Budapest-Bordeaux

A paella a spanyolok zászlós eledele. Az alapját az arabok által meghonosított rizs adja, amit a szárazföld belsejében tradícionálisan csirke- vagy nyúlhússal, míg a tengerparton halakkal, tenger gyümölcseivel fogyasztottak. Múlt időben, merthogy manapság már mindenhol mindenhogy… A színét a La Mancha vidékén termesztett sáfrány adja, nevét a jellegzetes, óriási átmérőjő, kétfülű serpenyőről kapta, amiben készítik.

Most, hogy mindezt leszögeztük, azt is meg kell állapítani, hogy az alább következő recept körülbelül annyira autentikus paella, amennyire a magyar családi asztalokon előforduló csirkemájjal és cukorborsóval összekevert, és esetlegesen (nálunk legalábbis) tejföllel tálalt rizses egytálétel autentikus rizottó. Azaz egyáltalán nem. Viszont némileg rokonítható, hiszen a rizs színezve van, spanyol chorizót adok hozzá, tengeri érintésként kerül bele garnéla, és mindez egytálételt alkot. Valahogy meg nevezni kell...

És még annyit előrebocsátanék, hogy ha a rizst előre elkészítjük, akkor az alábbiakban igazán villámvacsoráról van szó, ami ráadásul ínycsiklandozó is. Ami a garnélát illeti, én készre főzött, sima hűtőpultban tárolt garnélát használtam hozzá, amit otthon vagy főtt fagyasztott garnélával helyettesítenék, vagy nyers fagyasztottal, amit pl. a Nagycsarnokban lévő Ázsia boltban lehet beszerezni, elég jó minőségű, viszont ugye ezesetben magunknak kell tisztogatnunk, és a bélcsatornáját egy a hátán ejtett vágáson át eltávolítanunk. A fagyasztott állatkákat a zöldborsóval együtt pakolnám a serpenyőbe.

Hozzávalók 3 adaghoz:

25 dkg barna rizs
1 marhahúsleves kocka
némi kurkuma és cayenne bors
1 evőkanálnyi olívaolaj
2 kisebb vöröshagyma félkarikára vágva
2 gerezd fokhagyma aprítva
10 dkg chorizo vékkonyan karikázva
fél chilipaprika
20 dkg nagyon zsenge mirelit zöldborsó (itt az ilyet petits pois-nak hívják, ami ugye franciául szimplán zöldborsót jelent)
fél citrom leve
15 dkg főtt nagyméretű garnéla
1 kis maréknyi bazsalika felcsíkozva

Első körben direkte enyhén pempősre főzöm a rizst a leveskockával, kurkumával és cayenne borssal.

Eztán egy nagy serpenyőben felforrósítom az olajat, kicsit megpirítgatom rajta a vöröshagymát, majd rádobom a fokhagymát, egyszer átkeverem, és hozzáadom a chorizót és a chilit is. Kicsit kevergetem, hogy a kolbász elkezdje kiadni a zsírtartalmát, majd hozzáadom a borsót és a citromlevet, és felöntöm annyi vízzel, ami nagyjából ellepi. Úgy három percig főzöm, majd belekeverem a rizst, alaposan elegyítem, lezárom a lángot, és hozzáadom a garnélát és a bazsalikát is. Pár percig pihentetem, hogy a meleg fogadtatás közepette a rákocskák is átmelegedjenek, majd nagggggyon boldogan tálalok.

Íz- és állagorgia: az édes, ámde húsos, harsogóan friss és rugalmas garnéla és robosztus, földhözragadt kolbász; a zsenge, harapásra roppanó borsó és az erős chili; és mindezek találkozása az enyhén diós ízű, épp megfelelőképp nedves barnarizsben... A Bordeaux melletti faluban elfogyasztott fejenként majd 10 kiló szinte még élő-véres bélszínt/hátszínt/báránybordát/lapockát/kacsamellet, no és a friss osztrigát leszámítva az elmúlt időszak egyik legistenibb vacsorája!
 

Az emberfiú és emberleány nyaralása véget ért. Itt az ideje, hogy a napsütéses Dél-Nyugat-Franciaországból visszatérjenek a ködös Albionba, annak is az északi csücskébe.
Elindulnak reggel 8-kor, és kimerülve, morcosan, egy légi vihart követően, orkánerejű szél közepette nagy nehezen megérkeznek kasztlii otthunukba albioni idő szerint este 8-kor. Ki vannak éhezve. A londoni repülőtéren fogyasztott ebéd rég volt már, jó se volt. Valami kell. Forró és otthonos, de gyorsan.

És itt jön a képbe emberleány zsenialitása. Mert kalkulált ezzel a helyzettel a vakáció előtt, annak ellenére, hogy gépnek eredetileg délután 5-kor kellett volna Kasztliban landolnia. A receptet időben lementette, a hozzávalókat beszerezte, és érkezést követően mintegy fél órán belül prezentálta a forró levest.

Ezen a ponton azért le kell szögezni, hogy senki egy pillanatra ne gondolja, hogy ez a verzió felér egy igazi friss zöldségekből készülő minestronéval. Csöppet sem borzolja a kedélyeket (max a chili benne). De durván 15 perc alatt megvan, nem kell hozzá friss alapanyag, ergo bármikor elkészíthető csak mélyhűtő kell hozzá, és a fáradt embert nem csigázzák tovább némi elkészítésből fakadó bonyodalmak.

Hozzávalók 4 adaghoz:

• 1 liter zöldségleves szigorúan kockából
• 1 hámozott, aprított paradicsakonzerv
• 1 chillipaprika (nálam szigorúan magokkal együtt)
• 10 dkg spagetti apróra tördelve
• 35 dkg fagyasztott vegyes zöldség (nekem itt olyan szempontból mázlim van, hogy egy teljesen átlagos fajtában is van zöld bab, meg szójabab, de azért a sárgarépa, a zöldborsó, meg a kukorica dominál)

A tálaláshoz:

• némi pesztó
• egy-két csepp olívaolaj
• parmezán
• bazsalika, ha akad

Összeforralom a zöldségelevest a paradicsakonzervvel, majd ollóval belenyírom a chilit, hozzáadom a spagettit. A csomagolás szerinti időből kivonom a zöldségek főzési idejét – eddig főzöm magában. Majd belezuttyintom a zöldségeket is, és szépen nyugodalmasan, újraforrástól számítva a zöldségeknek járó pár perc alatt megfőzöm. Kész. Ahogy Gordon Ramsay mondja.

Tálalásnál minden tányér kap egy teáskanálnyi pesztót, egy csavarnyi olívaolajat, néhány parmezánforgácsot, és egy-két tépésnyi bazsalikalevelet.

Emberleány boldog a melegtorkos táplás miatt, emberfiú az ízeket is értékeli.
 

Nos, mint ahogy korábban már utaltam rá, ismét költöztünk. De azért legalább a kerületet nem hagytuk el így, röpke három hónap után. Az új környék nyugodtabb, zöldebb, a lakás sokkal csinosabb. Viszont azt nyilván nem kell magyaráznom senkinek, hogy a költözés lelkileg (a keresgélés idegölő) és fizikailag is baromira megterhelő, pláne ha az ember lánya egyedül pakol-takarít, takarít-kipakol.

No de ami egy gasztroblog szempontjából a legfontosabb, a táplálkozás eléggé a perifériára szorul ilyenkor a fontossági listán, már csak azért is, mert nem nagyon van olyan állapotban a konyha, hogy bármi jó szívvel készíthető legyen benne, másrészt meg ugye a romlandó kaját az ember igyekszik költözés előtt felélni. Minden meg azért még sem készíthető a raktárból. Vagyis hát mégis. A következő fogás lényegében spájzkaja – az egyetlen dolog, amit hűtőből vettem elő bele az a szalonna, de mint tudjuk, ha minden kötél szakad, a modern világban is elvan hűtés nélkül is egy darabig. Na jó, ott van a sajtkrém is, de az véletlenül akadt: úgy elbarikádozta magát az előző apartman hűtőjében, hogy nem vettem észre az együnk-ki-mindent-a-hűtőből misszióm alatt.

Szóval ez volt a második napi vacsink. Mert első nap, szégyen-nem szégyen, miután este 7-kor kinyitottuk az új lakás ajtaját, és feltűntek előttem a doboz-bőrönd hegyek, a túlélés jegyében mindössze arra voltam képes, hogy elzarándokoljak a szupermarketbe, és vegyek egy mirelit pizzát, majd életemben először bekapcsoljak egy gázsütőt. 

Fussili szalonnával, gyöngyhagymával és kukoricával

Hozzávalók:

• 1 evőkanál olívaolaj
• 10 dkg császárszalonna
• fél üveg ecetes gyöngyhagyma
• 1 kis konzervkukorica vagy fél normál
• 1 konzerv hámozott, darabolt paradicsa
• 3 púpos evőkanál krémsajt
• 35 dkg fussili
• némi cayenne bors, mert nehezen vagyok meg sokáig chili nélkül
• só és frissen őrölt bors

A szalonnát apró kockákra vágom, a gyöngyhagymákat 3 kis darabra aprítom, a konzerveket kibontom.
Egy nagy serpenyőben felforrósítom az olívaolajat, majd néhány perc alatt alaposan megpirítgatom a szalonnakockákat, illetve a tésztát felrakom főni. A szalonnához hozzáadom a gyöngyhagyma-darabkákat, kicsit így is pirítgatom, majd levével együtt hozzáadom a kukoricakonzervet, átkeverem, és a paradicsát, no meg a sajtkrémet is hozzáadom, és szépen összeforralom.
A tészta főzővizéből egy merőkanálnyit a szószhoz keverek, összeforralom, a tésztát leszűröm, és a szószhoz keverem. Elégedetten tálalok, a vacsin kívül másnapra ebéd is marad belőle nekem.

Update: azóta nagyjából berendezkedtünk, már készült friss kaja is, és már csak az extra takarítás van hátra a százszázalékos komforthoz. De most, de most ... egy hét jól megérdemelt vakáció a sokszor emlegetett, napsütéses, dél-nyugat- franciaországi faluban.
 

… mert ha van otthon tortillánk, már nem vagyunk elveszve: ehető hidegen vagy melegen, szendvicsként, előételcsigaként, főételként és kisütve akár chipsként; burritóként, quesadillaként, tacoként, chimichangaként, és aztán még ki tudja…

… megtölthetjük marhahússal, csirkehússal, chorizóval, tonhallal, szardíniával vagy egyszerűen csak sajttal összesüthetjük…

… mehet bele hummusz, guacamole, salsa, vagy mindezek szerepelhetnek körítésként mellé…

… és még folytathatnám a sort, a variációk tárháza – ahogy mondani szokás -, szinte végtelen. Mióta itt lakunk, nincs olyan, hogy ne legyen itthon tortilla. Készült már belőle burrito, piknik-eledel, Monsieur-ebéd. És a fentiek közül a chorizót kivéve valamennyi szerepelt már töltelékként az elmúlt két és fél hónap alatt.

És mivel mindig van itthon, most az újabb költözés előtt (ezúttal csak másik lakásba, nem másik országba, sőt mi több, még a kerület is ugyanaz) a feles cipekedést elkerülendő, asztalra került. És három legyet ütöttem egy csapásra: a marhahús és a kaliforniai paprika a mélyhűtőből került bele. Első körben úgy gondoltam, simán tekercselem, de aztán úgy megkívántam a quesadillát, hogy az lett belőle.

Hogy mi is a quesadilla?

A tortillalapokat kicsit átpirítgatjuk, majd serpenyőben sajttal és ízlés szerint egyéb töltelékkel összesütjük-olvasztjuk, majd a kész produktumot a könnyebb fogyaszthatóság jegyében cikkekre vágjuk.

Quesadilla marhahússal

Hozzávalók 3 nagy quesaddilához:

• 6 tortilla
• 1 evőkanál olívaolaj
• 15 dkg marhahátszín nagyon vékony csíkokra metélve
• fél-fél sárga, zöld és piros kaliforniai paprika vékony csíkokra vagdosva (nálam mirelit, désolé)
• 1-2 evőkanál csípős chili szósz
• 15 dkg enyhe és 15 dkg érett cheddar lereszelve

A tálaláshoz:

• salsa
• guacamole
• tejföl

Hát ezek után mit mondjak? Az elkészítést majdhogynem teljes egészében leírtam odafönt.
De a rend kedvéért: első körben az olajon pikk-pakk megpirítom a hátszíncsíkokat, majd hozzáadom a paprikaszeleteket, így is átpirítom, nyakonöntöm egy kevés csípős chiliszósszal (tényleg legyen csípős, úgy az igazi!), sózom-borsozom, majd egy tálra halmozom, a serpenyőt szárazra törlöm.

Eztán veszek egy tortillalapot, az eddig használt serpenyőben kicsit megpirítom az egyik oldalát, megfordítom, és ráhalmozom a töltelék, majd a sajt harmadát. Ráborítok egy másik tortillalapot, finoman rányomkodom, és kézzel ellenőrizgetem, mikor olvadt össze. Ha megtörtént, óvatosan megfordítom, a másik oldalát is icipicit megkapatom, tányérra csúsztatom, majd ollóval négy cikkre vágom. Guacamoléval, salsával és tejföllel tálalom. Ja, és persze a többi quesadillát is a fentiek szerin elkészítem.

A guacamole elkészítéséről más esett szó példul itt.

A salsa az alábbiak szerint:

• úgy fél kiló édes-érett paradicsa kimagozva, aprócska kockákra vágva
• egy fél vöröshagyma apróra szeletelve
• egy nagy csokor koriander apróra vagdosva
• fél citrom leve
• fél teáskanálnyi cukor
• kevés só

Mi sem egyszerűbb: szépen összekeverem a fent taglalt hozzávalókat. (Na jó, először kis tálkában a citromlevet, a cukrot és a sót, hogy jól el tudjanak keveredni, és aztán megy a többi.)
Piff-puff-pikk-pakk gyors, melengető, kielégítő, sőt mi több, ínycsiklandozó vacsora.
 

Elcsépelt, ámde örök igazság, hogy a legjobb házias ételek mindig maradékokból és hűtőbúvárkodásból jönnek létre. A következő fogás a legfrissebb ékes példám: mindenféle finomsággal töltött gomba.

Hogy mi honnan és hogyan? A csirkemáj bolognai spagetti maradványa. A gombát teljes spontán módon aznap vettem a szupermarketben, mivel félárazták, tekintve, hogy másnapra volt datálva (és itt, ami másnapra van datálva, nem úgy néz ki, mint sajna odahaza, ahol ugyan még teljes áron adják, de jóérzésű ember már messze elkerüli). A kolozsvári szalonnát Anyukám hozta, mikor meglátogatott bennünket. Kakukkfű mindig van a mélyhűtőben, csakúgy, mint tejföl/creme fraiche, és a paradicsa is kötelező. A gorgonzolára nem sikerült rájönnöm még a főzőnaptáramat átnézve sem. Mondjuk volt úgy két hét, mikor szégyenszemre elég felületesen frissítettem. Rizs és mirelit brokkoli meg mindenkinél van, nem?

Csirkemájjal töltött gomba

Hozzávalók 2 személyre:

• 5 nagy portobello gomba (természetesen a nagyranőtt csiperke is megteszi)
• 1 evőkanálnyi olívaolaj
• 5 dkg kolozsvári szalonna (igen-igen, az anyai gondoskodás)
• 1 fej vöröshagyma
• 1 ág kakukkfű
• 25 dkg csirkemáj
• 2 paradicsa
• egy kis darab gorgonzola

A tálaláshoz:

basmati rizs

párolt brokkoli

tejföl

Előmelegítem a sütőt 200 fokra, a gombákat megtisztítgatom, a szárukat kitörögetem, sózom-borsozom, és egy sütőpapírral borított tepsire fektetem a kalpagokat.

A kolozsvári szalonnát apróra kockázom, a csirkemájat szintúgy, no meg a vöröshagymát és a kimagozott paradicsákat, a gombatörzseket, és felaprítom a rozmaringleveleket.

A gombákat betolom az előmelegített sütőbe 10 percre. Ezalatt elkészítem a tölteléket: egy serpenyőben felhevítem az olajat, majd rádobom a szalonnát, és zsírjára sütöm. Beleszórom a rozmaringot, hozzáadom a hagymát, és üvegesedésig kevergetem, mikoris hozzáadom a májdarabkákat. Pár perc kell nekik, és mehet a serpenyőbe a paradicsa is. Épphogy összeforgatom-pirítgatom, és kész. Elzárom a lángot, sózom-borsozom (elvileg a máj nem nagyon szereti, ha nyersen sózzák).

Kiszedem a gombákat a sütőből, és leöntögetem-szárogatom a kienegedett levüket, majd szépen megtöltögetem őket. Mindegyik tetejére gorgonzolát morzsolgatok, és visszatolom őket a sütőbe úgy 10-15 percre. Ezalatt megfőzöm a rizst és megpárolom a brokkolit.

A kimaradt tölteléket a megfőtt rizshez keverem, majd tálalok: köralakban rizs, rá két gomba, egy-két teáskanál tejföl, a tányér szélén körbe brokkoli.

ÉÉÉs, imádtam! Ó de nagyon. A füstölt szalonna mellett a szűzies gomba, a rusztikus, de valahol egy cseppet mégis kifinomult csirkemáj, a sós és erőszakos gorgonzola, no meg az édes paradicsom szinte már hihetetlen harmóniában olvadnak össze. A rizs, a tejföl, no meg a brokkoli pedig kitűnő kiegészítők.

Monsieur azt mondta, bármikor, bármikor, bármikor készíthetem.

Paprikás krumplit normál esetben nem készítek nyáron. Túl sűrű, túl nehéz, túl meleg. De itt mindez érvényét veszti, tekintve, hogy 4 napja lényegében egyfolytában esik, és nagyjából 13 fok van. Bent is két pulóverben ülök, no meg kötött zokniban. De nem panaszkodom, én jöttem ide – a pozitív gondolatok nevében kijelentem, hogy legalább étellel melengethetem magam, ha már pálinkám nincs. Úgyhogy elővettem a paprikás krumplit, amibe Anyukámnak köszönhetően igazi hazai házikolbászt tudtam belefőzni.

De, ha már UK meg minden, gondoltam csavarok rajta némileg, érződjön kicsit a földrajzi távolság! Így a szegedi nap alatt érlelt piros paprika helyett spanyol füstölt paprikát kevertem bele, és kiegészítettem fodros kellel, aminek számomra érthetetlen módon a bolt felhívása szerint itt most épp szezonja van. Ezen kívül húslevessel dolgoztam, és a kel miatt a szokásosnál bővebb lére eresztettem.

Ja, és persze amennyire eddig felmértem a terepet, itt se híre, se hamva a hegyes erősnek, hát maradt a chili, de az magjával együtt, birds eye és rögtön kettő belőle...

Paprikás krumpli észak-angliai módra

Hozzávalók:

• 2 evőkanál napraforgóolaj
• 2 nagy fej vöröshagyma közepesre kockázva
• 4 gerezd fokhagyma összezúzva
• egy szál házikolbász vékonyan felkarikázva
• 2 teáskanál füstölt paprika
• 2 paradicsom közepes darabokra aprítva
• 2 erős-erős chili magjával együtt felkarikázva
• 4 nagy-nagy-nagy krumpli kb. 2,5-3 centisre kockáva
• 1 liter húsleves (kocka, kocka)
• nettó 20 dkg fodros kel vékonyan csíkozva
• frissen őrölt só és bors (mostmár van két "örlőmalmom", és az egyikbe csodás óriásszemű maldon só került)

A vöröshagymát a felhevített olajon egy szép nagy lábasban némi sóval megpárolom. Hozzákeverem a fokhagymát, pár másodpercig pirítom, majd beleszórom a kolbászkarikákat, a paprikát és a paradicsomot. Átkevergetem, pirítgatom, hozzáadom a krumplit, újfent átkeverem, felöntöm a húslevessel, és úgy 20-25 percig főzöm. Normál esetben. De most bizony főztem vagy 35-40 percig is, ugyanis a krumpli kicsit sem akart szétfőni. No nem arról van szó, hogy úgy istenigazából szét akarnám főzni, csak úgy ímmel-ámmal, de úgy igenis.
Amikor úgy ítélem meg, hogy a krumpli már majdnem jó, belekeverem a kelt, és 10 perc alatt megfőzöm benne.

Verdict: nem mondom, hogy jobb mint a szokásos paprikás krumpli, de azt sem mondom, hogy rosszabb. Más. Finom. Lényegében az nap este eltüntettük egy kistárnyit leszámítva. Igaz, Monsieur majdnem egész nap nem evett, ugyanis Middlesborough-ban volt az idény első másodvonalbeli meccsén. Én meg itthon a lakásban egyedül az esőben. Piha!

Off megjegyzés: a szupermarketben láttam Vegetát. Mondjuk én otthon se használtam sose, de akkor is, a lényeg, hogy itt is kapható. És persze hogy tudom, hogy nem magyar, és a rengeteg lengyel miatt árulják, de akkor is, szinte már hazai!
 

Rendezgetem a Newcastle-ben készült fényképeket – többségében természetesen mind ételről készült… És ráakadtam erre.

Az egyik legelső reggeli, amivel megleptem magam itt. És mit tagadjam, még most is, így fotóról is rendkívül csábítónak találom. Egyszerű guacamole (avokádó, citromlé, chili, lilahagyma), némi koriander, koktélparadicsom és retek sokmagvas-barnakenyér pirítóson, kiegészítésnek egy zöldhagymával. Szemet gyönyörködtetően színes, kellőképpen felráz, egészséges és nagyon finom. A legszebb benne pedig, hogy épp annyi erőfeszítésbe kerül elkészíteni, avagy inkább szépen összerendezgetni, amennyi időben nem sok, viszont az ember érezheti, hogy most bizony kicsit törődik magával, meglepi magát néhány csábító falattal. Amíg készíti, elképzelheti, hogy milyen lesz, eljátszhat a gondolattal, hogy valamit még kombinál a hozzávalókon, és esetleg meg is teszi. A koncepció némileg ráérős reggelt feltételez, mikor az ember megadja a kellő tiszteletet a napot indító néhány falatnak.

Ha valakinek eddig nem lett volna egyértelmű, én bizony imádom az ilyen reggeleket. Jól megadjál az alaphangulatot…

A leggyakoribb/most felkapott kombinációim a következők:

• hummusz, reszelt sárgarépa, görög joghurt, koriander, esetleg menta,
• majonéz, egy főtt tojás felkarikázva, reszelt cheddar, csíkozott saláta, karikázott retek és zöldhagyma,
• füstölt paprikás körözött lilahagymával,
• másik guacamole variáció (ezúttal apróra kockázott, kimagozott paradicsa is kerül a kencébe): tehát guacamole, reszelt cheddar, némi tejföl (soured cream) elpötyögtetve, néhány salátalevél,
• pirítós, ezúttal fokhagymával nagyvonalúan bedörzsölgetve, vékonyan megvajazva, igazi házisonka katonákkal (igen kérem, Anyukám néhány hete meglepett egy szép darabbal), lilahagymával,
• szintén fokhagymás pirítós chilivel gazdagított olajos szardíniával, retekkel, zöldhagymával,
• lágytojás sós vajjal vékonyan megkent pirítóssal mártogatva, esetleg néhány karika házikolbásszal (szintén Anya szeretetcsomagjából, itt maximum chorizo van),vaj, némi morzsolt gorgonzola, salátalevelek, egy-két csepp balzsamecet.

Remélem, nem hagytam ki semmit. Illetve de, nagyon is kihagytam a különböző rántottákat, omletteket, tortillákat. Ámde szándékoltan. Azok ugyanis kizárólag a hétvégi kényeztetés részét képezik, legalábbis nálunk.

Mások (vajon) mit reggeliznek?

Otthon nem voltam soha indiai étteremben. Monsieur is csak Londonban járt elvétve, mikor kint dolgozott másfél hónapig. Ez mondjuk nem jelenti azt, hogy soha nem gondoltam arra, hogy már végre ki kéne próbálni, ne adj’ ég készíteni, csak otthon olyan macerásnak tűnt: ez az alapanyag beszerezhető a szupermarketben, azért már a csarnokban lévő Ázsia boltba kel menni (ami miatt meg időben fel kell kelni szombaton), ésígytovább. Itt már nem volt ilyen kifogás. A birodalmi múltnak köszönhetően itt némi túlzással minden sarkon ránkmosolyog valamennyi hozzávaló.

És ha már indiai, igyekszem kihasználni a lehetőséget, hogy vega kaját prezentálhatok, ugyanis továbbra is igyekszem magam tartani az egy vega-, egy húsevő-nap koncepcióhoz, és hát mindig a húsmentes eledelek kitalálásával van nagyobb gondom.  India felé nyitva ez már nem nagy ügy…

Indiai gyökér-egytál

Hozzávalók:

• 2 evőkanál napraforgó olaj
• 1 vöröshagyma felaprítva
• 3 gerezd fokhagyma összezúzva
• 70 dkg krumpli megpucolva, és nagyobb darabokra vágva
• 4 sárgarépa vastagon szeletelve
• 2 paszternák szintúgy vastagon szeletelve
• 2 nagy kanálnyi vörös curry paszta (akár Tesco is, de Ázsia bolt mindenképp)
• 1 liter zöldségleves (kocka, kocka…)
• 10 dkg vörös lencse
• 1 nagy csokor koriander
• görög joghurt és naan kenyér a tálaláshoz (Ázsia bolt, Nagyvásárcsarnok)

Első körben megpirítjuk az olajon a hagymát. Ha már eléggé megpuhult-pirult, hozzákeverjük a fokhagymát is, és egy-két másodpercig kevergetjük. Eztán jöhet az edénybe a krumpli, a sárgarépa és a paszternák – 6-7 percig kevergetve pirítgatjuk. Ha ezzel is megvolnánk, hozzáadjuk a curry pasztát, a húslevest, lefedjük, és úgy 15-20 percig közepes lángon forraljuk, míg a zöldségek megpuhulnak, és a szósz besűrűsödik. Végül levesszük a fedőt, belekeverjük a koriander két harmadát, még egy-két percig forraljuk, és késznek nyilvánítjuk. Joghurttal, a maradék korianderrel és a naan kenyérrel tálaljuk.

Komolyan nagyon meglepődtem, hogy mennyire ízletes. Olyannyira, hogy a BBC Good Food honlapra – ahol a receptet találtam – még kommentben is dicsőítettem, pedig abszolút nem szokásom…
 

Még sosem csináltam otthon hamburgert. Nem állítom, hogy sosem jutott eszembe, de mindig elvetettem, mint lehetőséget. Merthogy gyorsan kéne, hogy menjen, de hát lássuk be, ha jól belegondolunk, azért annyira nagyon nem megy gyorsan. Ha húspogácsát kell gyártani ugyanis, az én fejemben rendszerint bekapcsol a vészvillogó. Nyers darált húsban maszatolni tudom, Nigellának vélhetőleg nagy mulatság, de nekem annyira nem. Azért időről időre túllépek az előítéleteimen, és nekiesek.

Most meg hogy véletlenül rátaláltam Mary Cadogan receptjére, ráadásul volt is itthon fél kilónyi darált pulykám, úgy gondoltam, belevágok, és adok egy esélyt a házi hamburger eme megtestesülésének. Nem bántam meg. És azt kell mondjam, a macera is minimális volt, a kezemet sem súroltam utána 3 percnél tovább.

Pulykaburger canellini babbal

Hozzávalók a húspogácsához:

• 1 evőkanálnyi napraforgó olaj
• 1 fej vöröshagyma
• 50 dkg darált pulyka
• 1 citrom reszelt héja
• 2 evőkanálnyi kakukkfűlevél
• 2 evőkanálnyi aprított petrezselyem
• 4 szelet jó minőségű bacon

És az egyebek:

• 4 kisméretű teljes kiőrlésű zsemle
• néhány salátalevél
• 2 paradicsom felkarikázva
• 1 fej lilahagyma vékonyan felszeletelve
• majonéz
• ketchup (én burger relisht használtam, ami szerintem egyébként megrendelhető a British Store-ból)

Előmelegítjük a sütőt 200 fokra.
Az olajon megdinszteljük az apróra vágott hagymát, majd egy nagy tálba halmozzuk. Hozzáadjuk a darált húst, a citromhéjat, a zöldfűszereket, és alaposan összekeverjük. A masszából négy duci húspogácsát formázunk, és mindegyik köré egy szelet bacont csavarunk. Sütőpapírral bélelt tepsibe pakoljuk, és a forró sütőben 20-25 perc alatt készre sütjük. Ha a bacon nem pirult volna meg eléggé, akkor egy serpenyőben kicsit megkapatjuk.

A zsemléket félbevágjuk, és megpirítjuk, esetleg grillezzük (én szimplán benyomtam a kenyérpirítóba, és nem bántam meg). És jöhet is az összeállítás.
A zsemle aljára mehet egy kis majonéz, aztán salátalevél, lilahagyma, a húspogácsa, végül paradicsa és a relish.

Babsalátával körítettem, mert nem akartam nagyon elnehezíteni sültkrumplival.

Babsali hozzávalók:

• 2 doboz canellini bab
• 5 érett paradicsom
• 1 fej lilahagyma
• 1 evőkanál balzsamecet
• egy maréknyi bazsalikom

A babkonzervekről leöntjük a vizet, a paradicsát közepes kockákra vagdossuk, a hagymát nagyon vékonyan félkarikázzuk, a bazsalikalaveleket leöblítjük, felcsíkozzuk, majd mindent szépen összekeverünk. Nem egy nagy mutatvány.

És mehet mellé még egy kis zöldsali némi olívaolajjal meglocsolva.

Monsieurnek másnap még egy fél fasírt is jutott a szendvicsébe. Ismét boldogan indult dolgozni.
 

Nem olyan régen készítettem el első igazi angol édességemet, aminek zabpehely volt az alapja (nem tudom, azt fogom-e posztolni, ugyanis elfelejtettem lefotózni). Akkor bukkantam rá erre a receptre, amely tökéletes reggelit ígért rostokkal, vitaminokkal, mennyei ízekkel. Két hete járt az agyam az elkészítésén, péntek reggelire prezentáltam végül Monsieur-nek. Két perc alatt tüntette el. Előtte azért én is belenyaltam. Paradicsomi volt.

Zabkása banánnal, joghurttal és mézzel

Hozzávalók 1 adaghoz:

• 25 g zabpehely
• fél teáskanál őrölt fahéj
• 1 teáskanál nádcukor
• 1 banán
• 1,2 dl tej
• a tálaláshoz kevés görög joghurt és méz, esetleg mentalevél

Egy kis szószserpenyőbe szórom a zabpelyhet, hozzáöntöm a tejet, ízesítem a fahéjjal és a nádcukorral, belekarikázom a banán felét, felforralom, és 4-5 perc alatt megfőzöm. Egy mélytányérba halmozom, a maradék felkarikázott banánnal díszítem, egy kevés joghurtot halmozok a tetejére, icipici mézzel meglocsolom, és a közepét megkoronázom a mentalevéllel.
Igazi energiabomba!

Amennyire áprilisban túlzásba vittem a cukkinifogyasztást, szégyenszemre olyannyira elhanyagoltam most nyáron, mikor pedig a szezonja lenne. Nem is tudom, valahogy mindig háttérbe szorult a szentem, de most eljutottam oda, hogy nincs kifogás, direkte rá kell mennem a cukkinis receptekre.

Ez az első testet öltött gondolat. Egyszerű, gyors, laktató – igazi komfortvacsi, ami pillanatok alatt megvan. Egy hátulütője, hogy ha valaki mirelit brokkolival és zöldborsóval egészíti ki, három edényt is kell mosogatni. De ha valaki velem ellentétben teljes egészében friss zöldségekből építkezik, az főzheti őket a tésztával egy füst alatt. Csak az időzítésre kell figyelni.

Penne sok zölddel

Hozzávalók:

• 2 cukkini
• 2 evőkanál olívaolaj
• 35 dkg penne
• 40 dkg mirelit vagy egy kis fej brokkoli
• 20 dkg mirelit zöldborsó
• 15 dkg krémsajt
• 5 dkg parmezán
• egy citrom leve
• egy nagy maréknyi bazsalikom
• só és frissen őrült bors
• a tálaláshoz vörös Leicester sajt, vagy ahogy tetszik

A penne főzésével kezdek - 11 perc kell neki a tasakom szerint. Eztán felkockázom a cukkinit, majd felrakom főni a brokkolit és a zöldborsót. Amíg minden kényelmesen fődögél, megpirítom a cukkinikockákat, majd hozzáadom a krémsajtot, a citromlevet, a lereszelt parmezánt, két merőkanálnyit a tészta főzővizéből, ízesítem, és szépen összerotyogtatom. Eztán leszűröm a tésztát és a zöldségeket, és szépen belekeverem őket a szószba. Leveszem a tűzről, és belekeverem a csíkozott bazsalikát is. Tálalok, vörös sajttal díszítek.

Krémes és harsogóan friss - 4 embert jóllakat.

Monsieur aktuális multija egy bizonyos szempontból messze elmarad az eddigi magyarországi multijaitól: a világvégén van egy businessparkban, ahol se közel, se távol semmiféle extra ebédelési lehetőség, csakis és kizárólag a központi parkmenza. Ahova a földi halandók nem sétálhatnak be csak úgy: először nyitniuk kell egy számlát, amire szépen be kell fizetniük egy összeget, és csak utána állhatnak neki azon gondolkodni, mit fogyasszanak a lényegében sosem változó, 4-5 ételt felsorakoztató étlapról. Ráadásul ezen az étlapon csak nagyon brit, nagyon túlméretezett, roppant kalóriadús étkek szerepelnek, nem éppen jutányos áron. Úgyhogy az ottani ebédelést lényegében azonnal elvetettük mint lehetőséget.

Csakhogy akkor mi legyen?

Monsieur már otthon is állandóan arra panaszkodott, hogy mennyire hiányzik neki a francia módi. Azaz ebédidőben az emberek többsége szépen kisétál egy közeli pékségbe, vesz egy szendvicset (Paulnál frissen sült bagettben példul bivalymozzarella, isteni érett paradicsom, bazsalika, extraszűz olívaolaj), és ha az időjárás kegyes, egy közeli parkban kedélyesen elfogyasztja. Uram szerint ez az eljárás a legtökéletesebb munkaidőben, ugyanis nem tölti meg olyannyira a gyomrot, hogy a kedves dolgozó delikvensünk rá óhajtson borulni az asztalára, hogy kipihenje az emésztés fáradalmait.

Úgyhogy ebben maradtunk: minden reggel legyártom Monsieur-nek a kielégító szendvicsmennyiséget. Ezidáig működött csak a dolog kiválóan, mivelhogy JóUram egyszercsak belesokallt a szendvicsekbe. Szóval valami újat kellett kieszelnem. Azaz,mostantól bizonyos időközönként igyekszem olyan vacsorát készíteni, ami olyféle salátaszerűség, aminek a maradékát reggel becsomagolhatom, és nagyjából megtölti éhező Emberem gyomrát.

Az első ilyen étek az alábbi szimpla csoda, ami sajnos túlontúl finom ahhoz, hogy kétszer is csomagolhassak belőle.

Balzsamecetes kuszkusz paradicsommal és kecskesajttal

Hozzávalók:

• 20 dkg kuszkusz
• 2 dl zöldségleves (harmad kocka)
• 2 evőkanálnyi balzsamecet
• 4 szép érett paradicsa
• 1 maréknyi bazsalika
• 15 dkg kecskesajt
• kevés só és sok frissen őrölt bors
• pár evőkanál extraszűz olívaolaj

A kuszkuszt egy nagy hőálló tálba szórom, leöntöm a levessel, és úgy negyed órára letakarom, hogy szépen megszívja magát. Az idő leteltével egy villával átkeverem (a kuszkuszt ugyanis nem szabad kanállal, mert összeragad), majd hozzákeverem a balzsamecetet, a közepesre kockázott paradicsát és kecskesajtot, az apróra metélt bazsalikaleveleket, majd icipicit sózom, erőteljesen borsozom. Ezután finoman meglocsolom az olívaolajjal, és alaposan átkeverem, ismétcsak villával.

A 15 perc áztatási időt beleszámítva 20 perc alatt kész. Na jó, tálalás előtt várhatunk úgy 20 percet, hogy kicsit összeérjenek az ízek. Mennyei lesz!
 

Megérkezve Angliába az ember néhány nap után megérti, miért is tölt be központi szerepet az itteni társalgásokban az időjárás. Mert hát, hogy is mondjam finoman, ámde mégis érthetően – változékony, mint a veszett kutya természete, és időnként csípős, mint a bird’s eye chili.

Július 26-át írunk. Három napja be van borulva. A napi maximum hőmérséklet 15 fok. Na nem mintha korábban annyira meleg lett volna, vagy olyan hosszú ideig sütött volna a nap. Mert itt valahogy úgy megy, hogy 2-3 napig mosolygós az idő, akár a 18 fokra (!) is felmelegszik, aztán 2-3 napig borongós és hűvös. Az erős szél állandó velejáró.

De bennem úgy tűnik, mégis ketyeg a nyáridő, újabban ugyanis rendkívüli módon kívánom a salátát. Na persze azért a testesebbet. Most épp egy igazi őszi módit készítettem: Waldorfot. Amit eddig otthon messzire elkerültem. Nem vagyok ugyanis különösebben gyümölcsevő (pontosítok, eddig nem voltam, de mióta itt vagyunk, és az otthonihoz képest aranyáron számítják, veszem és eszem), és a gondolat, hogy alma és majonéz, no meg mustár, nem töltött el gerjedelemmel. Nem tudom, most mi vitt rá – az hogy állandóan Waldorf receptekbe botlok, vagy a számomra botránnyal felérő itteni nyár csavart egyet az ízlésemen, esetleg a granny smith alma iránti töretlen lelkesedésem akart ily módon megnyilvánulni…

Waldorf saláta

Hozzávalók:

• 2-3 alma, mérettől függően (nálam ugye granny smith, ami zöld, de valójában piros almából jobban mutatna)
• egy fél citrom leve
• 2 szép szál zellerszál
• 4 evőkanál majonéz
• fél evőkanál magos dijoni mustár
• fél evőkanál dijoni mustár
• egy marék dióbél nagyobb darabokra aprítva/tördelve
• a tálaláshoz némi kevert salátalevél

Az elkészítése gyerekjáték. Felezem, majd negyedelem az almát, kivágom a csutkarészleteket, majd a cikkeket közepes méretűre csíkozom, tálba szórom, megöntözöm a fél citrom kifacsart levével. A zellerszárat vékony félkarikákra vágom, az almához keverem. Elegyítem a majonézt a mustárokkal, és elkeverem a salival. A tetejét megszórom a dióval. Néhány harsogó salátalevélre tálalom. Kész.

És finom. Ízlik. Tényleg. Bár valami azt súgja, inkább a leányoknál, mint férfiembereknél lehet sikerre vinni a dolgot. Úgyhogy ha otthon is borongósra fordulna, és néhány leányzó összeülne pezsgőzni, némi harapnivalónak kitűnő lenne!
 

Több mint kéthónapnyi szünet. Alapvetően hosszú idő, de ha azt vesszük, hogy ezalatt eldöntöttük, hogy Angliába költözünk, és meg is tettünk, akkor már némileg érthető a hallgatás. Igaz, már másfél hónapja itt vagyunk, nagyjából mindent elrendeztünk, és főzök is töretlenül, csak hát ha az ember napi rutinjából egyszer kiesik az írás, nagyon nehéz visszaszokni rá. De én most próbálkozom.

Eredetileg nagyobb lélegzetűnek szántam az első newcastle-i bejegyzést, némi magyarázattal az áttelepülésről, kis színessel a helyi viszonyokról, de arra jutottam, hogy még nem vagyok elég fegyelmezett egy hosszabb írás megalkotására. A kis színesek majd jönnek idővel, mert van miről: a helyi szupermarket, tipikus brit ételek, halak, tenger gyümölcsei, ételek a pubban, legújabb vonatkozó irodalmi függőségem, stb.

De most legyen meg az első recept. A chilis babot választottam, mert otthoníze van, és kitűnően illik az itteni, helyenként az alsó tízfokos küszöböt súroló időjáráshoz. A receptben egy csavar van, ami viszont aranyat ér: a testes ételt egy kis feketecsokival mélyítettem. Egy kis varázslat…

Chili con carne

Hozzávalók:

• 1 jól megtermett vöröshagyma
• 1 piros kaliforniai paprika – illetve az én esetemben két maréknyi szeletelt mirelit sárga-piros-zöld kaliforniai paprika, mivel csak ez volt itthon
• 3 gerezd fokhagyma
• 1 csapott teáskanálnyi cayenne bors
• 1 csapott teáskanálnyi őrölt római kömény
• 1 teáskanálnyi paprika – nekem füstölt volt itthon
• ½ kg sovány marhahús darálva
• 3 dl marhahúsleves húsleves
• 1 dabarolt konzervparadicsa
• ½ teáskanál szárított majoránna – esetemben oregánó
• 1 teáskanálnyi cukor
• 2 evőkanálnyi paradicsapüré
• 1 konzerv vörösbab
• 2 kicsi kocka keserűcsoki (mondjuk 70%-os)
• 1 evőkanál olívaolaj
• só és frissen őrölt bors

A tálaláshoz:

• nálam kötelezően kukoricás rizs, másnál esetleg tortilla chips vagy fehér kenyér
• tejföl
• esetleg kevés guacamole vagy koriander

Mi sem egyszerűbb…
A hagymát felkockázzuk, majd az olajon megpirítjuk. Ha már szép színe van, hozzákeverjük az összezúzott fokhagymákat, a felcsíkozott kaliforniai paprikát, a római köményt, a cayenne borsot és az őrölt paprikát. Jól összekeverjük, pár másodpercig kavargatjuk, majd hozzáadjuk a darált húst, és alaposan átpirítjuk – ez úgy 5 percet vesz igénybe.

Mikor a hús már teljesen barna, felöntjük a húslevessel, belekeverjük a konzervparadicsát, a szárított majorannát/oregánót, a cukrot és a sürített paradicsát, sózzuk-borsozzuk, lefedjük, és 20 percig közepes lángon kényelmesen összerotyogtatjuk. Időnként azért szépen átkevergetjük, illetve ha úgy ítéljük meg, hogy túlontúl elfőtte a levét, némi vízzel hígítjuk.

Ha ezzel is megvolnánk, jöhet a bab ... és a csoki. Szépen elkeverjük a dolgokat, utánfűszerezzük, és ezúttal 10 percig fedő nélkül rotyogtatjuk – és persze ha úgy érezzük, hozzáadogathatunk egy kevés vizet időről időre, nehogy kiszáradjon. (Magunknak meg töltögethetünk példul egy kis vörösbort ugyanezen okból.) Közben időnként érdemes bele-belekóstolni, elég fűszeres-e, mert hihhhetetlen módon sok fűszert képes megenni ez a ragu.

Ha letelt a 10 percünk, zárjuk el a lángot, fedjük le az ételt, és pihentessük újabb 10 percig, hogy békében összeérjenek az ízek.

Verdikt: hihetetlenül jól esett. Mert ez egy ilyen étel: táplál és átölel. De! Megfeledkezve arról, hogy Monsieur nem rajong érte, a fenti mennyiséget állítottam elő… Elvileg 4 adag lenne, de kéretik nekem elhinni, hogy biza kitesz az hatot is! Monsieur egyszer evett belőle.  Én még további három napig tömtem vele magam, és bizony ennyi idő alatt a kezdeti lelkesedés is rendesen megcsappant. Szóval ha valaki szintén két főre főz, és hasonló preferenciájú párral rendelkezik, időben gondolkodjon, és felezze a mennyiséget...
 

Óóó, szentségtelen lustaság! Másfél hete nem posztoltam semmit – a főzéssel nem volt probléma, de arra képtelen voltam rávenni magam, hogy le is írjam, mit készítettem. Elég stresszes időszak volt, klaviatúra melletti kreativitásra már nem futotta sem erőből, sem lelkesedésből.

Pedighát!!!

Főztem ezt és főztem azt, no meg amazt, ésígytovább. De ha terveim szerint sikerül összekapnom magam, akkor utólag posztolom a többséget, mennyiségeket-arányokat ugyanis leírtam, sőt, amennyire emlékszem, fotót is készítettem.

Eltűnési időszakom legmeghatározóbb gasztroeseménye, hogy Húsvétkor felfedeztem magamnak Anyukám fűszerkertjét. Oregánó, lestyán, kakukkfű, citromfű. Az elmúlt két hétvégén eszetlenül feltankoltam valamennyiből, majd folyamatosan azon kattogott az agyam, miből mi legyen.

Ezúttal az oregánót vettem célba. És egy kis extracsavarral pesztót készítettem belőle. Az extracsavar a mogyoró volt. A végeredménytől eldobtam az agyam. Monsieur is. Talán a legjobb pesztó került ki a kezeim közül, amit valaha ettem. Ja, és a szerénység (pláne az álszerénység :-) ) sosem volt a legfőbb erényem.

Penne mogyorós-oregánós pesztóval

Hozzávalók:

• 1 csokor oregánó
• fél fej új fokhagyma (imádom, imádom, imádom – az új fokhagymának szerintem nincs párja!)
• 30 g pörkölt, sótlan földimogyoró
• 2 evőkanálnyi reszelt parmezán
• 1-1,5 dl extra szűz olívaolaj
• kevés (!) só
• 25 dkg penne
• 2 paradicsom

Mi sem egyszerűbb: főzővíz forralódik a tésztának, sózódik, olajozódik, penne kifőződik.

Amíg a penne a fogunkra puhul, mehet minden a turmixgépbe: a földimogyoró, a zúzott fokhagyma, a parmezán, a darabokra tépkedett oregánó, majd úgy egy deci jó minőségű olívaolaj. Turmixgép dolgozik. Eredmény ellenőriz. Nem elég folyékony? Akkor még egy kis olívaolaj, újabb pár másodperces munka a gépnek. Pesztó kipipálva.

És mivel úgy gondoltam, hogy ez a pesztó elég testes, úgy döntöttem adok neki egy kis frissességet némi kimagozott, apróra kockázott paradicsom képében.

Éés a pesztó a pennéhez adódik, majd a paradicsom is hozzákeverődik, további oregánó hiányában bazsalikommal díszítődik, majd nagy hévvel tálalódik, és két ember belőle boldogan jóllakódik.
 

Hazugság lenne azt állítani, hogy az alább következő fogást lazán össze lehet dobni 20 perc alatt, ezért hát nem mondok ilyet, mert hazudni nem szép dolog, pláne nem Nagypénteken. Ergo töredelmesen bevallom, hogy ezúttal vagy egy órát szórakoztam vele, ugyanis:
1. 15 percig frissre kell főzni a szárított gombát, levét leszűrni, félrerakni,
2. a tofut kb. 6 adagban kell kisütni, előtte adagonként keményítőbe forgatni, a felesleget lerázogatni,
3. a zöldségeket le kell reszelni, a gombát főzés után felcsíkozni,
4. az üvegtésztát be kell áztatni, leszűrni, félrerakni – na jó, belátom, ez még mindig százszor jobb, mintha főzni is kéne,
5. elő kell bányászni az óriáswokot a szekrény legmélyéről, előtte az összes eléhelyezett edényt kirámolva.

És mindezt az én extraminiatűr konyhámban…

De! A végeredmény mindenért kárpótol. Ugyanis mint a legtöbb ázsiai fogásra, erre is igaz, hogy rafinált, ámde mégis egyszerű, ezerízű, mégis harmonikus, és mindennek a tetejébe még egészséges is. A tofu pedig ily módon elkészítve ha nem is igazán finom ízű (mert azt be kell látni, hogy íze ugye nem sok van), de legalább izgalmas állagú.

Úgyhogy kalandra fel!

Üvegtészta sült tofuval, illatos gombával és gyömbéres zöldségekkel

• 30 dkg tofu (kéretik nem megijedni, az a normál kiszerelés – Kaisers, Tesco, stb.)
• 1-2 evőkanál keményítő
• ½ dl + 2 evőkanál olaj (semleges ízű, szigorúan nem olíva)
• 50 g szárított illatos gomba avagy shiitake (Erdészné mindenütt kapható)
• 2 nagyra nőtt sárgarépa
• 1 fej vöröshagyma
• 8 gerezd fokhagyma (ezúttal azért ilyen sok, mert csodálatos új fokhagymáról van szó, aminek gerezdjei nagyon apróak, zsengék)
• 10 centis gyömbérdarab (ha nagyobb kerülne a kosarunkba, a maradék mehet a mélyhűtőbe, úgy nem lesz fás)
• 1 teáskanálnyi nádcukor
• 1 dl szójaszósz (Kaiser’s, Match, Tesco, stb.)
• 2 evőkanál szezámolaj (Kaiser’s, Match, Tesco, stb.)
• 2 evőkanál rizsecet (na ebben nem vagyok biztos, lehet, hogy emiatt muszáj elzarándokolni pl. a Nagycsarnokba az Ázsia boltba, amit meg viszont megteszünk, akkor az összes hozzávalót egyhelyen megkapjuk)
• 2 chillipaprika
• egy nagy csomag üvegtészta (azt hiszem, az 20 deka, de sajna balga módra ellenőrzés előtt kidobtam a zacskót - Kaiser’s, Match, Tesco, stb.)
• 2 szál újhagyma

A gombát egy kislábosba szórom, felöntöm annyi forrásban lévő vízzel, ami egy ujjnyival ellepi, és kis lángon 15 percig főzöm, majd leszűröm (lehetőleg valamilyen anyagon át) a levét, és 2,5 decinyit félreteszek belőle – de akkor sem esek kétségbe, ha csak 2, illetve ha 3 a deci, azt is felhasználom.

A tofut kisebb, úgy 2X2 centis kockákra vágom, félreteszem.

A sárgarépát és a hagymát megtisztítom, a reszelő nagylyukú oldalán lereszelem, majd hasonlóan járok el a gyömbérrel is, csak azt a kislyukú oldalon metélem. A fokhagymát vékonyra szeletem, majd szépen összeforgatom a többi zöldséggel. Ha a gomba már kezelhető hőmérsékletű, ollóval felcsíkozom, és egy másik edénybe félrakom.

Az üvegtésztát egy tálba rakom, felöntöm forróvízzel, és lazán lefedem, míg megpuhul, majd leszűröm.

Magas lángon felforrósítom a wokot. Amikor már szinte füstöl, beleöntöm a fél deci olajat, a tofu darabkák hatod részét meghempergetem keményítőben, majd egy-két perc alatt minden oldalát megsütöm, végül papírtörlőre szedem. Ugyanígy járok el a további öt adaggal.

A wokból kiöntöm a megfáradt olajat, egy spatula segítségével papírtörlővel kitörölgetem, és visszarakom a tűzre 2 evőkanál olajjal egyetemben, majd ha serceg, beleöntöm a zöldségkeveréket, és alaposan átpirítgatom.

A leszűrt gombaléhez hozzáadok 1 dl szójaszószt, 2 evőkanálnyi szezámolajat és rizsecetet, majd az egészet a pirított zöldségreszelékhez adom. Hozzászórom a 2 kávéskanálnyi nádcukrot és a gombát is, és úgy 5-6 perc alatt összerotyogtatom. Az idő leteltével hozzákarikázom a chilit (én szigorúan maggal együtt), beledobom a tofu kockákat, átkeverem, majd hozzáadom a leszűrt üvegtésztát is, újfent átkeverem, a tetejére rámetélem a 2 szál újhagymát, végül pedig megkönnyebülten és jó étvággyal tálalok.

4 brutális vagy 6 közepes adag a fenti tevékenységfolyománya.
 

Úgy tűnik, valamiféle tyúkanyó-effektus van rajtam kitörőben, mert már megint rámtört a süthetnék. Nem magamnak, nem azért, mert édességet akartam, hanem csak úgy, hogy legyen itthon. Nem igazán tudom hova tenni a dolgot, de Monsieur persze örült neki.

Egy pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy készítek valami csili-vili habos-krémes csokicsodát (közeledik a Húsvét vagy mi), de aztán visszatértem a realitások talajára, és inkább a konyha „kipucolását” választottam. Tudom, ez így elég prózaian hangzik, de tessék nekem elhinni, hogy a legváratlanabb ízharmóniák mindig ilyenkor mutatkoznak meg.

Három darab árvult kiviből indultam ki – először úgy gondoltam, legyen belőlük morzsasüti. Több receptet is átfutottam a neten, de valahogy amikor a megvalósítás útjára kellett volna lépni, visszavonolót fújtam két okból is: a morzsasüti frissen a legjobb, amikor még langyos, márpedig én nem rögtönfogyasztandó sütit akartam, másrészt pedig azért, mert akárhogy vizslattam a konyhát, nem találtam olyan megfelelő sütőalkalmatosságokat, amikben egy-egy adagnyit lehetne készíteni.

Úgyhogy mint oly sokszor máskor, ezúttal is a muffin mellett döntöttem, amibe ráadásul egy lejáratközeli joghurtot is bele tudok csempészni. Ám ezzel a két hozzávalóval még nem voltam kielégítve, akartam valami csavart belevinni a dologba. Így mivel aznap vettem egy nagy csokor mentát, és az esti raitához csak a csokor harmada kellett, úgy döntöttem, azzal fűszerezem.

Ezen a ponton pedig a lekvárba is belefutottam - gondoltam, egyrészt talán kicsit megszínezi a kész sütit, másrészt pedig ad neki egy kis fanyar pikantériát. A számításaim bejöttek (az igazi színezést leszámítva, ahhoz azért túl kevés volt a lekvár): az utóbbi időszak legizgalmasabb muffinja született meg ezen a délutánon.

Még annyit kell előre bocsátanom, hogy amikor az ember szabadon játszik a muffin hozzávalóival, előfordulhat, hogy a kész tészta állaga túl sűrű lesz – ebbe most én is belefutottam. De ez nem ok az aggodalomra, nyugodtan lehet utánhigítani például egy kis tejjel. És így persze az is előfordulhat, hogy nem egészen 12 muffinji tésztánk lesz, hanem kicsit több, de ezért végképp senki nem szokott haragudni...

Kivis, mentás, fekete ribizlis muffin

• 12,5 dkg joghurt
• 2 dl tej
• 1 tojás
• 1 evőkanál feketeribizli dzsem
• 90 g + 12 apró darabka vaj
• 10 dkg graham liszt
• 15 dkg fehérliszt
• ½ teáskanál szódabikarbóna
• 2 teáskanál sütőpor
• 1 csipet só
• 5 dkg kristálycukor (meglepetten konstatáltam, hogy kifogytam a nádcukorból)
• 3 kivi
• 3 ág menta

Először mikróban felolvasztottam a 90 grammnyi vajat, hogy lejen ideje lehűlni, és ne verje ki a tojásnál a biztosítékot.

Aztán – mivel úgy döntöttem, hogy mintás muffinokat gyártok – az egyik megpucolt kivit 12 vékony szeletre vágtam, és a muffintepsik mélyedéseibe raktam egy-egy icipici darab vajat, egy csipet cukrot, majd egyet-egyet a kiviszeletekből.

A sütőt 200 fokra melegítettem elő.

Eztán kimértem a különbözőféle liszteket egy nagyobb tálba (gondoltam, a grahamliszttel adok kicsit az egészségnek is), hozzáadtam a sütőport, a sót és a szódabikarbónát, és jó alaposan összekevertem.

Egy mérőkancsóba pedig kimértem a tejet, hozzáadtam a tojást, a joghurtot, a dzsemet és a kihűlt vajat, kézihabverővel összekevertem, majd beledolgoztam a cukrot is, és az egészet a szárazanyagokhoz adtam (ezen a ponton higítottam picit további tejadaggal, de ezt már belekalkuláltam a fönti mennyiségbe).

A két maradék kivit megpucoltam, apró darabkákra vágtam a mentalevelekkel egyetemben, és a tésztához kevertem, aminek a nagyrészét eloszlattam a muffintepsiben, de nem akartam nagyon megtömni őket, így négy sütinyi adag a következő körben készült.

Ja, és úgy 20-25 perc kell nekik.

Régóta készítem ezt a salit ilyen-olyan módon változtatgatva rajta, és mindig nagy sikert arat (mármint Monsieur-nél és nálam). Viszonylag egyszerű, de mégis izgalmas, továbbá saláta mivolta ellenére tényleg laktató is. A hozzávalók sem olyanok, amikért külön beszerzőútra kéne indulni - az alább kifejtett építőelemek nálam rendszerint békésen elvannak a hűtőben-mélyhűtőben-zöldségtárolóban. Na persze egy kis kitérővel még dobhatnánk rajta, pl. a merészebbeknek egy kis menta tutira újabb magasságokba emeli, illetve abban úgy hiszem, mindenki egyetért velem, hogy különösen így tavasszal a sima paradicsánál a napon szárított paradicsa ezerszer nyerőbb lehet.

És aki az öntet összetevőinél felkapná a fejét, hogy a méz túlságosan elviszi édes-sós irányba az egészet, azt megnyugtathatom, hogy nem biza, csak icipicit pikánsabbá teszi, ami kifejezetten ildomos. De ha ezek után még mindig villog a stop-tábla, akkor mondjuk kipróbálható joghurtos-pesztós változattal is (magam is úgy követtem el először).

Zöldbabos burgonya saláta dán kéksajttal és mézes-mustáros öntettel

Hozzávalók a salihoz:

• 75 dkg krumpli
• 25 dkg zöldbab (nálam most mirelit)
• 2 paradicsom (de ha valakinek van otthon napon szárított, olajban eltett paradicsoma, az százszor jobb)
• 1 csokor újhagyma zöldje
• 10 dkg dán kéksajt (avagy kinek mire van kedve, mi van a hűtőben/sarki boltban: roquefort, márványsajt…)
• tengeri só

Amúgy istenigazából lecsutakolom a krumplikat, majd nem túl vékonyra (valahova fél és egy centi közötti vastagra) felszeletem, végül sós vízben nagyjából 5 perc alatt megfőzöm, lecsöpögtetem, szűrőben kicsit visszateszem a lábosba, hogy elpárologjon róla a felesleges nedvesség, majd egy salátástálba halmozom, és a nagyobb karikákat felezem.

A zöldbabot is a fentiekhez hasonlóan készítem el, annyi különbséggel, hogy mikor lobogva forr már a vize, beledobom a lábosba a keresztalakban bemetszett paradicsákat is egy fél percre, hogy le tudjam húzni a héjukat. A héjtól és a magoktól megfosztott paradicsákat eztán apró kockára vágom, és a zöldbabbal együtt a krumpli után küldöm.

Az újhagymát alaposan megtisztítom, letörölgetem, és a zöldjüket konyhai ollóval a többi hozzávalóhoz vagdosom.

A kéksajtot apróra morzsolgatva zavarom a többiek után.

Hozzávalók az öntethez:

• 1 púpos evőkanál dijoni mustár
• 1 csapott evőkanál méz
• 2 gerezd fokhagyma csírátlanítva, összezúzva
• úgy egy deci extraszűz olívaolaj
• rengeteg frissen őrölt bors
• egy kávéskanálnyi nagy szemű tengeri só (természetesen a sima só is megteszi, de a nagyszemű izgalmasabbá teszi)

Az öntet minden hozzávalóját összekeverem kézihabverővel egy arra alkalmas tálkában. Én úgy szeretem, ha még sűrű, de már szépen önthető – ezt úgy szoktam belőni, hogy először kicsit kevesebb olívaolajat használok, majd utánhígítom.

És végül szépen mindent összekeverek. Mit mondjak, előtte természetesen szebb látványt nyújt, de ez a legtöbb nem-szimpla-zöldsalival így van – keverés után beszéljen az íz a látvány helyett.

Ja, és a tetejét megszórtam egy kevés csíkozott bazsalikával, mert nekem most van itthon végre-végre egy szép csrepem, ami nagyon boldoggá tesz!

Nekünk 3 adag (se teljesen) lett, de ha valakinek a párja kevéssé elégedett, mint Monsieur általában, annak akár 4 porciót is kitesz.
 

A Leányzók ismét röffeni akartak össze péntek este, ami nekem sem volt ellenemre, pusztán a vele járó kiruccanás, hát inkább meginvitáltam őket jó szokás szerint. Ámde akkor már rittyenteni is kellett valamit, a pizza meg már uncsi az a nagy igazság, valamit muszáj volt újítanom.

Szóval a pissalidière adta magát. Egyrészt mert már régóta sorra akartam venni, másrészt meg eléggé hasonszőrű műfaj, így BLány igényeit is ki lehet vele elégíteni.

De hogy mi is a pissaladière pontosan?

A pissaladière (ejtsd: pisszaladier) egy dél-francia, egész pontosan egy nizzai specialitás: karamellizált hagymával, szardellával és fekete olajbogyóval megpakolt kenyértészta. Szóval ha úgy tetszik, és a nizzaiak sem sértődnek meg rajta, akkor mondhatjuk, hogy ez a pizza francia megfelelője. Nevét onnan kapta, hogy eredetileg az úgynevezett pissalat-val, azaz szegfűszeggel, no meg egyéb fűszerekkel ízesített szardellapürével kenték meg, mielőtt betolták volna a sütőbe. Azóta ez némileg egyszerűsödött…

Pissaladière

Hozzávalók a tésztához:

• 7 gramm szárított élesztő
• 1 teáskanál cukor
• 1,2 dl langyos víz
• 4 evőkanál olívaolaj + egy kevés a kelesztőtál kikenéséhez
• 25 dkg kenyérliszt
• 1 teáskanál só

Hozzávalók a karamellizált hagymához:

• 2 evőkanál olívaolaj
• 20 g vaj
• 1,5 kg vöröshagyma
• 1 evőkanál morzsolt kakukkfű
• só

Feltétek:

• szardella
• fekete olíva

Első körben összedobtam a tésztát.

A kenyérlisztet egy arra alkalmas edényben meglangyosítottam a mikróban, egy másik tálba pedig beleöntöttem az élesztőt, a cukrot és a langyos vizet, elkevertem, és pár percet vártam, hogy kicsit felhabosodjon, majd belevertem a 4 evőkanálnyi olívaolajat is.

A liszthez hozzákevertem a sót, majd apránként elkezdtem az élesztős vízhez adagolni. Először villával kevergettem bele, majd mikor kezdett jobban összeállni a massza, átálltam kézi üzemmódra. (Persze aki akarja, nyugodtan használja a kézirobotgép dagasztó funkcióját, én viszont a múltkori nehézségek óta inkább csak a két kis kacsómban bízom.)
Először szép simára összegyúrtam a tésztát, majd jó 10 percig dögönyöztem-dagasztottam. Nem mondom, elsőre ez ijesztőnek tűnhet, de az ember pikk-pakk ráérez a csínjára-bínjára, és ezzel a tésztával ezerszer egyszerűbb dolgozni, mint a pizzatésztával, mert keményebb, és nem ragad kegyetlenül az őt nyúzó ember kezeire.

A gyúrást követően szépen átemeltem a bucivá formázott tésztát egy kiolajazott tálba, megforgattam benne, hogy az olaj mindenhol bevonja (ez óvja meg a kiszáradástól), letakartam egy konyharuhával, és egy órára magára hagytam.

Amíg a tészta kell, nekiálltam a tetemes mennyiségű hagymának.

Először ugyebár megpucoltam őket, majd szép vékonyan felkarikáztam valamennyit – érthető okokból az egész munkafolyamatnak ez volt a legkellemetlenebb része, pláne, hogy mindeközben mások nagyon jól érezték magukat (mondja a bennem lakó kisördög).

Egy nagy párolóserpenyőben összeolvasztottam a vajat a maradék 2 evőkanál olívaolajjal, majd szépen rádobtam a hagymákat, finoman megsóztam, átkevergettem, majd alacsonyra vettem a lángot, és egy órán át hagytam csendesen összeesni-párolódni. (Azért persze néhányszor ránéztem, átkevertem.)

És elérkeztünk az összeállításhoz.

A sütőt előmelegítettem 220 fokra, majd sütőpapíron kinyújtottam a tésztát (mindig azzal emelem át a tepsire). Igyekeztem négyzet alakra, de persze ez csak feléből-nagyjából sikerült, na az meg nálam kizárva, hogy emiatt formára vágjam, merthogy akkor mi lesz a levágott részekkel… Ami a vastagságot illeti: annyira vékonyra nyújtottam, amennyire csak engedte magát – ez icipicit vastagabb lett, mint az 1-2 millis pizza szokott.

A fentiek szerint kinyújtott tésztán szépen akkurátusan eloszlattam a karamellizált hagymát, rács alakban kiraktam a szardellákkal, és a „csomópontokba” egy-egy olívabogyót ültettem (ami egyébként életem egyik legjobbja - kalamata, Anyukám hozta legutóbbi Mediterrán nyaralásáról).

A forró sütőben úgy 20-25 percig sütöttem, majd némi pihentetés után konyhai ollóval boldogan négyfelé szeleteltem.

A pissaladière-t nem mellesleg illik vinaigrette-es zöldsalival tálalni, aminek én szintén eleget tettem, így a Lányok elégedettek voltak. No meg persze ismét megfejeltem egy Tarte Tatin-nal, hogy még elégedettebbek legyenek. A hatás nem maradt el…
 

Egy hónapban egyszer tör ki rajtam az édesség iránti vágy. Persze olyankor juszt sincs itthon semmi (csokit, bonbont, pralinét soha nem is veszek). Úgyhogy rendszerint a falat kaparom, vagy rávetem magam a sütésre tartott étcsokira, esetleg a féléves mikulásra, merthogy szégyenszemre boltba le nem kullogok, az tuti.

Most először jutott eszembe, hogy esetleg össze is dobhatnék valamit. De persze semmi komolyat, úgymond igazi édességet, csak valami pitty-putty, keverem-kavarom cuccot.
Anyukámnak van ilyen receptje: csak kefiresnek hívjuk, mert minden hozzávalót kefires pohárral kell hozzá kimérni. Ő gyakran készíti is, mondjuk némileg átgondoltabban, mint amit én az alábbiak szerint összeütöttem. Úgyhogy kérem, senki ne vegye ezt kész alkotásnak – ez pusztán iránymutatás, arra az esetre, ha valaki úgy járna, mint jómagam ezen a szellős vasárnap délutánon.

Ergo az alaptésztát illik valami gyümölccsel vagy esetleg csokidarabokkal variálni…

Azért mondjuk nálunk ez az alapproduktum is még aznap elfogyott – és kérem, ne tessék újjal mutogatni és nagyokat röhögni: nem én voltam, én ugyanis csak egy szelet erejéig kívántam az édeset, bár addig nagyon.

Dirr-durr kefires

Hozzávalók:

• 1 pohár kefir
• 2 pohár liszt
• 1 pohár cukor
• ½ pohár olaj
• 1 tasak sütőpor (utólag átgondolva tökéletesen elég bele fél is)
• 2 tojás
• 1 evőkanál cukrozatlan kakaópor
• néhány szem mazsola

Előmelegítem a sütőt 180 fokra, és kivajazok-kilisztezek egy kisebb tepsit.

A cukrozatlan kakaóig mindent szépen egy tálba lötykölök, és három mozdulattal egy kézihabverő segítségével összekeverek. Lényegében meg is vagyok.

Na jó, annyit még teszek, hogy beleöntöm a masszát a tepsibe, egy villával „márványosra” keverem benne a kakaóport, és rácsalakban kirakom a tetejét mazsolával, hogy mégis legyen valami mintázata.

Kábé 25 percig sütöm. (Hajrá a tűpróba!)

Ami a márványos keverést illeti, ennyi kakaó nem volt képes arra, hogy megszínezze – ez van. A mazsola meg ugye semmi mintát nem adott, miután felvágtam, de Monsieur legalább boldogan konstatálta, hogy tutira felismert egy összetevőt.

A márványossághiány pótlása végett körbenéztem, hogy mit tudnék hozzácsapni – így tálalódott nálunk első körben feketeribizli lekvárral és tejszínhabbal. A maradék akárhány darabot Monsieur csak úgy magában, kuttyafuttában dobta be.

Ja, és ha valakinek nem csúszna le rögtön az egész, ne aggódjon, a kefir miatt napokig kitűnően eláll, ugyanis így nincs pofája kiszáradni.

Nagyon nagy volt az arcom újabban az ilyen-olyan maradékok és bevásárlási túlkapások kreatív konyhai felhasználása miatt - hát most jól megkaptam. „Aki magát felmagasztalja, az megaláztatik.” Bekövetkezék…

Az úgy volt, hogy a múlt hét közepén vettem egy kiló csiperkét, merthogy jó áron volt, szép volt, és ráadásul már régóta fentem a fogam egy jóadag gombapörköltre. Aztán az elkészítését húztam-halasztottam, mert baromi lusta vagyok a gombatisztításhoz, illetve amikor meg rászántam volna magam, akkor valami közbejött. De gondoltam sebaj, kint van a teraszon a zöldségszekrényben, pont jó a hőmérséklet, a zacskóját meg picit kilyukasztottam, csak meglesz…

Hát a fityfenét! A lelkem mélyén tudtam, éreztem, hogy nem elég az a rohadt lyuk! Tegnap nagy lendülettel kilódulok érte, előveszem, hát látom, hogy penészes. Komolyan mondom, majdnem elsírtam magam. Monsieur persze vigasztalt, de ha nem csiperke lett volna, hanem valami jófajta erdei gomba, asszem az se segített volna, és a kardomba dőlök. Hát így valahogy túlléptem a dolgon na, de azért még mindig munkál bennem az a-manóba-érzés rendesen.

De vissza a tegnap estéhez: ugye vacsora az kellett, mert a farkaséhség már munkált bennünk. És hát mihez lehet folyamodni, ha A-terv dugába dől? Tésztához. Mert ahhoz ugye mindig akad otthon valami. És ha már nem kaptam meg a gombapörköltemet, legalább kibontottam egy gombakonzervet, mert a semminél nekem még az is jobb.

És őszintén? Fenomenálisat vacsoráztunk. Majdnem feledtem a szégyenemet.

Minimakaróni sajtkrémes paradicsaszósszal, gombával és pirított sonkával

Hozzávalók:

• 30 dkg mezzani tagliati (olyan, mintha kereszteznénk a pennét a makarónival)
• 15 dkg szeletelt füstölt-főtt karaj
• 2 evőkanál vaj
• 2 evőkanál olívaolaj
• 5 nagy gerezd fokhagyma
• 1 üveg konzervgomba
• 3 paradicsom
• 3 dl paradicsomszósz
• 15 dkg tejszínes krémsajt
• 2 szárított chili (mert az engem keményen függővé tett)
• 2 kis teáskanálnyi nádcukor
• 1 evőkanál provence-i fűszerkeverék
• só és frissen őrölt bors

A tálaláshoz:

• parenyica sajt
• bazsalikom (ó-ó-ó! végre szert tettem egy szép növényre, ami nem állt neki kókadozni 2 nap után)

Első körben előmelegítem a sütőt 220 fokra. Kibélelek egy kisebb tepsit sütőpapírral, és belekockázom a sonkát – 20 percig sütöm a forró sütőben.

Vizet melegítek a tésztának, ha felforrt, sózom, belelötykölök egy kanálnyi olívaolajat, és a tésztadoboz utasításai szerint járok el.

A fokhagymákat megtisztítom, vékonyan felszeletelem, a paradicsomokat apróra kockázom, a gombát jó alaposan lecsöpögtetem, és mindent a kezem ügyébe helyezek.

Eztán a vajat és az olajat összeolvasztom egy nagy párolóserpenyőben, megfuttatom rajta a fokhagymát. Nem pirítgatom, tényleg csak megfuttatom - ha érzem az illatát, mehetnek is rá a paradicsakockák. Azzal is csak ímmel-ámmal átkeverem, hozzáadom a gombát, és végül így adok nekik kavargatva úgy egy percet.

Majd ráöntöm a paradicsaszószt, utánaküldöm a krémsajtot és fűszereket, és élvezetes szemlélődés-kóstolgatás közepette összerotyogtatom. Ha a tészta főzési idejéből már csak egy perc van hátra, egy merőkanálnyit a szószhoz adok a főzővízből, és nagyobbra veszem alatta a lángot, hogy jobban összérjenek az ízek.

Leszűröm a tésztát, belekeverem a szószba, és elzárom a tűzhelyet. Már csak annyi maradt hátra, hogy a megsült, ropogós sonkakockákat is beleforgassam, és már tálalhatok is.

Most úgy hozta a kedvem, hogy parenyica sajtot reszeltem rá, és megszórtam egy kis csíkozott friss bazsalikával.

Durván jó lett. Mondhatni mennyei. A szósz kellemesen édes-krémes, egy leheletnyi csípősséggel. Hozzá a sós-ropogós sonka a tökéletes kontraszt. A fokhagyma? Zseniális: még frissen harsogó, de már nem vadul ízes-szagos. Na ja, a gomba az csak úgy volt, de az meg kellett a lelkemnek.

Ha már kell lenniük durva konyhai ballépéseknek (márpedig attól tartok, kell), akkor bárcsak mindig ilyen jól sülnének el a végén! 
 

Azon felül, hogy az ember a fogyasztása közben hevesen okádja a tüzet, egyéb módon is képes ez a fogás a kedélyek felborzolására. Ugyanis szerintem ez az egyik legízletesebb gyors csirkefogás. Hát nekem mindenképpen. És ha valaki úgy csinálja, ahogy én, aligmunkával, pikk-pakk tálalható is.

Hétvégi nagybevásárláskor szoktam venni nagyobb adag csirkemellet, és ahogy már korábban is írtam, ilyen-olyan formában megdolgozva lefagyasztom. Így az alábbi, Stahl fogása nyomán született csirke a páclébe fagyva várja, hogy mikor kerül a sütőedénybe.

Fűszeres csirkemell mexikói ihletésű körettel

Hozzávalók a csirkéhez:

• 2 evőkanál Erős Pista
• 1 teáskanál só
• 1-1 teáskanálnyi őrölt fahéj és őrölt gyömbér
• 1 kevés őrölt szegfűszeg
• némi frissen reszelt szerecsendió
• 1 dl olaj
• 1,5 csirkemell

A melleket alaposan megtisztogatom, nagyobb darabokra vagdosom, és kisebb bevágásokat ejtek a felületükön, hogy a pác jobban átjárhassa őkelmüket.

Előveszek egy fagyasztózacskót, beleszórom az összes hozzávalót, majd kicsit megmasszírozgatom benne a melldarabokat. Mikor elunom a törődést, berakom egy napra a hűtőbe, ahonnan következő nap felcímkézve a mélyhűtőbe költöztetem.

Aznap reggel, mikor vacsorára szánom, előveszem a mélyhűtőből, és kiolvasztom.

A páccal együtt átöntöm egy sütőtálba, és előmelegített sütőben 220 fokon negyed órát sütöm alufólia alatt, majd 10 percet anélkül.

Hozzávalók a körethez:

• 1 családi kukoricakonzerv (töltőtömeg 570 g)
• 3 normál vörösbabkonzerv (töltőtömeg 3X240 g)
• kb. 2 dl húsleves
• 3 szárított chilipaprika
• 3 fej lilahagyma
• 3 evőkanál olívaolaj

A hagymákat megtisztítom,  vékony félkarikákra vágom, majd három adagban alaposan lepirítgatom az olívaolajon, és félrerakom.

A konzerveket kinyitom, a vörösbabról leöntöm a levét, majd mindent a párolóserpenyőbe öntök,  felöntöm annyi húslevessel, ami nagyjából ellepi, belemorzsolom a chiliket, és nagyjából 10 perc alatt összerotyogtatom, majd belekeverem a pirított hagymákat is.

Ugye mondtam, hogy pikk-pakk fogás?

És milyen finom, jajj, ha visszagondolok rá, összefut a nyál a számban, és AKAROM-AKAROM-AKAROM!!!
 

Az étel rendszerint összehozza az embereket. De bizony az is előfordul néha, hogy viharfelhők gyűlnek miatta egy egyébként rendkívül erős és stabil kapcsolatban. Nevezetesen mikor a készítő nem kalkulál azzal, hogy a fogás túl jóra sikeredik, és ezért nem gyárt belőle kapásból sokszoros mennyiséget. Na ilyenkor a következő jellegű párbeszéd:

- Hű, aztap*, ez zseniális. Eszem még egy tányérral.
- Örülök, hogy ízlik, persze, vegyél.

3 perc múlva:

- Még, még!
- De várj, hé, én még nem is ettem, hagyj nekem is!
- Vegyél most, ha akarsz!
- De én még nem vagyok éhes…
- Miért nem ehetek annyit amennyit akarok? Kérek még!
- Na várj, legalább hadd kóstoljam meg. (1 kanálnyi bekap.) Jessza, mennyei!
- Na, adjál már még!
- De már megetted a kétharmadát! Én is AKAROK!

És még írhatnám egy ideig, mert ezek a párbeszédek rendszerint hosszúak...

Na persze azért a kapcsolatunk kiheverte a dolgot, és én is ehettem egy kistányérral, de intelligens kislány révén, tanulok az elkövetett hibámból, és legközelebb duplázom a mennyiséget.

Egyébként van az ételnek egyéb sztorija is. Ezt már csak röviden, pontokba szedve:

- Anyósom már korábban említett tabbouleh-ja évekkel ezelőtt (na ez a mostani azt is lekörözi),
- másfél hete beugrottam némi teáért egy bioboltba, és természetesen beleugrott  kosaramba egy tasaknyi bulgur is,
- ugye otthon voltunk hétvégén, ahol pár nappal korábban a nagybátyám is járt, és hozott a Mecsekből saját szedésű medvehagymát…

Hát kell ennél több? Nekem pikk-pakk összeállt a képlet! ;-)

Tavaszi bulgursali medvehagyma pesztóval

Hozzávalók a salihoz:

• 20 dkg biobulgur
• 1 paradicsa
• 1 nagy fej lilahagyma
• 2 kicsi hónapos retek
• 1 naaagy kígyóuborka harmada
• 1 mozzarella
• 3 szárított chilipaprika (csak erős idegzetűeknek, erősen pikánsít; egyébként ha lett volna itthon, friss chiliből használtam volna kettőt, szigorúan magozatlanul)

A pesztószerűséghez:

• 1 nagy csokor medvehagyma
• fél citrom leve
• mondjuk 12 szem (avagy kicsi maroknyi) mandula
• 1 teáskanálnyi só (normál esetben elég lenne egy csipetnyi is a pesztóhoz, de jelen történetben innen sózzuk az egész salit)
• 1-1,5 dl extra szűz olívaolaj

Az elkészítés egy hatéves gyereknek is lazamenet, már ha abban a korban egy gyerek vehet már kést a kezébe (?).

Vizet forralok, és ha felforrt, 10 perc alatt készre főzöm benne a bulgurt, majd átöblítem hideg vízzel, jól lecsepegtetem és egy tálba halmozom.

A paradicsát felezem, kikapargatom a magjait, és nagyon apró kockákra vágom a mozzarellával és a megtisztított lilahagymával egyetemben, míg az uborkát és a retket batonett-ra (azaz vékony pálcikákra) aprítom. A három morzsolt chilivel egyetemben az egészet a bulgurhoz keverem, és nekilátok a pesztókészítéshez.

Alaposan megmosom, majd leszárogatom a medvehagymát. A mandulát az aprítógépbe szórom (tudom, jobb lenne, ha előtte lepirítanám, de nem volt hozzá kedvem, bocsi), és morzsásra őrlöm. Ekkor hozzáadom az apró darabokra tépdesett medvehagymát, a fél citrom levét, egy deci olívaolajat, a sót és összemixelek őket. Ha ezt követően úgy ítélem meg (általában igen), akkor hígítom még egy kevés olavíolajjal, és ismét elegyítek.

Hozzáadom a pesztót a salihoz, jól elkeverem, kóstolóm, hogy rendben van-e a fűszerezés, elégedetten sóhajtok egy nagyot, majd fél órára a hűtőbe teszem, hogy jól összeérjenek az ízek.

Amit nem fejtek most ki újra, hogy milyen az íze, a fentiekből világosan kiderül.

Ja, és azt azért meg kell még jegyezzem, hogy szerintem ha mondjuk 4 normális ember akar enni belőle, akik véletlenségből még lányok is, akkor nekik elég lesz.

Ezzel a bejegyzéssel már régóta tartozom mind a Lányoknak, mind a blogomnak, ugyanis még a múlt hét elején ünnepeltük KM születésnapját, és azóta külön-külön (mármint a Lányok) szinte minden nap rákérdeznek a közzétételre.

Szűk körben mókáztunk ezúttal, csak mi hárman lányok, nálunk. Készítettem némi harapnivalót, no meg egy egyszerű tortát. Nevezetesen pizzát és Tarte Tatint, amiket házi narancsos limonádéval, vagyishát főleg pezsgővel öblögettünk bőszen. A Tarte Tatint már ezer éve ki akartam próbálni, csak valahogy mindig más lett a dugialmáimból, a pizza meg már szinte hagyománnyá nőtte ki magát köreinkben, mióta BLány először javasolta a készítését.

Nagy mázlim van barátosnőimmel, az olasz finomságot demokratikusan készítjük: én gondoskodom a tésztáról, no meg a szószról, ők pedig hozzák a feltéteket; általában kolbászt, gombát, sajtot, esetenként paradicsát. Tehát a hozzávalók némileg esetlegesek, de a végeredmény mindig finom.

Pizza lánybuli-módra

Hozzávalók 2 nagy pizzához:

• fél kg liszt
• 1 csapott evőkanálnyi só
• 1 evőkanálnyi provence-i fűszerkeverék (tudom-tudom, mindent ezzel váltok ki, de hát százszor jobb minőségűbb, mint a mindenütt kapható hazai szárított oregánó)
• rengeteg frissen őrölt bors
• 1 tasak (7 g) szárított élesztő
• 1 teáskanál cukor
• 3 dl langyos víz
• 3 evőkanál olaj + még egy kevés a tál kikenéséhez

Anyukám sosem készít kelt tésztát, mert valamiért tart tőle. Én is csak körülbelül egy éve készítettem először, részben valószínűleg Anyukámtól átvett félelmeim miatt, másrészt meg azért, mert nincs különösebb igényem az édességekre. De hát a pizza (és a fokhagymás csiga) az más tészta, már persze ha én magam készítem, mert lássuk be, a nálunk kapható pizzák többsége sajnos kritikán aluli. No de vissza a kelt tésztához: nincs miért félni tőle. Gyakorlatilag gyerekjáték. Pár dologra kell odafigyelni, és a manapság kapható élesztőkkel képtelenség elrontani. Az aranyszabályok a következők: szárított élesztőből ne használjunk bontottat, az némileg már kétesélyes. Aztán törekedjünk arra, hogy a liszt és víz legyen langyos. Végül pedig, mikor az élesztőt elegyítjük a vízzel és a cukorral, hagyjunk neki egy-két percet kibontakozni.

És akkor a gyakorlati keverem-kavarom.

A lisztet alacsony fokozaton egy mikrót-tűrő edényben (nálam ez rendszerint a mérleg mérőedénye, sőt a kész tésztát is ebben kelesztem – éljen a kevesebb mosogatás) meglangyosítjuk, majd belekeverjük a fűszerkeveréket, és a sót-borsot. Az élesztőt egy óriástálba szórom a cukorral együtt, majd hozzáadom a langyos vizet, egy kézihabverővel elkeverem, majd pár percet várok.

A várakozás alatt előbányászom az őszintén szólva nem túl minőségi gépi habverőmet, és bedugom a dagasztókart. Illetve ezúttal bedugtam volna, ha sikerült volna, de mivel legutóbb a tészta felkúszott a karokon, és úgy tűnik eltömítette a dugaszrészt, arra voltam kárhoztatva, hogy kézzel dagasszam a - normál esetben géppel 7 percig, majd kézzel újabb egy percig megdolgozandó – tésztát 10 percig. Erre egy rendkívül furcsa, ámde működő, és tornagyakorlattal felérő módszert fejlesztettem ki, nevezetesen, hogy két kézzel markolom a gyurmát, majd a kvázi nyolcas formában csavarva húzogatom a két felet a levegőben, miközben a kellő lendületet egyik, majd másik térdemet behajlítva adom meg. A 10 perc leteltével kiabáltam Monsieur-nek, hogy most-de-azonnal jöjjön, és szórjon lisztet dolgos kezeimre, no meg a deszkára, hogy megszabadulhassak a ragaszkodó anyagtól.

Amint ez sikerül, a deszkán bucit formázva berakom a tésztát a kiolajozott tálba, és boldogan magára hagyom úgy egy órára, hogy megkeljen.

Ha jól időzítek (ami képtelenség, mert a Lányok mindig késnek – hol ennyit, hol annyit), akkor pont akkor telik le a kelesztési idő, mikor megérkeznek. (No de hogy korrekt legyek, ha pontosak lennének, akkor is innék velük egy pohár pezsgőt a pizzakészítés előtt.)
Szóval amikor minden hozzávaló megérkezik, kinyújtom a pizzát (de előtte az egészet boldogan ököllel illetem, icipicit át is gyúrom) – egyszerre egyet, vagyishogy a tészta felét, mindig nagyon vékonyra (milliméterekben számolandó, nekünk úgy jön be), és ha viszonylag kerekre sikerül, roppant büszke vagyok magamra. Merthogy az a legnagyobb nehézsége a pizzakészítésnek, hogy baromi nehéz kerekre nyújtani, mivelhogy rendkívül nyúlós-ragaszkodó az alapanyag, ergo nekem mindig kicsit mutáns alakot ölt, de az ízén ez mit sem változtat. Nyújtás után újabb minimum 5 percig kelni hagyom, majd megkenegetem a szósz felével.

Hozzávalók a szószhoz, két pizzára:

2 dl paradicsaszósz
3 gerezd fokhagyma
1 evőkanálnyi provence-i fűszerkeverék
kevés só és frissen őrölt bors
(és mindezeket szépen összekeverem, majd lásd fent)

A sütőt 220 fokra melegítem elő.

A legutóbbi feltéteink (1 pizzára):

• szeletelt parasztkolbász (nem tudom mekkora kiszerelés, de ez standard, ha az ember csomagolva veszi) – kösz BL
• egy normál méretű gombakonzerv ¾-e – kösz KM
• egy fej lilahagyma
• 3 szárított chili (a Lányok felére egy morzsolódik, míg Monsieur plusz én felemre kettő)
• szeletelt trappista (először nagyot néztem, hogy nem lehet reszelni, de aztán rájöttem, hogy tulképp így még jobban mutat) – kösz KM
• provence-i fűszerkeverék

A kolbászokat csúsztatott körökben (esetemben roppant precízen) rádobáljuk a pizzára, majd jöhet a jó alaposan lecsepegtetett gomba (vigyázat, nehogy eláztassa a pizzát!), eztán a felezve szeletelt, majd „ízekre szedett” lilahagyma, amit betakargatunk a háromszög alakra vágott, mutatósan elhelyezett trappista-szeletekkel, és legeslegvégül finoman megszórjuk a fűszerkeverékkel. És eljött a pillanat, 20-25 percre (amíg a sajt szépen magbarnul) betoljuk a sütőbe – még egy pohár pezsgő – boldog szülinapot KM!

Nekem nincs pizzavágóm, és arra jöttem rá, hogy a pizzát egyébként legegyszerűbb erős konyhai ollóval négyfelé szeletelni. Négyfelé – Monsieur itthon volt, de kevéssé ért ahhoz magyarul, hogy bezavarjon a Lányokkal való társalgásba, és módosítani kéne miatta az érintett témákat! :-)

De egyébként pizza készült már pl. tonhalas üzemmódban is:
fokhagymás tejföl, lecsöpögtetett tonhalkonzerv, kapribogyó, lilahagyma, füstölt sajt – ez is zseniális!

És hogy mi lesz a második adag pizzatatésztámmal? Ez állandó dilemma. Mert a Lányoknak csak a szájuk nagy , de az étvágyuk kevésbé (bocsi Lányok, valójában megértem, pussz!). Márpedig az élesztő miatt kétadagnyi tésztát kell gyártani. Egyel az ezelőtti alkalommal előtt megpakoltam a második kinyújtott pizzát, és kiraktam a teraszra (márc elején még az is jól üzemelt hűtőként), de ezúttal a hűtőbe raktam a bucit, és másnap készítettem el a produktumot. Hát nem mondom, nem ugyanaz a minőség így elkészítve, de még mindig jobb, mint a rendelt pizzák 96 %-a.

Ps.: BLány követelt magának egy kis darab tésztát, amiből az Ő spec kispizzája lett. Megkapta!
Egészségedre BLány!

Tarte Tatin

Ami biztos megfelel az igazságnak, mert a nagy Larousse Gasztronómiai Lexikonban olvastam, hogy a Tatin nővérek, akik a múlt (olyan fura még mindig nekem, hogy a huszadik század már a múlt század) század elején egy rendkívül kedvelt szállodát üzemeltettek Közép-Franciaországban, a Loire mentén, Lamotte-Beuvronban alkották meg az aranyszínű karamell alatt sorakozó almás, omlóstésztás csodát.

Ami tényleg mennyei: alul sül a karamellen az alma, felette a porhanyós tészta.

A fáma szerint pedig Stéphanie Tatin volt a felelős a sütésért, és egy nap olyan elfoglalt volt (vagy szerelmes, hm?), hogy ildomosan elkezdte odaégetni az almát a cukorba (gondolom pl. normaindiai almatortához párolta a gyümölcsöt). Mit volt mit tenni, menteni akarta a menthetőt, hát beborította omlós édes tésztával, betolta a sütőbe, és tadam!!!! Az eredmény mennyei volt.

Akárhogy is, bárminek is az eredménye, az mind a mai napig, száz év elmúltával is nagyon is mennyei.

Hát megszületett az én tolmácsolásomban is.
Boldog szülinapot KM!

Hozzávalók az édes omlós tésztához:

• 15 dkg liszt + egy kevés lisztezni
• 10 dkg vaj apróra kockázva
• 25 g kristálycukor
• 2 tojássárgája

Először ezt kell elkészíteni. Tényleg nem olyan bonyolult, mint amilyennek tűnik. Magamat erről roppant mód meggyőztem.

Először a lisztet egy tálba tesszük, kockázva beledobáljuk a vajat, majd az ujjaink között gyors mozdulatokkal összemorzsoljuk köbö erős kásásra (tényleg fontos ekkor a morzsás állag). Majd hozzáadjuk a cukrot és a két tojássárgáját, és amilyen gyorsan tudjuk, összegyúrjuk. Ha ez megtörtént, labdát formálunk belőle, becsomagoljuk pl alufóliába, és minimum 30 percre a hűtőbe száműzzük (de nyugodtan bedughatjuk egy napra is, vagy fagyaszthatjuk is!).

És az almához:

• 10 dkg kristálycukor
• 40 g vaj
• 5 közepes alma megpucolva, kimagozva, és nagyobb cikkekre szeletelve
• ó, és az eredeti receptben nem szerepel, de én megfejeltem jóadag fahéjjal, mert szerintem úgy egészségesebb (kommentben, emailben, ha kell, kifejtem)

No, ha a végtermék abszolút megteremtése mellett döntöttünk, akkor felolvasztjuk a vajat a cukorral egy 20-25, esetemben 24 cm átmérőjű serpenyőben, Nem kevergetünk semmiféle eszközzel. Nyugodtak vagyunk, csak a serpenyőt forgatjuk, különben a karamell megharagszik. Ha kicsit elkezd barnulni, szépen eloszlatjuk benne az almaszeleteket, és hat percig visszafogott lángon békén hagyjuk, majd megszórjuk fahéjjal.

Előmelegítjük a sütőt 200 fokra.

A hat perc alatt kinyújtjuk a tésztát akkorára, ami bőséggel befedi a serpenyőnket.
A hat perc leteltével lehúzzuk a barna almáinkat a tűzről, és ráügyeskedjük a tésztát. Fedjük be az almákat, a túllógó részeket pedig nyomkodjuk be a serpenyő szélén. Toljuk be a sütőbe, és süssük 20 percig. Aztán élvezzük az ízeket. Tálalhatjuk vaníliafagyival, tejszínhabbal, de önmagában is, ahogy én most tettem.

Nos, fogyott a pezsgő, de remélhetőleg KM nem csak ezért volt elragadtatva.

Még inkább el volt ragadtatva BLány és Monsieur. Elkövettem azt a hibát, hogy négybe vágtam a tortát, és ők hárman kaptak egy-egy szeletet, de én még vártam a sajátom megevésével. BLány és Monsiuer le akartak csapni rá. Hát az lett a vége, hogy az én szeletem harmadolva lett...

Boldog szülinapot KM! De most már legközelebb csak jövőre! :-)

Alapvetően a pommes boulangère, avagy a burgonya pék módra receptjét szándékoltam itt és most bemutatni, de aztán a véletlen másképp hozta, és duplázok: a francia sütőben sült krumpli mellé jöjjön egy magyar változat is.

Ugyanis hazamentünk a hétvégén a Szüleimhez, és Anyukám hirtelen ötlettől vezérelve egyszerűen és mindenfelett előre le akarta tudni a vasárnapi ebéd készítését (aznap elutazott), és eszébe jutott egy gyerekkori kedvenc, a tepsis krumpli. Nagymamámmal pontosította az elkészítési módot, és meg is valósította. De a történeti sorrendet betartva, következzék első körben a pékféle francia változat, amit a múlt hét közepén készítettem.

Pommes boulangère/Burgonya pék módra

A neve eredetéről kétféle sztorit is hallottam már. Az első szerint mivel a teteje ropogós, a belseje pedig porhanyósan omlós, lényegében a francia kenyérre hasonlít, amit meg ugye a pék készít. A második szerint, amiben én személy szerint több rációt látok, arról van szó, hogy régen a háztartásokban nem feltétlenül volt a célnak megfelelő sütőalkalmatosság, ezért az asszonyok otthon összeállították a rakott burgonyát, majd elvitték a pékhez, akinek a még ki nem hűlt kemencéjében szépen megsütötték.

És hogy miből is áll ez az étel? Roppant puritán módon mindössze hagymából, petrezselyemből/kakukkfűből, némi vajból és persze természetesen krumpliból. Hát akkor miből fakad a zsenialitás? Mindezek nagyon lassan, húslevesben/zöldséglevesben történő összesimulásában.  Munka pedig nem sok van vele, de a sülésre szánjunk bőven időt, úgy lesz tökéletes.

Hozzávalók:

• 1 kg krumpli
• 2 nagy fej vöröshagyma
• 3,5 dl húsleves vagy zöldségleves (ha nem akad más, a kocka is megteszi)
• provence-i fűszerkeverék (az általam ismert receptek vagy kakukkfüvet vagy petrezselymet írnak elő, de nekem egyik sem volt itthon frissen, az említett fűszerkeverékem viszont elsőosztályú)
• só ás frissen őrölt bors
• 25 g vaj plusz egy kevés a sütőforma kikenéséhez

Előmelegítjük a sütőt 180 fokra.

A krumplit a pucolást követően a lehető legvékonyabban felszeleteljük (de azért inkább ne gyaluljuk), és szintén vékony félkarikákra szeleteljük a magpucolt hagymákat. A munka lényegében meg is van.

Nem maradt más, mint a rétegezés: egy alkalmas kivajazott sütőtálba/jénaiba/tepsibe egy rétegnyi krumpli, egy rétegnyi hagyma, majd óvatosan só és bors (a leves ugyabár szintén ízes), no meg a fűszerek, és így tovább, újra krumpli, hagyma, blablabla… A tetejére egy réteg krumpli kerüljön. Ekkor öntjük rá óvatosan a levest, végül „lezárjuk” a 25 grammnyi vajjal.

Először alufólia alatt sütjük egy órát, majd fólia nélkül megpirítjuk a tetejét úgy 15-20 perc alatt.

Kínálhatjuk köretként grillezett vagy sült húsok, sőt, akár lazac mellé is, de én, ezúttal komplett fogásként tálaltam némi vinaigrette-es zöldsalival. Nem bántam meg. Sőt! Tutira gyakrabban készítem ezentúl önmagában, mint valaminek a kísérőjeként, mert nagyon-nagyon megérdemli. Ja, és nem kell sajt a tetejére, higgyetek nekem.

Tepsis krumpli

Nagymamám az Ormánságból származik, és gyakran készítette ezt Anyukám gyerekkorában. Hogy mennyire tájjellegű étel, nem tudom, ha valakinek az ország egyéb részéből is ismerős, szívesen várom a megjegyzéseket.

Ez olyan szempontból macerásabb a pék burgonyájánál, hogy itt nincs mese, gyalulni kell a krumplit, majd utána jó időre besózni a hagymával együtt, és persze mivel a besózott krumpli rengeteg levet ereszt (természetesen ez is a cél), több kell belőle.

Itt kötőanyag nincs (vagyis semmiféle extra folyadék), emiatt tovább is kell sütni, ha igazi krémes állagot akarunk, a zsiradékról pedig különféle szalonnák, és esetleg kolbász gondoskodnak.

Pontos mennyiségeket nem adok meg, Nagymamám sem adott, Anyukám is találomra készítette.

Hozzávalók:

tetemes mennyiségű krumpli (másfél kiló alatt bele se kezdjünk)
3-4 nagy fej vöröshagyma (nyugodtan növeljük a mennyiséget, ha szeretjük a hagymát, mert itt szinte elolvad az ételben)
só (bors nem kell, csak puritán módon)
füstölt szalonna, császárszalonna (és kinek mi tetszik: akár parasztkolbász, bacon, stb. – a mennyiség esetében pedig arra ügyeljünk, hogy itt a cél a fűszerezés, a zsiradék biztosítása, nem egyfajta szalonnás krumplit akarunk végeredménynek, a főszereplő mindenképpen a krumpli kell, hogy maradjon)

Tehát, ahogy már fent is írtam, megpucoljuk, majd legyaluljuk a tetemes mennyiségű krumplinkat és a megtisztított vöröshagymát, besózzuk, és jónéhány órán át állni hagyjuk.  A sóval a célunk, hogy kiizzassza a zöldségeket, másrészt alaposan megkezelgesse a felületüket, így a későbbiekben omlósabbá téve őket.

Ezt követően leöntjük, leitatjuk róluk a nedvességet, hozzforgatjuk a vékonyan felkockázott vagy felcsíkozott szalonnákat, illetve kedvünk szerint kolbászt is (ami mondjuk nekem már nem hiányzik bele, de hát ízlések és pofonok), egy óriás kivajazott sütőtálba öntjük, fóliával lefedjük, majd a 160 fokra előmelegített sütőben nagyjából két órán át sütjük (azért másfél óra után ellenőrizzük egy beleszúrt villával, mennyire puhult meg!), majd 20 perc alatt fedetlenül megpirítjuk a tetejét.

Kínálhatjuk tejföllel és/vagy savanyúsággal, ahogy otthon, vagy zöldsalátával és vinaigrette-tel, ahogy itthon ettük – mindenhogy nagyon finom, mondjuk nekem a tejföl plusz kovászos uborka vari jött be legjobban.

És hogy a két étel közül melyik a finomabb? Meg nem mondhatom, még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy ezt megítéljem…  :-)

Mondjuk az tuti, hogy bekötött szemmel kóstolva is mindenki kiszúrná, hogy melyik a magyar, és melyik a francia vari!