészből meg a farokrészből úgy 10 dekányi kockázott lazachúst mondjuk tésztához vagy levesbe. Azt mondanám, mindez a pácolással együtt úgy két órámba került. Utána olyan szemekkel néztem Monsieur-re, mint aki most futotta le élete első maratonját, de a hőn áhított ováció elmaradt, mert az Uracs túl fáradt volt hozzá…

Ezek után nem meglepő, úgy hiszem, hogy a tegnapi vacsoránk lazac lett, kiegészítve a hűtőből kiguberált zöldségekkel, némi borral és creme fraiche-sel.

Lazacszelet csőben sült, fehérboros zöldségekkel

Hozzávalók 2 személyre:

• 2 szelet, bőrös lazacfilé
• 1 óriási édesköménygumó
• 2 közepes sárgarépa
• 1 cukkini
• 1 nagyobb póréhagyma 
• néhány kakukkfűág   
• 1,5 dl zöldségleves (harmad kocka)
• 1 dl száraz fehérbor (nálunk chilei Chardonnay)
• 2 púpos evőkanál creme fraiche
• 25 dkg basmati rizs (lesz belőle maradék, amiből másnap egy ebéddoboznyi irodakaja készül)
• 1+2 evőkanál olívaolaj
• só és frissen őrölt bors

Előmelegítem a sütőt 200 fokra. Leszedem az édeskömény kissé viseltes külső borítólevelét, félbe vágom, kivágom a torzsarészt, majd félkarikákra vágom. A megpucolt sárgarépákat hüvelykujjnyi hosszú vékony csíkokra, a legkülső rétegtől megfosztott pórét úgy két centis karikákra, a cukkinit másfél ujjnyi vastag félkörökre nyesem. Valamennyi zöldséget az egy evőkanál olívaolajjal kikent tepsi formájú jénaimba halmozom, alaposan sózom és borsozom, majd jól összeforgatom, és rádobálom a kakukkfűágakat. Végül egy keverőtálkában összekeverem a levest, a bort és a creme fraichet, óvatosan, az edény szélénél a zöldségek alá öntöm, lefedem a jénait alufóliával, és a meleg sütőben először 25 percet, majd újabb 15 percet immáron a fólia nélkül sütöm.

A rizst fél liter vízben egy teáskanálnyi sóval 12 perc alatt készre főzöm.

Egy nagy serpenyőben füstösre hevítek két evőkanálnyi olívaolajat, majd a lazacot előzetesen sózott-borsozott bőrös felével lefelé úgy három, majd óvatosan megfordítva a másik, időközben fűszerezett felét úgy egy percig sütöm. (Az a lazacsütés titka, hogy az oldalán kell figyelni, ahogy a színe mélyvörösből rózsaszínre vált: mikor a csík elérte a halszelet utolsó, felső harmadát, akkor kell fordítani rajta, és durván egy percet adni neki még. Sülés közben nem szabad macerálni, és tényleg csak egyszer szabad fordítani.) A lazac ezután a lángról levett serpenyőben várja ki, míg rá kerül a sor a tálalásnál.

Először egy kiürült creme fraiche-es pohár segítségével a rizs kerül a tányérokra, eztán a lazac bőrös felével felefelé, majd mellé tálalom a zöldségeket, és az alattuk képződött szósszal alaposan meglocsolgatom a rizskupacokat.

Egyszerű, de rendkívül ízletes fogás.

A zöldségekből maradt annyi, ami kevés tésztával kiegészítve az én másnapi ebédem lesz.
 

Sokáig nem rajongtam különösebben a leveles tésztáért, de idővel beláttam, hogy az előre kinyújtott leveles tészta jóbarát. Gyakorlatilag minimális erőfeszítéssel lehet belőle vacsorát vagy vendégváró akármit készíteni, és ha esetleg akad maradék, azt némi salátával kiegészítve másnap tökéletes irodai ebédet kapunk. Ráadásul rajongok az angol nevéért. Puff pastry – hát nem szemléletes?

Úgyhogy ricottás-koktálparadicsás lepényt terveztem készíteni egyik este vacsorára. Ricottát még a sütőtökös lasagnéhoz vettem, csak ugye ott végül quarkot használtam, így a ricotta ott dekkolt a hűtőben, elvileg megfelelő lejárati idővel. Úgyhogy szépen kitekertem, tepsibe rendeztem a tésztát, majd mentem a ricottáért, előszedtem, és épp a tetejét emeltem le, mikor mérhetetlen bűz csapta meg az orromat. Az ember azt gondolná, hogy a bűzt követően a látvány már nem sokkolhat, de bizony sokkolt, így nem is részletezném. Valaki már, ki tudja mikor, kinyitotta azt a nyomorult ricottát! De ki és miért??? Na persze, ez költői kérdés.

Szóval így jártam. De a leveles tésztával meg ugye már kezdeni kellett valamit. Csudijó. Mindegy, passata volt itthon, no meg a koktélparadicsa, elveszve már nem voltam, hát átnéztem a hűtőt, és kiguberáltam holmi maradék sajtokat, meg gondolatban átnéztem a „kamrapolcot”, és az alább bemutatott fogást alkottam.

Soksajtos, paradicsomos pite

Hozzávalók:

• 1 csomag előre kinyújtott leveles tészta
• 1 evőkanál creme fraiche
• 1 dl passata
• 1 evőkanál csípős chili szósz
• 1 evőkanál krémsajt (Philadelphia)
• 3 gerezd fokhagyma
• nagyjából 20-20-20 g feta, kéksajt és camembert
• 12 koktélparadicsom
• 1 marék bazsalikalevél

Előmelegítettem a sütőt 200 fokra (gáz 6). A tésztát ugye kiterítettem egy sütőpapírral bélelt tepsire, majd a szélére pedig vágtam úgy egy centis keretet, vigyázva, nehogy teljesen átvágjam – ettől a külső szél szépen felpuffad, és olyan lesz a lepényünk, mint egy tálca és a széle. A tészta közepét random módon megszurkáltam egy villával, nehogy az elősütés során nagyon felpuffadjon. Úgy 15-20 perc alatt sütöttem elő, míg enyhén barnás lett, de nem sült túl.

Amíg a tészta magában pihegett a sütőben, összekevertem a szósz hozzávalóit, azaz a passatát, a csípős chili szószt, a krémsajtot, a creme fraichet, szép adag őrölt borsot, no meg egy kevés sót. Ezt követően finomra vágtam a fokhagymát, és előbányásztam a maradék sajtokat. Meglepő módon mindhárom fajtából közel azonos mennyiséget találtam.

Az elősült tésztán szépen elkentem a paradicsaszószt, eloszlattam rajta a fokhagymadarabkákat, kényszeresen geometrikus formában elrendeztem rajta a sajtdarabokat és a felezett koktélparadicsákat, majd végül megszórtam a bazsalikalevekkel, és újabb 10 perc alatt készre sütöttem.

Isteni lett. Kell a manónak a ricotta ezek után.

(Off topic. Bár anno kifejezetten jó helyesírónak számítottam, a sok fejben tartott recept és elkészítési módozat úgy tűnik az agyam egy poros részébe száműzte helyesírásunk szabályait, így mikor idegen szavakat kell toldalékolnom, rendszerint csak pillogok, majd a kötőjelről, illetve annak hiányáról random módon döntök valahogy. Persze utánanézhetnék, de a vágy helyett eleddig újra és újra a lustaság győzedelmeskedett. Bezzeg a volt munkahelyemen, ha a csoportunkban valaki elírt valamit, időnként túlbuzgónak tűnő, ám szeretve tisztelt főnökasszonyunk fogta és kimásolta a magyar helyesírás szabályainak vonatkozó fejezetét, és elküldte csoportcímre mindenki okulására. Most visszasírom azokat az időket…)
 

Újabb hét, újabb ebédleves nekem. Semmi flanc, semmi rákészülés, csupa olyan hozzávaló, ami mindig van itthon.

Csicseriborsó. Egyszer már emlékeim szerint írtam róla, de most még egyszer, aztán innentől kezdve ide hivatkozom, ha majd újra tudok hivatkozni a blog.hu-n (mióta két admin felület van, egyik sem működik normálisan, remélem, előbb-utóbb rendeződik a helyzet): sosem tartok/veszek konzerv csicseriborsót, mert szeretem magam készíteni, ugyanis finomabb, ráadásul olcsóbb is, tehát sokkal jobban megfelel a természetemnek, mint a felesleges pénzkidobás. Szépen megveszem a fél kilós szárazat, éjszakára beáztatom, másnap alaposan átöblítem, és a csomagoláson feltüntetettek szerint megfőzöm – most hasból úgy emlékszem, 10 percig nagy lángon forralom fedő nélkül, leszedem a tetején képződött habot, majd lefedem, takarékra veszem a lángot, és több mint egy órán át főzöm, míg megpuhul (kóstolgatni kötelező!). Ezután hagyom kihűlni, majd veszek egy kiürült, kimosott hámozott paradicsakonzervet, és ezzel kiporciózom kevés főzőlével a csicseriborsót. A fél kiló száraz borsóból lesz két másfél, és kettő, vagyis inkább három (ó trükkös emlékezet!) egy konzervnyi adag. Ezeket szépen külön-külön fagyasztózacskóba öntöm, gondosan feliratozom, majd lefagyasztom. A másfél konzervnyi adagokat inkább ragukhoz, míg az egyes adagokat inkább levesekhez használom. És hogy mire jó a csicseriborsó? Az úgy is elérhetetlen teljesség igénye nélkül: humuszhoz, mediterrán, arabos ragukhoz, indiai ételekhez, olajos halak mellé köretnek, kuszkuszba keverni, bulgurhoz keverni, no meg persze levesekhez.

Chorizo. Itt (Angliában)ez az egyetlen viszonylag könnyen beszerezhető normális kolbászfajta – az angol kolbászra itt most nem térnék ki. A chorizo, a spanyolok nemzeti kolbásza általában enyhén vagy durvábban csípős, de kapható belőle csemege változat is, bár nem értem, hogy ugyan minek. A pimentotól, avagy a mi pirospaprikánkhoz kísértetiesen hasonlító, leginkább a Baszk földön termsztett fűszertől kapja a színét, no meg jó esetben az erejét is. Talán a legnagyobb különbsége a mi kolbászunkhoz viszonyítva, hogy kicsit tömörebb, és igazán nagy, de ennek ellenére ízletes zsírdarabok is találhatók benne, mert kevésbé darálják finomra, mint mi. Ezek után azt hiszem, nem kell hosszasan magyaráznom, miért is tartok belőle mindig itthon.

Vöröshagyma, fokhagyma és sárgarépa. Létezik olyan magyar ember, aki nem tart otthon vöröshagymát, fokhagymát és sárgarépát???

Húsleveskocka. Létezik olyan ember a világon, aki időnként bejár a konyhájába és nem tart otthon leveskockát? Na jó, gasztrosznobok kíméljenek, nekem nincs kedvem hétvégenként alaplégyárosba csapni, különben sincs elég hely a mélyhűtőmben ahhoz, hogy fagyasztva tároljam.

Szálzeller avagy angol zeller avagy ritkábban francia zeller, netán halványító zeller. Kitűnő tésztaételekbe, ragukba, no és persze levesekbe, vagy csak úgy snacknek, sokáig eláll, és itt ráadásul olcsó is, bár ha jól emlékszem, otthon sem drága. A tisztításánál arra figyeljünk oda, hogy a külső szárak alsó, fehér, kivastagodott része általában fás, abból érdemes egy néhány centis darabot levágni, illetve a szárak külső, bordázott részén hosszában futnak elrághatatlan „erek”, ezeket késsel tépjük ki. A belső, zsenge szárakkal nem nagyon akad gondunk.

Chili. Én chilimániás vagyok, egy nap gyanítom, legalább két étkezésembe kerül chili ilyen-olyan formában. Mindig van egy csomagnyi bird’s eye chili a hűtőben, és egy biztonsági csomag a fagyasztóban. (Aztán persze van mindig tabasco, továbbá édes és csípős chiliszósz is.) De belátom, normális embereknél a chili nem alapfelszereltség, azonban ez esetben valószínűleg azt sem bánják, ha kimarad a levesükből.

Konzerv hámozott, netán aprított paradicsa. Valószínűleg a legtriviálisabb konzervfajta. Kötelező tartozék, már csak ha az olaszos tésztákra gondolunk is.

Csicseriborsó leves chorizóval

Hozzávalók:

• 1 óriási fej hagyma felaprítva
• 2 közepesen nagy sárgarépa, a keskenyebb részén karikákra, a vastagabb részén félkarikákra vágva
• 3 zellerszár, a fent leírtak szerint tisztítva, és felcsíkozva
• 3 gerezd fokhagyma finomra vágva (vagy akinek van fokhagymanyomója, az zúzzon, ha ahhoz van kedve)
• 2 marhahúsleves kocka
• 1 darabolt konzervparadicsa
• 1 nagyobb birds eye chili
• 1 konzervnyi csicseriborsó (előzetesen kiolvasztva)
• 10 dkg chorizo vékony félkarikákra vágva
• 2 evőkanál olívaolaj
• só és frissen őrölt bors

Az olajon kevés sóval megpárolom a vöröshagymát, majd hozzáadom a fokhagymát, a sárgarépát és a szálzellert, és kicsit pirítgatom. Ezután hozzákeverem a paradicsakonzervet, felöntöm úgy egy liternyi forralt vízzel, belemorzsolom a leveskockát, ollóval belenyesem a chilit, kicsit borsozom, majd lefedem, és 15 percig gyöngyöztetem. Ekkor beleöntöm a csicseriborsót, újabb 10 percig gyöngyöztetem, beleszórom a chorizót is, és 5 perc alatt készre főzöm a levesem.

Kiadós, tápláló, egészséges, és nem utolsó sorban finom is.

A második adag tálalásánál hirtelen felindulásból belekevertem egy kanálnyi tejfölt is. Ííígy lett az igazi.
 

Nézegetve az étkezési naplómat arra eszmélten, hogy nagyon régen ettünk csirkemellet. Hát eljött az ideje, pláne, hogy bőven akad tisztítva, többféleképpen vágva és pácolva a mélyhűtőben, mindössze arra kell odafigyelnem, hogy időben elővegyem a mélyéről a kiszemelt formátumot.

A választásom pácolatlan egész mellre esett, és mivel most nem volt kedvem magamtól kitalálni valamit, a Good Food online oldalán néztem szét ihlet után kutatva. Mary Cadogan receptje lett végül a legszimpatikusabb, nem feltétlenül pusztán azért, mert Mary Cadogan is első blikkre roppant szimpatikus (évekig szerkesztette a lapot, majd fogta magát, kiköltözött Franciaországba, és főzőiskolát nyitott!), hanem azért is, mert kinek ne lenne kedve kakukkfűvel és kecskesajttal töltött, baconbe göngyölt csirkemellhez cukkini és paradicsa ágyon, hm…?

Nagyjából lekövettem a receptjét mindössze egy-két dolgon változtatva, úgy mint:

- feleztem a beletöltendő kecskesajt adagot puszta kényszerűségből, ugyanis az én csirkéim nem bírták volna el a teljes 10 dekát,
- kevés fehérbort töltöttem a mellek alá, mert a spicces csirke vicesebb, mint a józan (no meg némileg zamatosabb is persze),
- néhány egész koktélparadicsát használtam szeletelt normál paradicsa helyett, mert azt akartam, hogy legyen íze is,
- növeltem a felhasznált kakukkfű mennyiségét, mert olyan gyönyörűséges zsenge növénykére tettem szert, ami már szinte magától ugrál az ételekbe,
- és nem az általa javallt körettel, vagyis pirított burgonyával tálaltam, mert nem akartam tovább nehezíteni az ételt, no meg rizsből lehet többet is főzni, amiből aztán lesz maradék, hogy az ebéddobozban végezze.

Csőben sült csirkemell kecskesajttal és kakukkfűvel töltve fehérboros cukkini ágyon

Hozzávalók:

• 2 csirkemell filé (illetve otthon még azt mondtam, hogy két fél csirkemell filé, most már zavarodott vagyok, hogy is lenne helyes)
• 4 szelet füstölt bacon
• 50 g kecskesajt
• 2 evőkanálnyi friss kakukkfű levél (ha nincs friss, akkor szárítottból mondjuk 2 kávéskanálnyi) és úgy 5-6 zsenge kakukkfűág
• 2-3 evőkanál olívaolaj
• 2 cukkini
• 8 koktélparadicsa
• só és frissen őrölt bors
• úgy fél deci száraz fehérbor
• 325 g basmati rizs

Előveszem a tepsi formájú jénaimat, és kecses mozdulattal, nagybecsű ujjacskáimmal elkenek benne úgy egy evőkanálnyi olívaolajat (eddig még azt hiszem nem tértem ki rá, de ha csak olívaolajat írok, akkor semmiképp nem extra szűz olívaolajra gondolok, hanem az olcsóbb simára, ami gyakran pomace néven fut – ha hőkezeljük az extra szűz olívaolajat, elveszíti a zamatát, no meg a jótékony hatásainak is nagyrészét).

A cukkíniket nagyjából ujjnyi vastagra szeletelem, és eloszlatom a sütőedényben, rászórom a paradicsákat, valamint az egész kakukkfűágakat, és alaposan sózom-borsozom a zöldségeket.

Előmelegítem a sütőt 190 fokra (gáz 5).

A csirkemelleket hosszában oldalt bevágom, és óvatosan addig hatolok a késsel, míg kvázi könyv módjára ki tudom őket nyitni. Eztán rájuk teszek egy darab fóliát, és sodrófa híján egy borosüveggel finom mozdulatokkal lapítok-nyújtok rajtuk, majd mindkét oldalukat alaposan borsozom, és kicsit sózom (a bacon és a kecskesajt is sós).

Ezt követően alufóliából letépek egy nagyobb darabot, és képzeletben felezem a felületét. A két képzeletbeli fóliadarab közepére szorosan egymás mellé lefektetek két-két szelet bacont, majd rájuk helyezem a csirkemelleket úgy hogy a húsok közepe a szalonnaszeletek közepére essen. Majd a könyvhasonlatnál maradva, a nyitott csirkemellek gerincére helyezem a felezett kecskesajt darabokat, megszórom őket egy-egy evőkanál kakukkfűvel, és becsukom a melleket, végül pedig középről kifelé haladva szorosan köréjük tekerem a szalonnacsíkokat. Mit mondhatnék, leírni ezerszer nehezebb mint megtenni… Abban pedig csak reménykedni merek, hogy érthetően sikerült fogalmaznom.

A csirkemell-csomagokat belefektetem a cukkíniből készült ágyacskájukba, finoman megöntözöm az egészet egy kevés olívaolajjal, majd óvatosan, a jénai szélénél aláöntök egy kevés bort, vigyázva, hogy nehogy megszaladjon a kezem, illetve ne mossam le a zöldségekről a fűszerezést, és 40-45 percre betolom a sütőbe. Az a lényeg, hogy a mellek ne száradjanak ki, és a szalonna szépen megpiruljon.

Mikor a húsnak már csak 20 perc van vissza a sütési idejéből, megfőzöm a basmati rizst. A basmati rizs elkészítése roppant gyors és egyszerű, mindössze arra kell figyelni, hogy annyi vizet forraljunk, ami a rizs mennyiségének a kétszerese (tehát és a 325 g rizshez 6 és fél deci vizet forraltam), majd újraforráskor mindössze egyszer keverjük át, ekkor sózzuk, majd fedjük le, és 12 percig (azért mindenki nézze meg a csomagolást, esetenként eltérhet), amennyi idő alatt megfő, felé se nézzünk. A kész rizst villával lazítsuk fel.

Mennyei lett, boldogok voltunk, egy-egy pohár chardonnay-vel kísérve már-már ünneppé nemesítettük a hétköznapot…
 

Szombat késő délután szokás szerint egyik kedvenc tevékenységemnek hódoltam, vagyis a jövő heti menüt állítottam össze. Az alkotói szabadságnak némileg gátat szabott az, hogy előzőleg összeállítottam azon alapanyagoknak a listáját, amiket a héten fel kell használnom ilyen-olyan megfontolásból. A lista relatíve hosszúra sikeredett, így az sajnos nem nagyon jött számításba, hogy csak úgy csapongjak, netán lazán felüssek egy szakácskönyvet ihlet után kutatva. A sorrend sem volt mindegy, több romlandó hozzávaló szerepelt a felsoroltak között, amiknek gyorsan le is kellett ellenőriznem a szavatossági idejét. És ekkor konstatáltam, hogy a füstölt lazaccal alaposan eltájoltam magam, ugyanis az szigorúan véve 11-éig jó. Ennyit arról, hogy valamikor a jövő héten az ír, zabos zsemlével, citromos sajtkrémmel és rengeteg kaporral lesz belőle vacsora…

Mivel 11-ére már kőbe volt vésve, hogy aranydurbincs lesz (szombat reggel csak azért zarándokoltam el a piacra), nem maradt más, mint hogy a lazac szombaton kerüljön terítékre a vargányás rizottó helyett (szárított vargányából, az szerencsére eláll).

Na de mi legyen a lazaccal, a gyönyörűsége skót füstölt lazaccal?

Hirtelen semmi nem jutott eszembe, ezért úgy döntöttem, szépen elmosogatok, hátha az egyéb tevékenység közepette beugrik valami. És jól döntöttem: kevés edény volt, tehát nem arról a belefulladok-a-mosatlanba típusú rabszolgamunkáról volt szó, ráadásul bekapcsoltam a rádiót, amiben épp Iggy Poptól a The passenger ment, hát a négy-öt tányért, pár villát és a serpenyőt gond nélkül végigtáncoltam. És ami még ennél fontosabb, ahogy lekapcsoltam a rádiót beugrott: a két tervezett ételt, vagyis a vacsorára előirányzott rizottót és a lazacos-krémsajtos zsemlét összedolgozom. Vagyis a zsemléből veszem a citromot és a sajtkrémet (nagyon-nagyon sajnálatos módon kaprom nem volt itthon), amit a lazaccal együtt összeházasítok egy alaprizottóval, és így remélhetőleg mindenki boldog lesz. Annál is inkább, mert bár ugyan a blogból eddig nem derült ki, de a rizottó a kedvenc ételeim közé tartozik, és szentül és töretlenül hiszem, hogyha az embernek van otthon arborio rizse, akkor már nem elveszett ember.

A rizottó készítésnek egyébként van néhány alapszabálya, amiket ha az ember betart, akkor már nem nagyon lőhet félre. Ezek az alapszabályok a következők:

1. Megfelelő rizsfajta. Ne próbáljunk meg „közönséges” rizsből rizottót készíteni, mert az olyan lenne, mintha egy kőműves papírból akarna házat építeni. Vannak direkte rizottó rizs fajták, mint mondjuk az arborio (ezt a legegyszerűbb beszerezni, gyakorlatilag bárhol kapható), a vialone nano vagy a carnaroli, melyeknek fajtasajátossága, hogy  a saját súlyuk sokszorosát kitevő folyadékmennyiséget képesek felvenni, magas keményítő tartalmúak és tapadós textúrájúak.

2. Rizsszemek előpirítása. Olívaolajon vagy vajon elő kell pirítani a szigorúan mosatlan rizsszemeket, hogy minden egyes darabot külön-külön bevonjon az általunk kiválasztott zsiradék. A legtöbben, köztük én is, a rizsszemek pirítása előtt még valamilyen fajta hagymát dinsztel az olajban, mert isteni alapízt kölcsönöz elkészült ételnek.

3. Megfelelő alaplé. A rizst alaplével főzzük fel. A későbbi fűszerezés, illetve az egyéb hozzávalók határozzák meg, hogy hal-, szárnyas-, marha-, borjú-, netán zöldség alaplevet használunk, de példul ha szárított gombával ízesítünk, akkor a gomba leszűrt áztatóleve is kitűnő alapléként szolgál. Emellett fontos, hogy minimum háromszor annyi alaplevet használjunk, mint a rizs mennyisége, illetve az alaplevet a főzési idő alatt folyamatosan forrón, de lehetőleg forráspont alatt tartsuk. Mindig csak egy merőkanál alaplevet adunk a rizshez, és a következő kanállal akkor adagoljuk, mikor az előzőt már elfőtte. Sokan egyébként kötelező elemként tüntetik fel a házi alaplé-készítést, és igen, aláírom, azzal bizonyára finomabb, de belátó vagyok, és azt mondom, hogy ugyan kinek van kedve és ideje annak az elkészítésével bajlódni? Nekem nincs. Helyette arra törekszem, hogy a lehető legjobb minőségű, organikus kockát, illetve sűrítményt használjam.

4. Alkohol.  Az olasz mondás szerint a rizs vízben terem, és borban hal meg. Tartsuk magunkat ehhez, azaz miután a rizsszemeket átpirítottuk, először egy kevés borral, netán vermuttal öntsük fel, mert azt szereti.

5. Folyamatos keverés. A rizottónkat míg el nem készül, vagyis úgy 20 percig, folyamatosan kevergetni kell, ugyanis ez segíti elő, hogy a rizsszemekből kioldódjon a keményítő tartalom, ami krémessé teszi a kész ételünket.

6. Még egy merőkanál alaplé. Ezt a szabályt én állítottam fel magamnak, de esetleg másnak is hasznos lehet. Arról van szó, hogy megfigyeltem, akkor készítettem a legfinomabb rizottót, mikor valamilyen okból még egy adag alaplevet mertem, pedig normál esetben már késznek nyilvánítottam volna az ételt. Azóta mindig, ha úgy látom, nincs az az ég, hogy még egy merőkanálnyi levet ügyesen felvegyen a rizsem, igenis rámerem, és újra és újra rácsodálkozom, hogy de bizony felveszi, és így lesz zseniális.

7. Hideg vaj. Miután elkészült a rizottó, húzzuk le a tűzről, és adjunk hozzá némi kockára vágott hideg vajat, az ugyanis még krémesebbé teszi.

8. Parmezán. Egy kevés, a vaj után a rizottóhoz kevert parmezán a kész ételt mennyei magasságokba emeli. Nem érződik az agresszív, erős parmezán íz, helyette inkább valami tökéletes harmónia.

9. 5 perc pihentetés. Az elkészült rizottó húzzuk le a tűzről, fedjük le, és tálalás előtt 5 percig pihentessük.

10. Azonnali tálalás. Rizottót soha ne készítsünk előre, csak frissen az igazi. Épp ezért, nem a legideálisabb vendégváró fogás, hacsaknem kötetetlen az alkalom, és mondjuk amerikai konyhánk van, ahonnan csodásan bele tudunk folyni a nappaliban zajló társalgásba.

11. Tapasztalás. Végül egy olyan tanács, amit én magam nem követtem, csak utólag jutott eszembe, hogy bizony hasznos lehet(ett volna): mielőtt rizottókészítésbe kezdünk, menjünk el egy kitűnő olasz étterembe, és tapasztaljuk meg, milyen az igazi, autentikus, kitűnően elkészített rizottó, hogy legyen igazi viszonyítási alapunk.

Ennyi. Most, hogy mindezt a sokmindent leírtam (és egyébként ez a rengeteg írnivaló volt az oka, hogy az eddigi rizottóimról nem szóltam), ismertetek egy olyan receptet, amiben áthágom a vaj- és a parmezán-szabályt, ugyanis egyikkel sem dúsítom a kész produktumot. Egész egyszerűen azért, mert a vaj jelen esetben túlságosan elnehezíteni az ételt, ami nem illik a légies lazachoz, csak úgy, mint a parmezán. Helyettük most kivételesen krémsajt krémesít.

Citromos rizottó füstölt lazaccal

Hozzávalók:

• 3 evőkanál olívaolaj
• 2 salotta hagyma apróra kockázva
• 2 kis gerezd fokhagyma finomra aprítva
• 25 dkg arborio rizs
• 1 dl száraz fehérbor (nálunk most chilei Chardonnay)
• 1 liter zöldségleves (kockából)
• 2 evőkanál krémsajt (most Philadelphiát használtam)
• kis csokor kakukkfű, a levelek a szárról letépkedve
• 1 citrom reszelt héja és a felének a leve
• 120 g füstölt lazac apró kockákra vágva

Egy kisebb lábosban elkészítem (kockából) az alaplevet, és kis lángon forrón, de forráspont alatt igyekszem tartani.

Egy nagyobb, fedővel rendelkező serpenyőben három evőkanál olívaolajon kevés sóval üvegesre pirítom a hagymát, beleszórom a fokhagymát is, átkeverem,  majd hozzáadom a mosatlan rizst, és türelemmel átpirítgatom. Eztán kicsit lejjebb veszem a lángot, felöntöm a borral, és addig kevergetem, míg az egészet beszívja. Ekkor belekezdek az alaplé adagolásba: egy evőkanál alaplé, nyugodt kevergetés, míg a rizs felissza, majd ismét alaplé és ismét kevergetés. Így járok el egészen addig, míg az összes alaplevem el nem fogy, ugyanis a 25 deka rizsnek elvileg nem kéne, hogy problémát okozzon az egy liter. No de azért persze mikor már csak néhány merőkanálnyim van, árgus szemekkel figyelem a rizst, illetve kóstolok, ne hogy túllőjek a célon. Mikor a rizs elkészült, lezárom alatta a lángot, belekeverem a krémsajtot, majd a reszelt citromhéjat és a citromlevet, no meg a kakukkfüvet, lefedem, és 5 percre magára hagyom. Eztán belekeverem a lazackockák ¾-ét, és két személyre tálalok, végül a maradék lazacot becsülettel elosztom a két tányér rizottón.

Monsieur, bár alapvetően nem a kedvence a rizottó, mivel nincs benne harapható komponens (példul egy véres steak), igencsak el volt ragadtatva. És én is. Hát ha még lett volna itthon kapor is!
 

Mit tagadjam, tökéletesen elégedett voltam a banángerinccel, ezért eszembe sem jutott, hogy más receptet kutassak. De azért mikor zsinórban vagy ötödször készítettem mindössze a cukor és teljes kiőrlésű liszt mennyiségén variálva, arra jutottam, hogy rendben, az alapkoncepció marad, mint egyeduralkodó banán-felhasználási módszer, de valamit azért mégiscsak illenék csavarni rajta, mert egy konyhai megszállottnál nem járja, hogy állandóan ugyanazt szedje elő a sütőből.

A kókuszreszelék régóta motoszkált a fejemben, ugyanis itt már november eleje óta minden boltból és kirakatból mesterséges karácsony-hangulat árad, és Anyukám minden karácsonykor készít kókuszkockát, ami az én abszolút kedvencem. Sosem eszem reggelire édeset, kivéve az ünnepek alatt, mert ezért az egyszerű, alig édesített piskótából, már-már kesernyés csokiöntetből és kókuszreszelékből készülő sütiért megvadulok, és négyet-ötöt is képes vagyok bevágni egy nagy bögre tejjel gyomorébresztőnek.

Szóval így került bele a kókuszreszelék, a kakaót pedig csak úgy akartam, mert mélysötét és illatos…

(Banánom per pillanat csak három volt, a kakaó miatt a citromot kihagytam, a kókuszreszelék pedig értelemszerűen kiütötte a diót és a zabpelyhet.)

Kókuszos, kakaós banángerinc

Hozzávalók:

• 80 g vaj
• 75 g kókuszreszelék
• 25 g jó minőségű, cukrozatlan kakaópor
• 50 g teljes kiőrlésű liszt
• 75 g fehérliszt
• 2 teáskanál sütőpor
• 1 teáskanál fahéj
• 30 g nagyon sötét, ragacsosan nagyon melaszos barnacukor
• 50 g nádcukor
• 3 érett banán
• 2 tojás

Előmelegítem a sütőt 170 fokra (gáz 4), és előveszem a szilikonos őzgerinc formámat, amit ha nem szilikonból lenne, kivajaznék.
A vajat mikróban felolvasztom.
Egy nagyobb tálban összekeverem a kétféle lisztet, a kókuszreszeléket, a kakaót (kevésbé merészek a kevésbé lustákkal egyetemben szitálják bele), a fahéjat, a kétféle cukrot no és a sütőport, míg egy keverőkancsóban villával összetöröm a banánokat, hozzáütöm a tojásokat, alaposan elkeverem, majd a vajat is beledolgozom. Eztán már csak annyit kell tennem, hogy a banános pépet elkeverem a szárazanyagokkal, átöntöm a tésztát az őzgerinc formába, és 50 percre betolom a sütőbe.

Sütés alatt érdemes ránézni, és ha nagyon égni akarna a teteje, le kell fedni sütőpapírral vagy alufóliával. Az 50 perc leteltével pedig vessük alá tűpróbanak a produktumunkat, nehogy nyers maradjon, bár nekem ezúttal nem kellett a banángerincnél szokásos extra 5 perc.

Az első falatnál kicsit megijedtem, hogy esetleg túlzásba vittem a cukorelvonást, de aztán ez téves riadónak bizonyult, és könnyedén beláttam, hogy ez bizony úgy tökéletes, ahogy van. Elhalványította bizony az eredeti banángerinc érdemeit is…
 

Abszolút rápörögtem újabban a minden-maradékot-építsünk-be-egy-új-ételbe mozgalomra (ha eddig véletlenül nem létezett volna, ezennel megalapítom, tessék bátran csatlakozni), sőt, azt kell mondjam, hogy kissé rá is játszom, mert rizsből és krumpliból mindig többet főzök, a sült csirke mánia hátterében is részben a másnapi vacsora ígérete áll, sőt, a kiürült lekváros üvegek is ott sorakoznak a hűtőben arra várva, hogy majd valamilyen öntetként szülessen újjá az aljukon megbúvó maradék.

Ez az egyszemélyes gyorsebéd is eme mozgalom jegyében születtet. Már dunsztom nincs, a rizs minek a maradéka volt, de a kibontott tonhal, kukorica és kapribogyó tonhalas torilla folyományai. Chili, retek, citrom és valamiféle zöldsaláta mindig van itthon, az extra szűz olívaolaj pedig úgy hiszem nem szorul magyarázatra.

Tonhalas rizssaláta

Hozzávalók:

• 50 g főtt basmati rizs (újabban a basmati nálunk a leggyakoribb, ugyanis még nem sikerült itt olyan barna rizsbe botlanom, aminek maximálisan elégedett lennék a minőségével)
• 2 zöldhagyma ollóval vékonyan felkarikázva
• 3 kicsi retek (becézhetjük hónaposnak) vékony pálcikákra vágva
• 35 g tonhal konzervből
• 2 teáskanál kapribogyó
• 2 teáskanál kukorica
• 1 kicsi birds eye chili ollóval vékony karikákra vágva (aki nem bírja a nagyon csípőset, magozza ki)
• 2 római saláta levél falatnyi darabokra tépkedve
• fél citrom leve
• úgy másfél evőkanál olívaolaj
• só és frissen őrölt bors

A kifacsart citromlében feloldok egy kevés sót, majd kézi habverővel hozzákeverem az extra szűz olívaolajat.

A rizshez hozzászórom a zöldségeket és a tonhalat, kegyetlenül megborsozom, nyakon öntöm az öntettel, és jó alaposan összekeverem. A keveréshez szigorúan villát használok, mert Nigellától megtanultam, hogy a rizst fővesztés terhe mellett csak azzal szabad, különben megtörjük a szemeket.

Tálaláskor ismét arra járok a borsörlővel.

Kivételesen hétvégi ebédként végezte, de abszolút ideális ebéddoboz-jelölt is.
 

Úgy tűnik, már gyerekként is szerettem a savanykás ízeket, mert a korszak kedvenc levese Anyukám zöldbablevese volt, melynek sikere egyébként azóta is töretlenül tart. Valószínűsítem, hogy miután fakanalat ragadtam, az első receptek között lehetett, amit elkértem Anyától, hogy magam is megpróbálkozzak az elkészítésével. Sárgahüvelyű babból készül némi sárgarépával, sok-sok tojásos tarhonyával, tejfölös habarással, kevés ecettel. Az elmúlt hat hónapban, mióta áttettük a székhelyünket Angliába, csak álmodoztam róla, mert itt ugye se tarhonya, se sárgahüvelyű bab, és eszembe se jutott, hogy ezek hiányában érdemes lenne megpróbálkozni vele. Eddig.

Most ugyanis próbáltam némi helyet teremteni a mélyhűtőben a karácsonyi előraktározás végett, és úgy döntöttem, hogy a zöldbabnak mennie kell. És az első, akkor még szentségtörésnek tűnő ötletem a zöldbableves volt. Némi fejtörés után arra jutottam, hogy a tarhonyát megpróbálom árpagyönggyel helyettesíteni, a jó kis karcos magyar ecet helyett meg, ha sűrűn fohászkodom, talán megteszi az itteni malátaecet is. Hirtelen ötlettől vezérelve pedig megfejeltem a sort egy kevés szárzellerrel és kaporral is, és hihetetlen módon sikerült kifőznöm azt az ízvilágot, ami után már jó ideje áhítoztam.

Zöldbableves

Hozzávalók:

• 1 fej vöröshagyma apróra kockázva
• 85 g árpagyöngy
• 2 húsleveskocka
• 3 közepes sárgarépa vékonyan felkarikázva
• 2 szárzeller vékony félkarikákra vágva
• 45 dkg zöldbab még fagyosan kisebb darabokra tördelve
• 2 dl tejföl
• 2 evőkanál liszt
• 2 teáskanál pirospaprika
• 2 evőkanál malátaecet
• 1 csokor kapor felaprítva
• 1 evőkanál olívaolaj
• só és frissen őrölt bors

Az egy evőkanálnyi olívaolajon kevés sóval megpárolom a hagymát, majd rászórom az árpagyöngyöt,és kicsit kevergetve átpirítom, végül felöntöm úgy egy liternyi forralt vízzel, és fedő nélkül 10 percig forralom nagy lángon, ugyanis ezt javasolja a csomagoláson található használati útmutató. A 10 perc letelte után a vízbe dobom a két leveskockát, lefedem, és mérséklem a lángot, hogy most így gyöngyöztessem újabb 10 percig a levesalapomat. Ha ez a 10 perc is megvan, beledobom a sárgarépa és a szárzeller darabkákat, és minő csoda, újabb 10 percet adok neki. Ezen a ponton kerül a fazékba a zöldbab, ami ugye jeges lévén, lehűti a vizet, így ki kell várnom, hogy újra forrjon, és innentől főzöm 5 percig. Az öt percet alatt bekeverem a habarást: egy mérőkancsóban kézi habverővel simára keverem a tejfölt, a lisztet és a paprikát úgy másfél decinyi forralt vízzel (ezzel amúgy is higítani akartam a levest, én szeretem, ha bőven van leve, de ha a hígítás nem lett volna cél, akkor a lábosból mertem volna hozzá levet). Mikor nagyjából megfőtt a zöldbab, mehet a habarás is a lábosba, no meg az ecet, és egy szép adag frissen őrölt bors – újraforrástól úgy 2 percen át főzöm, hogy a lisztnek elmúljon a „lisztíze”. Eztán annyi dolgom maradt, hogy belekeverjem az apróra vágott kaprot is, és már boldogan fel is szolgálhatom magamnak az ebédem.

(Némileg érthetőbben: az árpagyöngyöt 10 percig kell forralni fedő nélkül, majd 30 percig kisebb lángon gyöngyöztetni, a sárgarépának és a szárzellernek úgy 20 perc kell, a bab pedig 5 perc alatt lesz al dente, de én a levesbe annál puhábbat akarok. Ezen szükségletek alakították a fenti időbeosztásomat.) 
 

Aki nem bírja a véres sztorikat, az ezt a bevezetőt sürgősen ugorja át…

Idén nem készítek többet sütőtököt. Valószínűleg legutóbb jól felszívta magát, mikor azt írtam, hogy pucolás közben a pokolba kívánom, és durván visszavágott. Történt ugyanis, hogy módszert újítottam: ezúttal zöldséghámozóval vagdosgattam le a héját, ami a karcsú tetejénél csodásan is működött, de az alja sehogy sem állt kézre, hát egyszer csak sikeresen lemetéltem a bőrt a kisujjam hegyéről. Nem fájt vagy ilyesmi, de kemény 40 percen keresztül folyt belőle a vér, ami enyhén szólva is nyomot hagyott a konyhán, no meg egy idő után a lelkiállapotomon…

Monsiuer sietett a segítségemre, ugyanis átvállalta a lasagne elkészítését. Édes-kedves tett, de rég volt már szükség ennyire a türelmemre, ugyanis szó szerint mindent, mindent részletesen el kellett neki magyarázni, onnantól kezdve, hogy hogyan fogja a fakanalat, mivel konyhai tapasztalata az étkezést magát leszámítva finoman szólva sincs. Így körülbelül mire a tök megpárolódott, elállt a vérzés, és a vacsorakészítés olyan hosszúra nyúlt, hogy lekéstem egy dinka amerikai film nagy részét, amit utólag átgondolva csöppet sem bánok, csupán azt, hogy lemaradtam Colin Firth látványáról és az általam imádott kiejtéséről. A sztori maga számomra elég kiborító volt, mivel adott volt egy szép, intelligens nő (Uma Thurman), aki jegyben jár egy okos, művelt, jóképű pasival (ez ugye Colin Firth), összetalálkozik egy átlagos, ám jó humorú fickóval, és egyszer csak arra eszmél, hogy beleszeretett az egyszerű tűzoltóba. Tipikus hülye klisé, ami engem totál kiakaszt, mert elveti az értelmet, és kvázi azt sugallja, hogy a kedves egyszerűség győz az intelligencia és jólneveltség felett. No de kérdem én, miért, miért, miért? Na jó, úgy tűnik, így is többet láttam belőle a kelletténél.

Vissza a lasagne-hoz: csodás raktárkészlet alakította vega verzió, elég szimpla, bár időigényes, és a sütőtök miatt mindenkit nagy mértékű óvatosságra intek…

Sütőtökös lasagne

Hozzávalók:

• 9 lasagna lap
• 15 dkg füstölt cheddar lereszelve (otthon eszembe sem jutna cheddart használni, egyértelműen karavánért nyúlnék)

A sütőtökös réteghez:

• 1 kisebb sütőtök megtisztítva, és úgy 1 centis darabokra vágva
• 1 nagy fej vöröshagyma finomra aprítva
• 3 gerezd fokhagyma összezúzva
• 2 ág rozmaring levelei letépkedve, apróra vágva
• 1 chilipaprika (a paradicsomszószba kerülő cayenne borssal együtt elég csípős lesz az étel, úgyhogy ha valaki nem bírja, az hagyja ki) ollóval vékonyan felkarikázva
• 2 evőkanál olívaolaj
• só és frissen őrölt bors

A paradicsomszószhoz:

• 3 dl passata
• fél teáskanál só
• fél teáskanál kínai ötfűszer keverék (ez lehet, hogy valakinek meredeken hangzik, de nem kell megijedni, a végén nem érződik ki, csak mélyíti az ízeket)
• 1 teáskanál cayenne bors
• 1 teáskanál szárított rozmaring

A „fehér” réteghez:

• 200 g quark – egy másik ételhez vettem fél kilót túró gyanánt, és rendesen mellényúltam, ugyanis ez, amit én lőttem, körülbelül ricotta állagú, hát most a maradékot itt ricottaként használtam fel
• 1 dl tejföl
• 20 g kéksajt (nálam dán Castello, de tulképp lényegtelen, ki mit preferál)
• kevés frissen reszelt szerecsendió
• kevés só (a kéksajt ugye elég sós) és frissen őrölt bors

A sütőtökkel kezdtünk: az apróra vágott hagymát finoman sózva megpirítottuk az olívaolajon, majd rádobtuk a fokhagymát, épphogy átkevertük, majd mentek is a serpenyőbe a sütőtökkockák és a rozmaring. Úgy két percig pirítottuk, majd ráöntöttünk durván egy deci forralt vizet, lefedtük, és körülbelül 10 percig pároltuk.

Előmelegítettük a sütőt 200 fokra.

Egy kancsóban összekevertük a paradicsomos réteg, míg egy keverőtálban a fehér réteg hozzávalóit, és el is érkeztünk a rétegezéshez.

Kivajaztunk egy tepsire hajazó jénait, majd az aljában szétterítettünk egy kevés paradicsomszószt. Lefektettünk egymás mellé három lasagna lapot, erre került a paradicsomszósz, majd a sütőtök fele. Erre jött újabb három lasagna lap, a maradék paradicsa, majd a maradék sütőtök. Végül megfejeltük az utolsó három lasagna lappal, amin a fehér réteget kentük szét, és végül gazdagon megszórtuk a reszelt füstölt sajttal.

Betoltuk a sütőbe, ahol fél óra alatt sült készre.

Szokás szerint vinaigrette-es zöldsalival tálaltuk, amit ezúttal a kontraszt kedvéért egy kevés kapribogyóval is megpötyögtettem.

Meg kell hagyni, nagyon finomra sikeredett, és Monsieur azóta is roppant büszke magára, de azért jutott nekem még egy maflás: miközben lelkesen falatozott, az összes sütőtökdarabkát akkurátusan a tányér szélére kotorta, és kérdésemre a világ legtermészetesebb hangján közölte, hogy ő nem szereti a sütőtököt...
 

Monsieur elég követelőző volt ma. Először bundáskenyeret akart, amit készségesen el is készítettem, tekintettel arra, hogy már nagyon régen ettünk, és én is imádom (rengeteg lilahagymával), no de aztán jött a következő óhaj.

Mikor állok neki a flapjacknek? – kérdezte. Jópofa, mondhatom.

No de vasárnap van, vasárnap mindig sütök valamit, érvelt. Hát, igaza van, tényleg szoktam sütni vasárnaponként, no de nincs kőbe vésve, hogy vasárnap márpedig sütök valamit.

Először ennyivel el is akartam intézni a dolgot, de aztán láttam, hogy ezt így nem úszom meg, a végén még képes és kikutatja a dugi csokis kekszemet, amit vészhelyzetekre rejtegetek a zöldségtárolóban.

Na de mi a manót süthetnék? Flapjack kizárva, nincs hozzá elég vajam. Maradék banán három van, na persze abból is bepróbálkozhatnék valamiféle banángerinccel, de valahogy nem fűlt hozzá a fogam. Volt négy almám viszont. Azokkal úgyis akartam kezdeni valamit, mert hogy nem esszük meg őket az tuti: Monsieur mert csak, én meg azért nem, mert túl édesek, túl érettek, tehát nem savanyúak és feszesek. Oké, alma sütibe!

Volt még a hűtőben egy adag gyári, édesítetlen, előre kinyújtott omlós tészta. Csak úgy vettem, mert ez a light verzió új termék a piacon, és a bevezetőszakaszban fél áron adják, én meg gondoltam, hogy hajrá, valamire csak jó lesz. Aztán persze piteforma híján nem sok dunsztom volt, mit is kezdhetnék vele (mert ugye piteformával már lehetne egy isteni quiche). Hát tessék, itt kínálkozott az alkalom, felkerült a listára.

Aztán olajos magvakból mindig van itthon többféle is: hazai dió a saját kertünkből, brazil dió, földimogyoró, mandula, kesu, no és persze egy-két zacskó csomagolt, aprított vegyesfelvágott, amit Monsieur ebédre pakolt halas tortillájába szoktam reggelenként gyorsan beleszórni.

Na ezen a ponton összeállt a kép: valamiféle piteféle lesz, készítés közben pontosan kialakul...

Pitemeglepetés

Hozzávalók:

• 4 alma
• 20 g vaj
• 2+2 evőkanál nagyon mélyen sötét, nagyon melaszos cukor (bevallom, otthon ilyen cukorral nem találkoztam…)
• 1 teáskanál fahéj
• 1 citrom reszelt héja
• 10 dkg aprított olajos mag vegyesen, például dió, mandula, mogyoró (már alapból keverve-aprítva-bezacskózva veszem a szupermarketben)
• 1 csomag omlós tészta
• néhány darabka vaj a süti tetejére

Az almával kezdtek. Úgy készítettem el, ahogy a chausson aux pommes-hoz szoktam, vagyis meghámoztam, négybe vágtam, kimagoztam, majd nem túl vastagra felszeleteltem. Megolvasztottam 20 g vajat egy serpenyőben, rádobtam az almaszeletkéket, kicsit békén hagytam, majd megszórtam 2 evőkanál cukorral és a teáskanálnyi fahájjal, és időnként átkeverve úgy 5-8 percig főztem. Az volt a célom, hogy majdhogynem krémesre főjön szét, de azért maradjanak benne kisebb-nagyobb darabok. Mikor ez megvolt, belekevertem a citromhéjat, és félretettem főni.

Mikor nagyjából kihűlt az alma, előmelegítettem a sütőt 200 fokra (ez volt az ajánlott hőfok a tészta csomagolásán). Elővettem a pici tepsimet, kivajaztam, és a tésztából levágtam egy akkora darabot, ami épp passzolt az aljába, és szépen beleraktam. Ekkor már láttam, hogy nagyobb tésztadarabom maradt, mint ami a süti betakarására kell, úgyhogy a felesleggel másfél centi magasan kibéleltem a tepsi oldalát is. Az alsó tésztalapomat megszórtam az olajos magvak harmadával, eloszlattam rajta az almát, rászórtam a olajosok második harmadát, és befedtem a maradék tésztával. A maradák két evőkanálnyi olajast elkevertem két evőkanálnyi cukorral, és eloszlattam a süti tetején, majd rászórtam egy-két vajdarabkát, hogy a cukor könnyebben karamellizálódjon. A kilógó részeket kenőecset híján kézzel finoman megpötyogtettem egy kevés olajjal, és nekiláttam a sütésnek.

A sütési időről dunsztom nem volt (hiszen improvizáltam), de úgy saccoltam, hogy húsz perc elég kéne, hogy legyen. Először fóliával lefedve toltam be 10 percre, nehogy megégjen, majd anélkül adtam neki további 10 percet. Hm, nem volt elég. Újabb kétszer 5 perc után ítéltem meg úgy a tetejét, hogy rendben, megsült, kiszedhető.

Mikro úgy 10 perc után kifordítottam láttam, hogy az alja bizony nem sült meg. Nem vagyok egy gyakorlott süteménysütő, hát kihagytam a vaksütést. Na de nem kámpicsorodtam el, visszatoltam a sütőbe ezúttal a picit leolajozott aljával fölfelé. Újabb 10, majd kétszer 5 perc után elkészült. És mennyei lett. De azért legközelebb megkímélem magam az extramacerától, és az alsó rétegnek adok mondjuk egy 10-15 perces vaksütést…

(Monsieur el van ragadtatva. Olyannyira, hogy mire fotózásba kezdtem, a pite fele hiányzott.)
 

Péntek este. A munkahét véget ért. November közepe lévén korán besötétedett, és bár napközben szépen sütött a nap, négy óra után már elég csípős volt az idő. Nyugalomra vágytunk, az otthon melegére, esetleg egy jó pohár barna sörre, de legfőképpen valami kiadós, puha ízre: illatos ragura, krémes krumplipürére...

Csirkemáj-ragu vajban párolt hagymával, pikáns, krémes krumplipürével

Hozzávalók a raguhoz:

• 1 evőkanál olívaolaj
• 20+20g vaj
• 3 nagy vöröshagyma
• 50dkg csirkemáj
• 60ml száraz sherry
• 2 paradicsom
• 2dl csirkehúsleves kockából
• só és frissen őrölt bors

Hozzávalók a krumplipüréhez:

• 80dkg krumpli
• 5 kicsi paszternák (fehérrépával nyugodtan helyettesíthető), úgy 25 dkg
• 20g vaj
• 1 púpos evőkanálnyi pikánsan csípős angol mustár (ha nagyon akarjuk, helyettesítsük dijoni mustárral, de az kevésbé „éles”, kevésbé csípős)
• 1,5dl zsíros tejszín
• 0,5 dl tej
• só

Megpucolom, és félholdakra vágom a vöröshagymákat, majd az evőkanálnyi olaj, és 20 gramm vaj keverékén, kevés sóval, mérsékelt tűzön 20-25 perc alatt édes-krémesre párolom a szeletkéket.

A csirkemájjal könnyű dolgom van, ugyanis a vas-ember-lány saláta készítésekor extra fél kilót megtisztítottam, és nagyobb darabokra vágtam, ami a mélyhűtőben várakozott egészen péntek reggelig, mikor is áttettem a hűtőbe kiolvadni, tehát ezúttal csak kiveszem a fagyasztózacskóból, és alaposan leitatom konyhai törölközőn.

A püréhez megpucolom a krumplit és a paszternákot, és nagyobb darabokra vágom őket, majd enyhén sós, lobogó forró vízben 12-15 perc alatt megfőzöm őket. Hozzájuk dobom a 20 gramm vajat, egy teáskanálnyi sót, és egy krumplitörővel elkezdem alaposan összetörni. A nagyjából összetört krumpli-paszternák pároshoz hozzákanalazom a csípős angol mustárt, hozzáöntöm a mikróban felmelegített tejszínt és tejet, pépesre töröm, majd egy fakanállal finom habosra keverem, és lefedem, nehogy kihűljön.

Az időközben krémes-karamellesre váltott vöröshagymát szűrőlappáttal egy tányérra szedem, a helyére dobom az utolsó adagnyi 20 gramm vajamat, és feltekerem alatta a lángot. Mikor elkezd habosodni, rádobom a májdarabokat, és úgy 3-5 perc alatt alaposan átpirítom őket. Ezen a ponton az a célom, hogy a külsejüket barnára pirítsam, de a belsejük még rózsaszín maradjon. Ekkor mehet a serpenyőbe a sherry, és amíg egy-két perc alatt elpárolog az alkoholtartalma, apróra kockázom a paradicsomokat. Következő lépésként a serpenyőbe öntöm a húslevest, visszarakom a hagymát, belesöpröm a paradicsát, és néhány perc alatt a levet alaposan beforralom. És kész az igazi melengető vacsora. Méghozzá négy adagnyi, de egy percig nem aggódom, el fog az fogyni mind, ha nem rögtön, hát másnap.

Ilyet nem ehet az ember étteremben. És bizony eljön az a késő őszi pillanat, amikor pontosan erre van szüksége a gyomornak, a szívnek és a léleknek is.
 

Nem ha-ha-vicces kedvemben vagyok, és arra próbálok utalni, hogy ha a kenyeret elég időre magára hagyjuk, zöldre vált, hanem azt akarom kifejteni, hogy ha igazán jó panzanellát, azaz olasz kenyérsalátát akarunk készíteni, az bizony sok időbe telik. Először is, szükségünk van hozzá jó minőségű kenyérmaradékra, ami több ponton is nehézségekbe ütközik. Először is ugyebár jó minőségű kenyeret kell beszerezni, vagy készíteni. Ami a készítést illeti, a legtöbben – (nem) szerény véleményem szerint alaptalanul – túl macerásnak tartják, a beszerzést meg erőteljesen befolyásolja, hogy ki mennyit és helyileg hol dolgozik, mert bizony nem egyszer előfordul, hogy ha az ember a munkaidő végeztével akar kenyeret venni, már csak szeletelt gumit talál.Aztán, ha ezen a ponton túljutunk, jön a következő akadály: kell hogy maradjon a nagyon finom kenyerünkből másnapra, ami ugye azért nem egyszerű, mert a nagyon finom kenyér szabályosan beugrik a szánkba.

Ha ez a feltétel is teljesül, jön az igazi türelemjáték, ugyanis a halálosan szimpla összetevőkből úgy lesz egy mennyei csemegévé lényegült panzanella, hogy az összeállítást követően minimum 12 órán át hagyjuk az ízeket szépen összeérni. Ami pedig az összetevőket illeti, ugye mindenképp kell bele az a hosszan taglalt kenyér, aztán paradicsa, lilahagyma, fokhagyma, extra szűz olívaolaj, balzsamecet, bazsalika, icipici cukor, no és persze só és bors. És mivel ilyen alapdolgokkal állunk szemben, úgy járunk igazán jól, ha mindenből a lehető legjobb minőséget használjuk. Egyébként a panzanellánkhoz hozzáadhatunk ezeken kívül szinte bármi egyéb fajta zöldséget, ami tengődik a hűtőben, és ízlésünkkel összeegyeztethető a salátában. Giorgio Locatelli, akivel otthon a TV Paprikán találkozhatunk, például uborkát is vág bele. És erről jut eszembe, hogy olyan is van, aki nem maradék kenyérből készíti, hanem direkte emiatt vesz mondjuk egy ciabattát. Én nem tenném, számomra pont a maradék-felhasználás adja a varázsát. No de ízlések és pofonok…

Ami az én salátámat illeti, a Doris Grant veknimből maradt 70 gramm. Szigorúan egyszemélyes adagra volt elég. Monsieur nem is tud a panzanella létezéséről... 

Panzanella

Hozzávalók egy személyre:

 70 g jó minőségű kenyér

1 fej lilahagyma félholdakra vágva

2 evőkanál balzsamecet

2 paradicsom magházától megfosztva, a kenyérfalatkáknál kicsit kisebb méretű kockákra vágva

1 gerezd fokhagyma felaprítva

maldon só, frissen őrölt bors

iciripiciri csipet nádcukor

extra szűz olívaolaj

kis maréknyi bazsalikom durvára tépkedve 

A kenyeret héjával együtt kis katonákra vágom.

Egy elég mély tányérba szórom a lilahagyma félholdakat, és megöntözöm őket a balzsamecettel. Hagyom, hogy a balzsamecet visszacsípjen a hagymának, és azalatt kimagozom, és felaprítom a paradicsákat (akinek úgy jobban tetszik, blansírozza őket, és a héjukat is húzza le) és a fokhagymát. Mikor a hagyma már veszített kicsit a lila színéből, és inkább már pinkbe játszik, hozzákeverem a paradicsadarabokat, a fokhagymát, sózom a nagy szemű sómmal, borsozom, és belekeverem a csipetnyi cukrot is. Úgy öt percet várok, hozzáadom a kenyérkatonákat is, és meglocsolom az extra szűz olívaolajjal. Úgy három evőkanálnyi megy rá, de ez inkább érzésre megy. Végül beletépkedem a bazsalika harmadát, lefedem fóliával, berakom a hűtőbe, és minimum 12 órára, bár legutóbb 24 órára (!) megfeledkezem róla.

És mikor letelik a várakozási idő, belekeverem a maradék bazsalikát, hagyom, hogy szobahőmérsékletre melegedjen, majd boldogan nekilátok, és a türelmem elnyeri jutalmát.
 

Emlékszem, Stahl Judit Enni jó! című könyvében a házi kenyérsütés fejezethez érve az volt az első gondolatom, hogy soha-soha-soha nem leszek annyira gasztrovetemült, hogy nekiálljak. De persze ugyanez volt a gnocchi-készítéssel, a moules frites-tel (terveim szerint hamarosan posztolva), a házi chaussons aux pommes-mal, és még folytathatnám a sort… Aztán valahogy mindig eljön a pillanat, amikor mégis megtörténik, mert ha az ember megszállott – márpedig példul Monsieur szerint én az vagyok -, akkor mindig eljön a sohase pillanat. Hát most megszületett az első kenyerem. Azt azért hozzá kell tennem, hogy ez valószínűleg tényleg a világ legegyszerűbben elkészíthető kenyere: némi keverem-kavarom, semmi dögönyözés, semmi gyúrás. Ennek ellenére, semmivel össze nem hasonlítható jó érzéssel, és igen, büszkeséggel töltött el olyannyira, hogy a még hűlőfélben lévő csodabucit a szüleimnek is bemutattam skype-on (szívem szerint az utcában is körbefutottam volna vele).

Ez a titokzatos, dagasztást nem igénylő kenyér Doris Grant veknije, Anglia egészségbajnok nagyasszonyáé, aki 98 éves korában, 2003-ban hunyt el. Művésznek készült, tehetséges volt, egy római ösztöndíjat is elnyert, majd újdonsült férjurával, Gordon Granttel költözött vissza Angliába. Ekkor azonban olyan krónikus ízületi gyulladás jött ki rajta, ami örökre megváltoztatta az életét. Konkrétan négykézláb kellett felvonszolnia magát a lépcsőkön, az orvosok pedig gyakorlatilag tanácstalanok voltak. Ekkor a szintén orvos unokatestvére egy fölöttébb szokatlan gyógymódot, vagyis inkább étrendet javasolt, melynek három pillérét a fehérjék, a keményítő tartalmú ételek és a savas gyümölcsök képezték, szigorúan elkülönítve egymástól.

A gyógymód hatásosnak bizonyult, és ez terelte Doris Grant figyelmét a táplálkozástudomány felé, hogy hamarosan a friss, természetes alapanyagok és a minimálisan feldolgozott élelmiszerek bajnoknője legyen. Egész életen át tartó harcot folytatott a legnagyobb élelmiszerforgalmazó, illetve feldolgozó vállalatok ellen, különös tekintettel azokra, amelyek előszeretettel etették az embereket finomított szénhidrátokkal, főképp fehér kenyérrel és cukorral.

Először jobb esetben elutasításban volt része, rosszabb esetben pedig egyszerűen hülyének nézték. Még neves orvosok is annyival elintézték a fehér kontra barna kenyér felvetést, hogy ez pusztán a színek kérdése, továbbá hangsúlyozták, hogy hősnőnk egyáltalán nem folytatott orvosi tanulmányokat. Azonban a harmincas évek közepére Doris a Sunday Graphic heti kolumnistája lett, majd számos bestsellert publikált.

Gyerekkoromban néptáncoltam. Ha jól emlékszem, a dunántúli táncok között volt egy dal a következő szöveggel: „Ki az urát nem szereti,/ sárgarépát adjon neki,/ jól megsózva, paprikázva,/ hogy a hideg jól kirázza”. Doris Grant tovább ment ennél, elhíresült szólása valahogy így hangzik: „Aki szereti a férjét, távol tartja a fehér kenyértől… Arra az esetre, ha valaki nem szeretné, a cián gyorsabb, de a fehérített kenyér legalább olyan biztos módszer, és utána senki nem tesz fel kérdéseket”. Azt azért hozzá kell tennem, hogy akkoriban nitrogén trikloriddal fehérítették a kenyereket, ami egy erősen robbanékony folyadék, ugyanazokkal a hatásokkal, mint a könnygáz, bár ilyen célra sohasem használták. (A Wikipédia szerint manapság a hétköznapi életben kis mennyiségben keletkezik uszodák és strandok vizében, amiben hipoklorit alapú fertőtlenítő és szerves illetve szervetlen eredetű ammónia-származékok reakciójában keletkezik.)

Doris Grant szerette a férjét. Épp ezért maga sütötte a kenyerüket... Az alapkoncepció nagyon egyszerű volt: 3 kenyérhez 3 font (egy font közel fél kiló) teljes kiőrlésű liszt, 2 pint (egy pint kicsit több mint fél liter) víz, két teáskanál só, három teáskanál Barbados cukor vagy 1 evőkanál méz és három teáskanál szárított élesztő. A kenyér igazi „összetevője” véletlenül alakult: Doris már egy ideje sütögette a kenyerét, mikor beléhasított, hogy a dagasztásról egy az egyben megfeledkezett. Ekkor kísérletképpen készített egy adagot dagasztott tésztából is, és barátaival együtt arra jutott, hogy a dagasztást mellőző kenyér bizony finomabb volt.

Hát ezt a kenyeret készítettem el annyi lényegi változtatással, hogy a kenyeremet lazítandó, fele-fele arányban fehér és teljes kiőrlésű lisztből készítettem, ugyanis nekem már nem kell a nitrogén-trikloridtól tartanom...

Doris Grant veknije

Hozzávalók:

• 225 g erős fehér kenyérliszt
• 225 g erős teljes kiőrlésű liszt
• 1 teáskanál só
• 7 g szárított élesztő
• 1 evőkanál folyékony méz
• 3 dl langyos víz
• kevés olaj
• kevés tej

Egy nagy tálba kimérem a fehér lisztet, majd hozzászitálom a teljes kiőrlésű lisztet is. Azért szitálok, hogy a korpát kinyerjem, ugyanis annak egy részét félretéve a formázás után a bucim tetejére szórom, mert így szebb is, finomabb is. A két harmadát azonban visszakeverem a lisztekhez, hogy dúsítsa a tésztát. A tálba keverem a sót és az élesztőt is (aki fél, hogy az élesztője nem fut fel, az kevés vízzel és a mézzel próbálja először felfuttatni).

Eztán kvázi egy kutat képezek a lisztkeverék közepére, majd beleöntöm a vizet és a mézet. Óvatos, finom mozdulatokkal összedolgozom az összetevőket, míg egy finom, selymes, ruganyos tésztát kapok. Ha túl száraz lenne, még egy kevés vizet adok hozzá.

A tésztámat kiemelem egy sütőpapírral bélelt tepsire, bucit formázok belőle, majd egy darab alufóliát finoman beolajozok, végül befedem vele a veknit. Erre azért van szükség, hogy a tészta ne száradjon ki, míg úgy egy, másfél órára meleg helyre félreteszem kelni.

Amikor a buci duplájára nőtt, előmelegítem a sütőt 200 fokra (gáz 6). Egy nagyon éles késsel szép félholdakat vágok a tetejébe, egy kenőecsettel lekenem tejjel a tetejét (illetve én egy spatulával szerencsétlenkedek, mert itt nincs kenőecsetem), majd szépen megszórom a félretett korpával, és betolom a sütő közepére 30-40 percre, hogy gyönyörű aranybarnára süljön. Pusztán egy tennivalóm maradt: egy kis sütőedénybe úgy 10 jégkockát szórok, és a kenyér alá tolom, hogy az általuk képződő gőz megóvja a kenyerem szélét attól, hogy túl hirtelen süljön meg.

Ezt ettük vacsorára. Isteni bretagne-i, fleur de sel-lel (guérandi sókristály) dúsított vajjal és sok-sok apróra vágott fokhagymával. Na jó, meg azért összedobtam még mellé egy kvázi salátát a következőképp:
- 7 vagy 8 piros és sárga kaliforniai paprikát félidőben megfordítva 200 fokon fél órát sütöttem, míg a héja kvázi megfeketedett, majd letakartam a sütőedényt alufóliával úgy 10 percre, míg felpuhult a bőr, és le tudtam húzni,
- a sült paprikákat kimagoztam, kisebb-nagyobb csíkokra tépkedtem,
- rátépkedtem egy gömb bivalymozzarelát,
- szintúgy egy maréknyi bazsalikalevelet,
- megszórtam maldon sóval, rátekertem egy nagyadag borsot, és meglocsoltam kevés olívaolajjal.

Igazi rusztikus mennyország kerekedett belőle, a büszkeség pedig még most is fűt!  
 

Igencsak nehezemre esett blogot írni mostanság. Történt ugyanis, hogy még a múlt hét vége felé kiszúrtam egy reklámot, miszerint a WH Smithben Nigella How to be a Domestic Goddes című könyve durván 70 százalék kedvezménnyel vásárolható meg. Őszintén szólva Nigellának ez az a könyve, ami a legkevésbé hoz lázba, mert leginkább süteményekkel van tele, én pedig őszintén hiszem, hogy az emberi szervezet legnagyobb ellensége a cukor, mégis abban a szent percben eldöntöttem, hogy még délután bemegyek a belvárosba, és megveszem. Megveszem azért, mert imádom az otthonfőzés királynőjének a stílusát, megveszem azért, mert ilyen-olyan technikákat tanulhatok belőle, megveszem azért, mert bővíthetem az angol szókincsemet általa, megveszem azért, mert előbb-utóbb utána olvasok, és kitalálom, hogyan lehet jól kiváltani a cukrot a süteményeiben, és megveszem azért, mert muszáj, hogy Nigella valamennyi könyvét beszerezzem.

Na és persze ahogy már lenni szokott, nem alakult minden a terveim szerint… Ugyanis más könyvek is voltak ott leértékelve. Így történt, hogy a Domestic Goddes mellett a következő könyvekkel gazdagodtam egy délután alatt:
- Gordon Ramsay: Great Escape – Southeast Asia ,
- Gordon Ramsay’s World Kitchen,
- Hugh Fernley-Whittingstall: The River Cottage Meat.
(Aztán tegnap egy másik helyen megvettem a Nigella Christmast…)

Ezekkel a kincsekkel gazdagodva pedig ki ne töltötte volna szívesebben az idejét az ő lapozgatásukkal, mint írással…?

Főzni még csak egyszer főztem az újdonsült kínálatból, mert a főző- és bevásárlóterv már jó előre megvolt. Ezért csak magamnak kutattam ebédleves után. Gordonnál találtam meg a megfelelőt, a World Kirchen-ben, ami az F-Word című műsorban (otthon Fickó F-fel címen futott a TV Paprikán) terítékre kerülő ételek egy részét tartalmazza Francia-, Olasz-, Görög- és Spanyolországra, no meg Angliára, a Közel-Keletre, Kínára, Tájföldre, Indiára és Amerikára lebontva. Nem ország szerint választottam (bár mekkora kegyetlen irónia lenne, ha azt mondanám, hogy így búcsúztatom a görög eurót?), de egy görög bablevesre esett a választásom, mert az nem igényelt extra bevásárlást, és pofátlanul egyszerű az elkészítése, ami Ramsay-nél nem jellemző. Mondjuk őszintén szólva kissé tartottam is tőle, mert hajlok arra, hogy a babot, amennyiben nem valami Jókai bablevesféle készül belőle, mérhetetlenül unalmasnak tituláljam, de úgy döntöttem, ha a nagymesternek megteszi, nekem is finom kell, hogy legyen. Itt-ott kicsit módosítottam rajta, ha valaki az eredetit akarja, keressen rá, most csak arról számolok be, ahogy én készítettem.

Fasoulada

Hozzávalók:

• 25 dkg canellini bab (sima fehérbab ugyanúgy megteszi, hitem szerint)
• 2 evőkanál olívaolaj
• 5 bébirépa, vagy 2-3 normál méretű
• 1 nagy fej vöröshagyma
• 2 zellerszál, lehetőleg levelével együtt
• 4 gerezd fokhagyma
• 1 hámozott, aprított paradicsakonzerv
• 1 evőkanál szárított oregánó
• 2 csirkehúsleves kocka
• só és frissen őrölt bors
• a tálaláshoz petrezselyem és extra szűz olívaolaj

Előző este beáztatom a babot szép adag hidegvízben.

Másnap, úgy másfél órával azelőtt, hogy ebédelni szeretnék, felrakom főni. 10 percig fedő nélkül nagy lángon forralom, és szűrőlapáttal leszedem a közben képződő habot, majd lejjebb veszem a lángot, lefedem, és egy órán át főzöm.

Ha a bab már 40 perce fedő alatt rotyog, nekilátok a zöldségek előkészítésének. Apróra kockázom a vöröshagymát, a megpucolt répákat a keskenyebb részükön karikára, a vastagabb részükön félkarikára várom, az angolzellerek hátulján kvázi kitépem az „ereket” (ezek tehetik rágóssá, fássá), levágom és félreteszem a leveleiket, majd hosszában vékonyan felcsíkozom, végül kockázom őket.

Egy nagy serpenyőben felhevítem az olívaolajat, a zellerlevelek kivételével beleszórom a zöldségeket, és úgy 5 percig finoman sózva pirítgatom őket. Közben apróra vágom a fokhagymát és kibontom a paradicsakonzervet, illetve vizet forralok. Az öt perc leteltével a serpenyőbe dobom a fokhagymadarabokat, rászórom az oregánót, és addig kevergetem, míg megcsapja az orrom a fokhagymaillat. Ekkor rányomom az evőkanálnyi sűrített paradicsát, ráöntöm a konzervet, és az egészet felforrósítom, majd mikor a babnak lejárt az egy órája, a leveskockákkal egyetemben a babhoz adom. Ha túl sűrűnek találom, ami valószínű, adok hozzá a korábban forralt vízből. Úgy 10 percig rotyogtatom. Az utolsó 2 percben belekeverem a durvára vágott zellerleveleket is.

Tálalásnál petrezselymet nyesek rá, és meglocsolom kevés extra szűz olívaolajjal.

Számomra szó szerint hihetetlenül finom. Tényleg egy sűrű, tápláló és rendkívül ízletes levessé áll össze. Nekem egyébként ez négynapi ebédem lenne, ha Monsieur nem kapott volna rá, hogy egy-egy kis tányérral magáévá tegyen munka után, vacsora előtt. Így csak háromnapi ebéd…  

Gyerekkoromban előszeretettel ettem sütőtököt. Anyukám okosan, idő- és energiatakarékosan készítette: felszeletelte, kimagozta, majd pár perc alatt a mikróban illatosra, édesre sütötte. Három-négy szeletet egy ültő helyemben elpusztítottam. Azóta változott az ízlésem: szeretem a sütőtököt, de úgy egy falat erejéig, utána sok nekem az édesből. Kivéve persze, ha több teljesen ellentétes ízzel párosítom. Általában kolbásszal tésztaételként, vagy dióval és kéksajttal rizottóként végzi, de most egyikhez sem fűlt a fogam, ezért mivel erőteljesen benne vagyunk a szezonban, valami mást kellett kitalálnom. Jó sok kontrasztot sikerült belevinnem!

Édes-sós-csípős sütőtök saláta

Hozzávalók:

• 1 kisebb sütőtök
• 1 ág rozmaring
• 1-2 evőkanál olívaolaj
• kevés só és több frissen őrölt bors
• 50 g rukkola
• 10 dkg puy lencse (a leghíresebb, legfelkapottabb lencseféle, amit tradicionálisan Lyontól nem messze termesztenek - a mi lencsénknél tömörebb, kisebb és kevésbé hajlamos szétfőni, de szükség esetén helyettesítsük nyugodtan)
• 6 vékonyabb zöldhagyma
• 40 dkg gorgonzola

Az öntethez:

• 5 evőkanál extra szűz olívaolaj
• 3 evőkanál balzsamecet
• 1 evőkanál szójaszósz
• 1 evőkanál méz
• 1 piros chilipaprika
• 1 nagy gerezd fokhagyma

Előmelegítem a sütőt 200 fokra.

Az érdemi munkát a káromkodós résszel kezdem: megpucolom a sütőtököt, kimagozom, nagyjából kétcentis darabokra vágom, és próbálom kihagyni az ujjamat a szeletel(őd)ésből. Egy közepes tepsit kibélelek alufóliával (ezért nagyon hálás leszek magamnak a mosogatásnál), beleszórom a tökdarabokat, finoman sózom, erőteljesebben borsozom, meglocsolom az olívaolajjal, alaposan összekeverem, végül finoman sózom és erőteljesebben borsozom, beletördelem a rozmaringágat, majd betolom a sütőbe. Én úgy szeretem, ha nagyon-nagyon krémesre sül, sőt itt-ott kicsit meg is pörkölődik, ezért 30-35 percig otthagyom, de 20 perc után is késznek nyilváníthatja, aki „roppanósabban” szereti.

A lencsét 15-20 percig gyöngyöztetve megfőzöm.

A zöldhagymákat megtisztítom, és ollóval egy keverőtálba vékony csíkokra nyesegetem.

Az öntet elkészítése a következő lépés. Előveszek egy kiürült, kimosott mustáros/lekváros/akármilyen kisüveget, belelöttyintem az extra szűz olívaolajat, a balzsamecetet, a szójaszószt, a mézet, ollóval belekarikázom a chilit, végül hozzáadom az apróra vágott fokhagymát, és jó alaposan összerázom. 

A lencsét leszűröm, majd hagyom egy kicsit a szűrőben csöpögni-hűlni, de még melegen keverem a zöldhagyma karikákhoz, hogy a hője kicsit elvegyen az erejükből.

A rukkolát két tányéron elosztom.

A tököt kiveszem a sütőből, kivételesen kidobom a rozmaringágakat, majd a fóliával együtt kiemelem az aranyos-illatos zöldségeket, és a lencséhez és a zöldhagymához zuttyintom. Rájuk öntöm az öntetet, és alaposan elkeverem, majd a saláta két harmadát elosztom a két rukkolás tányér között. Rájuk tépkedem a gorgonzolát, pirítok egy-két pirítóst, és elégedetten tálalok.  Ismét egy ízorgia kategóriás. (Ja, a sajátomat kevés pirított szezámmaggal is megszórom, de Monsiuer azért nem rajong.)

A maradékból másnap egydoboznyi irodaebéd lesz a következőképp:

- reggel hozzákeverek úgy 10-15 deka főtt basmati rizst (volt ennyi maradékom, de ha nem lett volna, valószínűleg ugyanennyi bulgurt vagy farfallét főznék ki másnap reggel),

- egy fél citrom levével frissítem,

- rámorzsolok 30 gramm kéksajtot (mindig van a hűtőben, mert szerintem konyhai kaméleon),

- átkeverem, és büszkén pakolom el, mert ügyesen használtam fel a maradékokat, és minimális energia- és időbefektetéssel ismét ízletes dobozebédet produkáltam!