Budapest-Bordeaux

Stahl Judit Enni jó! című szakácskönyve volt az, ami elsőként a kezembe került. Anyukám kapta a Nagymamámtól karácsonyra az én tanácsomra (ami csak arra terjedt ki, hogy valami szakácskönyv legyen, mert Anya azokat csípi). Az esett, hogy hazamentem az ünnepek után, ment a hülye tévé (asszem Jamie volt benne, de lehet, hogy pusztán az idő szépítő fuvallata idealizált Jamie-vé valami dinka amcsi sorozatot), és hát odahaza nekem mindig kell valami könyv az ölembe a tévé elé (illetve nem,  nem csak odahaza, idehaza is)… Ezúttal Stahl könyve került oda. És bár akkoriban csak abszolút kívülállóként vizslattam mindenféle főzéssel kapcsolatos dolgot, ez az írás lefoglalt. Fölöttébb jópofának találtam. Egy délután alatt egyébként ki is olvastam, és utána az a fajta hiányérzetem volt, hogy na bumm, ezt befejeztem, most mi legyen, én ezt akarom folytatni!!! Hát folytatni nem tudtam. Úgyhogy végül Anyukám áldásával lenyúltam (ugyanis ami az én szememben vonzó volt, azaz az olvasmányosság, pont az szeparálta el Anya Lajos Maris-ízlésétől).

Úgyhogy azóta ez a könyv nálam lakott. De sokáig nem főztem belőle, merthogy nem főztem egyáltalán. Aztán úgy fél év után próbáltam néhány receptet, amiknek részben-egészben katasztrofális végük volt (penne fetával és fekete olajbogyóval, spagetti erdeigomba-szósszal). Azóta se próbáltam őket, de az újabban szerzett Stahl-tapasztalataim alapján azt gondolom, az én hibámból sikerültek félre. Mindenestre ezt a könyvet sokáig temettem használati szempontból (bár mindig barátként tekintettem rá az olvasás-élmény miatt, ugyanis tényleg főzővágy-csigázó hatással volt rám).  Négy éve próbáltam újra két receptet nem is rossz eredménnyel. Aztán idén a csokis muffint csináltam; Monsieur őrjöngött - a boldogságtól!

És most, mivel egy kedves voltkollégám-barátom jött hozzám a párjával, elkészítettem a fokhagymás csigáját. Fele adagban, és szó szerint az ízlésemre formázva . Ő ugyanis tésztaalapra helyezve süti a csigákat, míg én csak úgy magukban porcióztam őket sütőpapírra.

De nem álltam meg a sós csigáknál, csináltam édeset is: azt Stahl muffinos könyvéből. Méghozzá az általam legzseniálisabbnak tartott muffint, almás-diósat, amit önkényesen átkereszteltem almáspite muffinná. És hogy miért ez a kedvencem? Mert a joghurttól rendkívül lágy, és sok nap után sem szárad ki. Ráadásul egészséges (alma+dió), és használhatom a saját szedésű almámat. Végül pedig a leghathatósabb érv: a hozzávalók a már az almáspitéből jól ismert fergeteges ízharmóniában olvadnak össze. (Az eredeti recepten kicsit változtattam: kevesebb, és csak nádcukrot használtam, emiatt növeltem a dió mennyiségét, teljes doboz joghurtot zuttyintottam – azaz 12-őt a javallott 10 deka helyett -, és bőkezűbben bántam a fahéjjal.)

Fokhagymás-olajbogyós csigák (a könyvhöz képest fél adagból csináltam, viszont így is 11 darab lett)

Hozzávalók a tésztához:

• 3,5 g szárított élesztő (na, mérje ki mindenki ahogy tudja, az én csodamérlegem fityiszt mutatott, úgyhogy találomra feleztem a 7 grammos élesztőt)
• 2 evőkanál + 1,5-2 dl melegecske víz
• 1 evőkanál olívaolaj
• 1 teáskanál cukor
• 1 púpos teáskanál provence-i fűszerkeverék
• 25 dkg + 1-2 evőkanálnyi liszt
• 5 dkg magozott, apróra vágott fekete olajbogyó (a recept friss rozmaringot ajánl, de nekem az nem volt itthon)
• ½ evőkanál só és bőven frissen őrölt bors

És a fokhagymás vajhoz valók:

• 5 dkg min, félórája nem hűtőben levő vaj
• 4 gerezd fokhagyma (ha nagyon duci, elég 3 is)
• 1 csapott-csapott kávéskanál só

Hozzávalók az egyebekhez:

• 1 tojás kenegetni
• kevés olaj a tál sikamlóssá tételéhez

Elővettem egy nagy tálat, és alaposan összekevertem benne a 2 evőkanálnyi vizet az élesztővel, a 1,5 dl vízhez pedig az olajat, a sót, a cukrot és provence-i fűszereket vegyítettem egy mérőkancsóban. Mikor kicsit felhabosodott az élesztős víz, hozzálöttyintem a mérőkancsó tartalmát, és a robotgép dagasztókarjával alacsony krafton apránként elkezdem belekeverni a (simán mikróban) felmelegített lisztet. Mire az összes lisztet hozzádolgoztam a vízhez, kezdődtek nálam a problémák, ugyanis nem a legjobb minőségű a robotgépem, és a kismennyiségű tészta szépen rátekeredett a dagasztókarokra, úgyhogy állandóan szedegethettem le róla a cuccot ahelyett, hogy békességben dagasztottam volna 6-7 percig nagyobb fokozaton. No de sebaj, ezúttal kibabráltam Murphy-vel, és valahogy ezt a problémát is sikerült orvosolnom oly simulékonyan, hogy a nyomdafestéket nem tűrő szavak is kimondatlanok maradtak. Eztán hozzáadtam a korábban apróra vágott olajbogyót, és kézzel még 1-2 percig gyúrtam a tésztát (ami egyébként lényegében egy kenyértiszta), majd átraktam egy kiolajozott tálba, meghempergettem az olajban, frissentartó fóliával letakartam a bucit, és egy órára magára hagytam, hogy duplájára puffadjon. (Ezalatt megsütöttem az alább olvasható muffint.)

Mikor letelt az idő (no és persze ha kellőképpen megkelt a tészta), megöklöztem kicsit (no nem valós dühből), és újra átgyúrogattam (illetve csak úgy a levegőben megráncigáltam). Ezt követően nagyon vékonyra kinyújtottam egy sütőpapírral bélelt nagy sütőlemezen, és szépen egyenletesen megkentem a zúzott fokhagymával és sóval dúsított vajjal, így a munkából csak annyi maradt, hogy feltekerjem, és kb. két centis szeletkékre vágjam, és a lemezen szépen fektetve eloszlassam.  Ezen a ponton adtam neki újabb 15 perc pihenőidőt, és bekapcsoltam a sütőt 220 fokra. Mikorra a sütő elérte a kellő hőfokot, a felvert tojással lekenegettem a megnagyobbodott csigákat, és boldogan betoltam őket a sütőbe.

Nagyjából 20 perc alatt sültek meg, de már úgy 10 perc után mennyeien illatozott a lakás!

Almáspite muffin

Hozzávalók (elvileg 12, valójában nálam 18 muffinhoz):

• 13 dkg dió
• 10 dkg nádcukor
• 20 dkg finomliszt
• ½ kávéskanál szódabikarbóna
• 2 kávéskanál sütőpor
• 1 teáskanál fahéj
• 25 dkg (az nálam 2) alma
• 1 citrom héja, és a felének a leve
• 10 dkg vaj
• 1,5 dl tej
• 1 joghurt (12 dkg)
• 1 tojás

Első körben mikróban felolvasztom a vajat, a diót pedig összedarálom egy evőkanállal a cukormennyiségből aprítógépben. Eztán kimérem a lisztet, hozzáöntöm a diómorzsát, a szódabikarbónát, a sütőport, a fahéjat, belereszelem az alaposan megmosott-leszárított citrom héját, és derekasan összekeverem, valamint előmelegítem a sütőt 200 fokra. Majd mérőkancsóba öntöm a tejet, a joghurtot és beleütöm a tojást (a vajjal még várok, mert még nem hűlt le eléggé). Következő lépésként lereszelem az almát, és elkeverem a fél citrom levével, nehogy bebarnuljon. (Bár ha jobban belegondolok, nem tök mindegy, ha belesütöm sütibe? Hm???) Na most adom a többi nedves anyaghoz a vajat, alaposan összekeverem a kézihabverővel, hozzádolgozom a cukrot is, és már mehet is a szárazanyagokhoz, amikkel szintén elegyítem. Utolsóként mehet a nagytálba az alma is, még egy-két kavarás, és már porciózhatok is a muffintepsikbe. Semmi kapszli, én szilikon tepsivel nyomulok.  És ahogy már fönt is említettem, nekem ennyi tésztából 18 muffinom lesz, de lehet, hogy másnál másképp áll a helyzet… Ó, és úgy 20-25 perc alatt sülnek meg.

Egy kis összegzés a végére: a két vendég, illetve mi ketten még aznap este kivégeztük a fokhagymás csigákat, a muffinok pár darabja pedig azért még megérte a másnapot (hangsúlyozom, 18 darab). Ó, és Monsieur, - vélhetőleg azért némi nem szemére vethető elfogultsággal - azt mondta, nyitnom kéne egy patisserie-t.
 

Mint az egy korábbi bejegyzésből is kitűnik, nagyon nyerő nálam a póré és a paradicsa (levesben) történő párosítása. És mivel szeretem így-úgy variálni a korábban már bevált kombinációkat, megszületett ez az újabb gyönyörűség, ahol kagylóval borzolom tovább a kedélyeket (nálunk legalábbis borzolt!).

Paradicsaleves póréhagymával és kagylóval

Hozzávalók:

• 2 nagyranőtt póré (tényleg nagy kell – ha csak dinka tálcásat kapnánk, akkor négy)
• 2 hámozott paradicsakonzerv
• kb. 1-1,5 l zöldségleves kockából
• 50 dkg fagyasztott kagyló (tekintettel a beszerezhetőségre, illetve a dolog anyagi oldalára, én pucoltat használtam, de nyilván a legideálisabb a héjas feketekagyló lenne)
• 3 gerezd fokhagyma
• 1, 5 teáskanál szárított oregánó
• 1 szárított chili
• kevés só (csak a póréra, a leveskocka épp elég sót tartalmaz) és frissen őrölt bors
• 2 evőkanál vaj
• 1 evőkanál olaj

Megmosom, a durván kemény-zöld részektől megszabadítom a pórékat, majd megtörölgetem, és úgy centi vastagra nyesegetem őket. Eztán egy nagy lábosban enyhén sózva megpirítgatom őket a vaj és az olaj keverékén. Ha már úgy-ahogy összeestek, rájuk passzírozom a csírájuktól megfosztott fokhagymákat, átkeverem, és szinte azonnal felöntöm a forralóban már előkezelt liternyi vízzel, és belemorzsolok két zöldségleveskockát. Belelöttyintem a paradicsakonzervek tartalmát is, hozzászórom a szárított oregánót, belemorzsolom a magányos chilit, derekasan megborsozom, majd durván negyedórára a háttérbe vonulok, és élvezettel szaglászom, ahogy a paradicsomos fürdőben megfő a póréhagyma.

Az idő leteltével óvatosan beleengedem a lábosba a fagyos tengeri finomságokat, mérlegelem, hogy akarom-e hígítani kicsit a levesem (én általában szoktam egy icurka-picurkát), és az újraforrástól számított egy-két percen belül le is húzom a tűzről, ugyanis ha túlfő a kagyló ehetetlenül rágós és gumiszerű lesz, ellenben ha jól készítjük el, finom, puha, mesésen puha és ízes! Egy (vagyishogy hat) tányérnyi napfény, tengerpart és boldogság!

És mivel fotóm most nincs, következzék egy olyan dal, ami kép hiányában kellőképpen illusztrálja a leírtakat.

Na jó, sosem vettem még részt kajacsatában, ahhoz én túlontúl hajlok a pedantériára, és hát különben is, szerintem az étel edve jó. De annyi biztos, hogy amennyiben maradék krumplipüréről van szó, nem sok minden jut az eszembe, a fentebb taglalt verziót meg ha máshol nem, de filmen már láttam.  Viszont van nekem szerencsére egy Nigellám (nem sajnos, nem úgy értem, hogy beköltözött hozzánk, csak az idevágó könyve van meg), aki ilyenkor kihúz a pácból. Mert hát amúgy büszkén jelenthetem, hogy kemény harc árán magamévá tettem az utolsó darab osztrák módi fasírtot is (ami nagyon finom, de valószínűleg még egy hétig úgy fogom érezni, hogy deréktájt szétdurranok), azonban maradt 30 dekányi krumplipürém. (Apukámnak ezúton is jelentem, hogy igenis megtanultam a tanmesét, miszerint a jó pásztornak egyszerre fogy el a szalonna a hagyma és a kenyér, csak hát itt a túlélésre ment ki a játék.)

No de vissza Nigellához: ha nála falatozunk, ehhez hasonló (pindurnyit módosítottam az Ő eredetijén, és nem csak a maceszdara terén) lazacos halpogit kaphatunk egy előző esti krumplipürével körített fogás folyományaként. Ami fontos, hogy jó alapul egy viszonylag száraz püré szolgál, ha túl lucskos maradvánnyal rendelkezünk (értsd sok vaj és tejszín vagy tej), akkor bánjuk roppant körültekintően a többi nedves hozzávalóval, különben baromi nehéz igazi pogácsákat (jelen esetben lapos korongongokat) formázni.

Ami pedig a körítést illeti, én nem a párolt borsóra és ketchupra szavaztam, hanem valami roppant friss és harsogóra vágytam. Ráadásul hirtelen-felhasználásra várt némi maradék rukkolám.  És ezen a ponton szabad utat adtam a képzeletemnek, amiért roppant hálás vagyok önnön magamnak (kérem engedtessék meg ezt így kimondani). A rukkolából harsányzöld öntet lett, és a kontrasztot mind színben, mind ízben sárgarépára bíztam…

Halpogi rukkolaöntetes sárgarépával

Hozzávalók a halpogácsához (nekem 7 pogim lett, Monsieur-vel az szűk-szűk-szűk 3 adag):

• 2 konzervlazac (ha jól emlékszem, az 70 g töltőtömeg)
• 1 nagy konzervtonhal (az a nettó 130 grammos – kevés volt a lazacom)
• egy citrom reszelt héja és fél citrom leve
• 30 dkg maradék hideg! krumplipüré
• 1+2 tojás
• 2 szárított chili
• kevés só és erősebben frissen őrölt bors
• hozzávetőlegesen 6-7 evőkanál zsemlemorzsa (Nigella maceszdarával csinálja, de én ilyennel nem rendelkezem, viszont ha más igen, hát hajrá!)
• 30 g vaj
• 3 evőkanál olaj

Lecsepegtetem a halkonzerveket, és villával összetöröm a halhúst. Hozzáadom a krumplipürét, a reszelt citromhéjat, belefacsarom a citromlevet, hozzátöröm a tojást, és rámorzsolom a szárított chilit (szerintem az egyik legjobb találmány a földön). Sózni nagyon óvatosan kell, mert a püré és a hal is sós már, úgyhogy inkább csak úgy odaköszönünk a fehér kristállyal, viszont nem bánunk szűkmarkúan a frissen őrölt borssal.

Most jöhet a kézimunka: blúz feltűr → túrás-fúrás-nyomás-tapicskolás. Majd ha elég homogén a massza, kezet vizezünk, és pogácsákat, vagy talán inkább apró lepénykéket formálunk. Érzéssel. (Nigella szerint 7 cm átmérőjűeket, de őszintén, bárki leméri őket? Vagy csak mindenki ezerszer jobban tud saccolni nálam?) Ha megvannak, mehetnek a hűtőbe dermedni, hogy aztán könnyebben süthessük őket.

A kimaradó időben én a salátával foglalkoztam, lásd némileg alább…

Mikorra elkészültem a salival, „kidermedtek” a pogik, tehát indulhatott a sütés…
Két tojást török (lehet ám, hogy ennél a mennyiségnél elég lenne egy is – legközelebb kipróbálom), és felverem őket, majd egy tányérba belezuttyitom a zsemlemorzsát (vagy maceszdarát, vagy frissen darált szikkadt kenyeret), és jöhet a panírozás. Ami meg a sütést illeti, összemelengetem a vajat meg az olajat, és ha elég forró, mehet bele a pogácsák fele. Oldalanként úgy 4 percig (persze figyeljük közben a színüket).

Hozzávalók a rukkolás sárgarépasalihoz:

• 2 méretes répa
• 20-30 g rukkola
• durván egy deci extraszűz olívaolaj (de leginkább érzésre!)
• 1 evőkanálnyi balzsamecet
• fél citrom leve
• só és frissen őrölt bors

Először szépen összeturmixolom a rukkolát az olívaolajjal, a balzsamecettel, a citromlével egy kevés sóval és némileg több borssal, és ezzel az öntetet ki is pipáltam. Már csak annyi maradt, hogy a megtisztított répákat szépen lereszeljem a reszelő nagylyukú oldalán – ami egyébként a fogás legmelósabb része.

De egyszer ezzel is végzünk, aztán csak elegyítjük a rukkolaöntettel, és boldogan vigyorgunk, hogy megint milyen színpompás fogást kaptunk, gazdaságosak is voltunk, jól is lakunk, és rendkívül fenséges élményben is részesülünk. Mert biza kérem, ez finom. Az már csak beállítottság kérdése, ki mit élvez jobban: Monsieur a pogikért hevült roppantabbul, míg én a saliért. 

Az alább található írás egy késő estig tartó baráti italozást követően született, ez a magyarázat az átlagon felüli mennyiségű maszlagra. De gondoltam megtartom, már csak kísérletképpen is. Hát, lássuk…

Általában kényszeres személyiség vagyok. A dohányzóasztalra nem kerülhet semmi alátét nélkül, ha filteres teát áztatok, nem szabad kidobni a filtertasakot, mert azzal összefogva fog kidobódni az ázott produktum, a tejesdobozt nem szabad bedobni a konyhai szemetesbe, mert túl nagy helyet foglal, ezért a fal mellé kell helyezni pl. a tojástartóval, az üres ásványvizes üveggel együtt, és ha legközelebb valaki lemegy, akkor landolhat a közös társasházi nagykukában… És még sorolhatnám…

Ugyanilyen kényszeres tevékenység volt korábban a heti főzőlista összeállítása is. (Őszintén szólva valahol még visszasírom, igen élvezetes elfoglaltság!)  A csütörtök állandós kimenő este volt (azért nagyjából ezt még tartom), úgyhogy péntek esténként munka után roppant fáradtan kihevertem a nap fáradalmait a kanapén, előttem minimum 4 szakácskönyvvel, és a szisztémám szerint összedolgoztam a következő heti vacsoramenüt, a bevásárlólistával egyetemben. Szombatra általában valami testesen húsosat terveztem, majd vasárnapra valami lájtosabb esetleg-húsosat, de az biztos, hogy hétvégén kívül tartotta magát az a szabály, hogy egy nap húsevők vagyunk (ebbe beletartozik a szimpla bacon-ös ilyen-olyan tészta is), másnap vegák. Ja és persze a héten kell, hogy legyen halnap is (ez megint rengetegféle lehet: a mirelit halfiléként nevezett esetlegesen pangasius vagy tőkehalfilé, tonhalkonzerv, mirelit tengeriherkentyű keletiesen, illetve jobbnapokon Fény utcai harcsafilé, frissnek tűnő lazac ésatöbbi). A teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a veganapot sem vettem annyira komolyan, hogy a gomba, vagy a köretként kínált akármicsoda alá ne kerülhetett volna némi füstölt szalonna (igen jó recept, ígérem egyszer majd azt is megírom)…

Viszont az elmúlt pár hétben nem ismerek magamra: az alapcuccok (vaj, sajt, szezonzöldségek, citrom, bacon, zöldtea és blabla) megvásárlásán felül nem ragozom tovább a listámat, és nincs heti főzőtervem. És tény, valahol izgalmas a dolog, de lássuk be, egy kényszeres ember számára ez stresszel is jár!

Viszont! A kényszeresség nálam a gyűjtögető életmóddal is együtt járt (köszönöm ó halmozzunk-fel-leértékelt-ámde-jóminőségú-árut protestáns-etika!:-)) , ezért teli mélyhűtővel és kamrapolccal szembesültem az újdonsült lazaságommal. Lássuk be, azért így már némileg könnyebb :-)!!

És bár a maradék rukkola és némi afrikai harcsa járt a fejemben még úgy délután 3kor is, egyszercsak bekattant a sztornógomb, és eszembe jutott Chili & Vanilia archív receptje, amit úgy 4-5 napja olvastam: tortilla, sajt és gaucamole. És mivel amúgy is avokádó bővében voltam (nagyon!), a hűtőmben pedig négyféle sajt, míg a mélyhűtőben pedig 5 darab tortilla is sorakozott, a képzelődést valósággá is válthattam.

És ezen a ponton, a nagyszámú avokádó-posztokra való tekintettel, engedtessék meg nekem, hogy az avokádó jótékony hatásairól írva is magyarázzam az ezirányú függőségemet, méghozzá a Larousse-könyv (nem, most nem a gasztrobibliára gondolok) idevágó szavaival:

„Az avokádó igen kalóriadús, mert magas a zsírtartalma (20%). Ám ezek telítetlen zsírsavak, amelyek hasznosak a szív- és érrendszerre, és nem tartalmaznak koleszterint. E-vitamin tartalmának köszönhetően antioxidáns hatású. Vízhajtó hatását magas káliumtartalmának köszönheti. Magas B9- vitamin tartalma miatt fogyasztása ajánlott vérszegénység esetén és terhes nőknek. Jótékonyan hat a fogínyre és artrózisra.”

No de vissza a recepthez! Ch&V nyomán én az alábbiak szerint készítettem…

Sajtos quesadilla guacamoléval és koktélparadicsával

Hozzávalók (1+1 olyan főre, aki előtte a húspogiból ebédelt):

• 3 nagy tortilla
• 5-5-5 dkg füstölt (esetemben karaván), pannónia és cheddar sajt reszelve
• 1 avokádó (utólag azt mondom, elbírtunk volna kettőt is!)
• ½ citrom leve
• 1 chilipaprika
• ½ lilahagyma
• só és frissen őrölt bors
• 15 dkg koktélparadicsa

A három tortillából úgy lesz kétszemélyes adag, hogy Monsieur torillája két egymásra borított lesz, míg HunMoiselle-é egy lesz összehajtva (ugyanis ahogy föntebb is írva vagyon, ő a fasírt maradékát ette ebédre).

’Szal, tortillák ki a mélyhűtőből, időadás felolvadásra, majd darabonként felmelegítés olajmentesen egy kitűnő palacsinkasütő serpenyőben, míg a sajtok lereszelődnek.

Közben készül a guacamole is: felezem a gyümölcsöt, lehúzom a héját, kidobom a magját, villával összetöröm, hozzáadom a citromlevet, az icurka-picurkára vágott lilahagymát és a felkarikázott chilit (esetünkben szigorúan magokkal együtt), és alaposan összekeverem. Kész. A folyamat maga alig vesz több időt igénybe, mint a leírása.

Vissza a quesadilla gyártáshoz: tortillalap a palacsintasütő serpenyőben, rámegy a reszelt sajt harmada, és mikor látom, hogy a sajt már felmelegedett, rámegy a következő tortillalap is, ami finoman, óvatosan mindenütt rányomkolódik általam, majd meg is lehet fordítani, és 1-2 perc múlva, mikor kicsit lepirul az alja, késznek nyilvánítódik, és felnégyeltetik. Ugyanígy járok el a maradék egy lapommal, azzal a különbséggel, hogy ő félbehajtatva töltődik, majd így fordíttatik, és pusztán feleződik.

És jöhet a csendéletgyártás: a (majdnem) búzaszínű, itt-ott sötétebb foltokkal tarkított quesadilla-szeletek mellé kerül a harsogóan zöld guacamole, majd a szépséges koktélparadicsa-teliholdak...

És még annyi, hogy korábban elképzelhetetlen volt számomra, hogy a szimplán sajttal ízesített tortillák gasztronómiai élményt nyújthatnak, de most sűrű mea culpázassal kísérve revideálom álláspontomat. A meleg, ragacsos sajttal összefogott lapocskák a csípősen pikáns, kontrasztosan hideg, zöld mártogatóval és az édes koktálparadicsával olyan kompozíciót alkot, ami sűrű jézusmárja-de-hihetetlen-finom felkiálltásokra sarkall, ráadásul Monsieur azt hajtogatja nekem, hogy „tu es magnifique, tu es magnifique!”. Hát kell ennél több? Köszönöm Chili&Vanilia! 
 

Idén télen készítettem először tárkonyos csirkeragu-levest. Viszont idén már negyedszer. És ha már az első alkalmaknál tartunk, azt is elárulom, hogy az első általam készített tárkonyos csirkeragu-levesben ettem életemben először karalábét. Eleddig ugyanis nem voltam hajlandó. Nem tetszett se az illata, se a külseje (általánosságban ugyanis nem nagy a bizodalmam a fehér zöldségekben – tisztelet a kivételnek). Viszont beláttam, hogy ha igazán ki akarom magam  művelni gasztro-fronton, előbb-utóbb szépen ki kell próbálnom az összes olyan eledelt, amitől eddig viszolyogtam, és büszkén állíthatom, igen szépen haladok (apropopó, a csigát példul minden ellenszenv nélkül kapásból megettem). Olyannyira, hogy nem állt szándékomban ezt a levest készíteni, de megláttam a karalábékat, és olyan szépek voltak, hogy rögtön négyet is vettem belőlük. Már itt jelzem, hogy ebbe az ételbe csak kettőt használok fel, úgyhogy a másik kettőre még ki kell találnom valamit… Oh, és ha már ennyi szót ejtettem erről a zöldségről, most még úgy saját magamnak vállveregetés gyanánt is hadd jegyezzem meg, hogy a karalábé tele van C-vitaminnal, kiváló A-provitamin és káliumforrás, vízhajtó hatású és segít a daganatos betegségek megelőzésében is. De jöjjön végre a recept.

Tárkonyos csirkeragu-leves

Hozzávalók:

• 40 dkg csirkemell
• 2 óriásrépa
• 2 karalábé
• 20 dkg fagyasztott zöldborsó (de persze lehetne friss vagy konzerv is)
• 1,5 liter erőleves (nekem kockából - ne feledjük, én itt gyorsan akarom előidézni a szívmelegedést)
• 2 dl tejföl
• 1 dl tejszín
• 1 evőkanál tárkonyecet
• 1 evőkanál tárkony
• fél kávéskanál őrölt paprika (ezesetben sóhajtok egyet, és az édesért nyúlok a csípős helyett)
• 2 evőkanál liszt
• 1 csokor petrezselyem
• só, bors

Egyértelműen a csirkével kezdek – már-már kényszeresen letisztogatom, és apróra felkockázom, majd jó alaposan sózom-borsozom. Olajat hevítek egy nagyobb lábosban, és nem csak fehéredésig sütöm a csirkedarabokat, hanem picikét le is pirítom. Amíg ők színt kapnak, rohamtempóban megtisztítom a karalábékat és a répákat, és az új barátaimat apróra kockázom, míg a béta-karotinforrást vékony félkarikákra szelem, majd a csirke után dobom őket, és kicsit összepirítom valamennyit. Ezt követően az egészet felöntöm az erőlevessel, és újraforrástól kezdem mérsékelt tűzön úgy 12 percig főzögetem. Amíg a levesalap rotyog előredolgozom: megmosom és leszárítom a petrezselymet, összekeverem a tejfölt a tejszínnel, az ecettel és a liszttel, a zöldborsót pedig a kezem ügyébe helyezem a tárkonnyal egyetemben. Ugyanis a 12 perc letelte után a zöld hozzávalókkal színesítem a levest (kiv. petrezselyem). Ezekkel úgy újabb 5-8 percig forralom (a borsók méretétől, zsengeségétől függően), majd némi levessel elegyítem a sűrítő/ízesítő anyagokat, és az egészet a fazékbaöntöm, összerottyantom, belevagdosom a petrezselymet, elzárom a lángot, és merek, és eszem. Aztán merek még egy tányérral.

Monsieur még sosem kóstolta (és nem azért, mert annyira nagyon nem leveses, de eddig még sosem volt elég szemfüles)… És már megint durván félóra alatt elégítettem ki az étvágyamat!
 

Stahl Judit házias ízeket felvonultató kötetéből származik a recept, és a húspogácsák elkészítését lényegében lekövettem. A szószon már kicsit változtattam, és mivel a krumplipüré meg a sülthagyma előállításáról nem szólt a fáma, az ő esetükben teljesen a saját fejem után mentem.

A Stahl-könyv egyébként bécsi vajas húspogácsaként mutatja be, és aláírom, eddigi tapasztalataim alapján lazán el tudom képzelni egy bécsi kisvendéglőbe is, azonban a fejemben inkább a havas tájjal, és egy barátságos hegytetőn elnyúló hüttével kerül igazi forró kapcsolatba. Ugyanis itt kérem egy igazi combos eledelről van szó, gyenge idegzetűek, azazhogy madárétkűek jobb ha nem próbálkoznak vele. Nekem e téren úgy gondolom, nincs okom panaszra, de biza a rám jutó kétadagnyi részt csak négy nekifutársra tudtam magamévá tenni, és így is mindannyiszor úgy belaktam, hogy csak álmodozni mertem arról, milyen jó lenne sört kortyolgatni hozzá, mivelhogy szerintem úgy alkotnak igazi párost (talán majd egyszer egy hüttében kiadós síelés után leszek olyan farkasétvágyú, hogy melléönthessem a sört is…).

Még csak annyit hadd fűzzek hozzá, hogy az újabb Stahl-kiadványok közül (gyors ilyen-olyan ételek) ez, a házias kötet a kedvencem, tele számtalan ínycsiklandó, igazi szívmelengető étellel, amiken tényleg érződik, hogy sokaknak már jól beváltak, és tényleg az otthon melege árad belőlük, amit (ha az ember éppen erre vágyik) a legjobb étterem sem adhat meg. (A teljesség igénye nélkül: bigos, bakonyi palacsinta, pirított máj hagymával és almával, töltött padlizsán, és a kedvencem, a kapros rakott zöldbab!)

Fasírt mustáros-petrezselymes vajszósszal, krumplipürével és sült hagymával

Hozzávalók a húspogácsákhoz (normálesetben 4 adaghoz, a mi esetünkben kettő plusz négy adaghoz, azazhogy 8 nagydarab fasírtunk lesz):

• ½ kg darált marhacomb
• 2-3 dl tej
• 1 csokor petrezselyem
• 2 tojás
• 2 szikkadt zsemle
• 5 dkg zsemlemorzsa
• kevés frissen reszelt szerecsendió
• só és frissen őrölt bors
• 3/4 dl olaj
• 30 g vaj

Először a szikkadt zsemlékkel kezdek: apró cafatokra tépkedem őket, és meglepetten konstatálom, hogy ez egy fölöttébb élvezetes elfoglaltság, de sajna hamar a zsemlék végére érek. Egyébként úgy szoktam gondoskodni a szikkadt zsemle utánpótlásról, hogy ha valami csoda folytán eszembe jut, veszek párat a közértben (ugyanis sose eszünk zsemlét), dugdosom pár napig (nehogy Monsieur rávesse magát), majd bedugom őket a mélyhűtőbe. Tehát ha fasírtot akarok, csak előveszek a készletből…

De vissza a fogáshoz: tálba szórom őket, és felöntöm tejjel. Spórolós lány vagyok, tehát közben folyamatosan forgatom a cafatokat, hogy a lehető legkevesebb tej menjen utána pocsékba, ugyanis ha megszívták magukat, kinyomkodom őket, és a robotgépbe szórom valamennyit.

Eztán az utasításokat követve minden egyebet is utánadobok a robotgépbe, és szépen összedolgoztatom a masszát a géppel. Itt annyit meg kell jegyeznem, hogy most bár alapvetően elégedett voltam az eredménnyel, de legközelebb tuti, hogy csak a lucskos zsemléket pürésítem, ugyanis nekem a teljes mixeléssel túlságosan homogén lett a fasírt. A másik pedig, hogy tutira fogok mondjuk két fokhagymagerezdet is belezúzni…

Ami a sütést illeti, a párolóserpenyőmben összeolvasztom a vajat és az olajat, alaposan felhevítem, majd belerakok négy pogácsát, és a könyv utasításait követve fél percig erős krafttal megpirítom, majd utána 4 percig visszafogott tűzerőn lefedve főzögetem őket. Eztán ugyanígy eljárva a másik oldaluk is négy és fél percet kap, majd papírtörlővel borított jénaiba szedem őket, és a kihűlés veszélyét elkerülendő, nem felejtem el a jénai tetejét is aktívan használni. És jöhet a második adag fasírt készítése, amit érthető okokból itt most nem taglalok.

Hozzávalók a vajszószhoz (2 főre):

• 50 g vaj
• 1 kupica brandy
• 1 chilipaprika
• 1 teáskanál mustár
• fél csokor petrezselyemzöld

A vajszósz azért készült csak két főre, mert csak és kizárólag frissen készítve az igazi, és ugyebár mi akkor este csak ketten ettünk. Roppant egyszerű az elkészítése: a hússütésre használt serpenyőből a pörcök megtartásának érdekében óvatosan kiöntöm a zsiradék nagyját, visszateszem a tűzre, felhevítem, majd belezuttyantom a brandy-t, ami eszement mód nekiáll prüszkölni, tehát én hátraugrom, és óvatosan onnan dülöngéltetem kicsit az edényt, hogy az ital körbejárja. Ha kilehelte az alkoholtartalmát, lejjebb veszem a lángot, beledobom a vajat, a mustár, és kézi habverővel úgy-ahogy összedolgozom. A legeslegvégén pedig hozzányiszálom a petrezselymet, és az apróra karikázott chilit, még egy utolsót keverek rajta, és késznek nyilvánítom. Ha pedig másnap újabb adag szószt akarok produkálni, akkor egy kisebb átmérőjű serpenyőt veszek elő, amiben úgy gondoskodom a húspörcről, hogy igencsak ropogósra sütök benne egy szelet bacon-t. Aztán a brandy-vel folytatom…

Hozzávalók a krumplipüréhez:

• 1 kg krumpli
• kevés frissen reszelt szerecsendió
• 3 dl mikróban felmelegített tej
• 30 g vaj
• 1 csapott teáskanál só és frissen őrölt bors

Első körben ugyebár sós vízben megfőzöm a hámozatlan krumplikat durván 30 perc alatt. (Igazság szerint az egész munkát ezzel indítom.) Ha megfőttek, a forró vizet róluk hideg vízre cserélem, majd az újfent felmelegedett vizet ismételten hidegre. Ha szerencsém van, ezen a ponton már hozzájuk tudok nyúlni, hogy megpucolhassam őket. A kopasz krumplikat belevagdosom egy lábosba, sózom-borsozom-szerecsendiózom, rádobom a vajat, felöntöm a meleg tej harmadával, és nekiesek a krumplitörővel. Mikor kifogyok a szuszból, hozzáadom a maradék tejet (azért óvatosan, nehogy túlontúl latyka legyen a végeredmény), és azzal is összedolgozom. Jelentem, ezzel is megvagyunk! (Annyi, hogy visszarakom a még nem teljesen kihűlt főzőlapra, hogy tálalásig melegen tartsa a cuccost.)

Hozzávalók a sült hagymához (2 személyre, ugyanis ez is csak frissen oké):

• elszántságommtól függően 2-3 nagy fej vöröshagyma
• mondjuk úgy két evőkanál olívaolaj
• só

Ez aztán maga a gyerekjáték! Előmelegítem a sütőt 180 fokra, és amíg bemelegszik, kibélelek egy kisebb tepsit alufóliával (ha ügyes vagyok, nem is kell mosogatni!), megpucolom, felkarikázom és karikákra szedem a hagymát, beleszórom őket a kibélelt tepsibe, meglocsolom az olajjal (igen, tudom, hogy spriccelni is lehetne, de volt nekem már két különböző olajspriccem, egyik se szuperált, tehát rövidúton kivágtam őket), kézzel alaposan összeforgatom, majd szépen besózom, és betolom a meleg sütőbe.  Durván 20 perc kell neki, de időnként át kell forgatni a hagymákat (legalábbis az én sütőmmel), hogy viszonylag egyenletesen süljenek (hangsúlyozom a viszonylag szót). A sült hagymának egyébként szerintem két halála van: az egyik, ha kicsit sem égetgetjük meg, a másik meg, ha túlságosan szétégetjük. Viszont ami szerintem az öröm az ürömben, hogy a két állapot között viszont elég nagy a határvonal.

Annyi teendő van már csak hátra, hogy tálaljunk, azaz valamennyi komponensből pakoljunk a tányérunkra, és élvezzük a téli tobzódást, guten Appetit!  

Nem tudom, mások hogy vannak vele, de én mindig gondosan szerkesztett listával megyek bevásárolni. És nem, nem arról van szó, hogy aztán mégis kifelejtek dolgokat (bár az megesik, hogy valamit nem találok elég szépet), hanem arról, hogy juszt se tudom megállni, hogy csak azokat pakoljam a kosárba, amiket beleterveztem. Ugyanis rámmosolyog ez, és rámmosolyog az, én pedig kérem nem vagyok fából, hogy ellen tudjak állni a kísértésnek. Legutóbb például rukkolát vettem így, és koktélparadicsomot, na meg újabb két avokádót, és még folytathatnám a sort tovább. (Csak azért nem teszem, mert jelen bejegyzés szempontjából a többi lényegtelen.)

Szóval hazahoztam az extraárut, és aztán csak néztem ki a fejemből elmélázva azon, hogy mégis mi a csudát kezdjek velük, pláne mivel nagyjából 4-5 napra előre elterveztem már, hogy mi kerüljön a vacsoraasztalra. Aznap este fejben elütöttem annyival a dolgot, hogy összeházasítom a rukkolát a koktélparadicsával, nyakon öntöm egy adag balzsamcetes vinaigrette-el, esetleg megszórom némi pirított fenyőmaggal, és ha más nem, legfeljebb előételként tálalom. De aztán ezt a gondolatmenetet folytatva másnapra sokkal jobb dolog jutott eszembe! (Újabban szokásom ugyanis, hogy villanyoltás után fejbenjátszódó estimese gyanánt néhány alapanyaggal gurgulázom a fejemben, és próbálom újraalkotni a spanyol viaszt.)

Tésztasaláta rukkolával, mozzarellával, koktélparadicsával és avokádóval

Hozzávalók 2 személyre:

• 15 dkg conchiglie rigate (alias kagylótészta – szerintem zseniális forma a tésztasalátához)
• 1 mozzarella 
• 70 g rukkola
• 20 dkg koktélparadicsa
• 1 avokádó
• 4 evőkanál extraszűz olívaolaj
• 3 gerezd csírájától megfosztott
• 1 evőkanál balzsamecet
• só, szépadag frissen őrölt bors

A tésztával kezdek – elvileg 12 perc kéne neki, de én csak 11 percig főzöm, leveszem a tűzről, még fél percet a vízben hagyom, majd leszűröm, és hideg vízzel leöblítem, hogy minél gyorsabban lehűljön, és véletlenül se följön tovább (tésztasali könnyen lesz szottyos, ha az ember engedi), majd egy salátástálba öntöm. Amíg tovább hűlöget, összekeverem az olajat a balzsamecettel (az én fejemben a rukkolához kötelező a balzsamecet), majd hozzáadom a sót, a zúzott fokhagymát, és alaposan megborsozom. Eztán mérettől függően felezem-negyedelem a koktélparadicsákat, kis kockákra vágom a mozzarellát és az avokádót, a tésztához adom, majd hozzájuktépkedem a rukkolát is, ráöntöm az öntetet, borsozom, összekeverem, megint borsozom, ismét keverek, majd tányérra porciózok, és újfent borsozok.

És azt hiszem, hogy itt megáll a tudományom, mert csak próbálkozhatom azzal, hogy leírjam, hogy ez mennyire zseniális. Annyira harsogóan friss és élettel teli, hogy már ránézni is boldogság, hát még kóstolni. És közben hihetetlenül egyszerű és természetes – hisz gondoljunk csak bele, nagyon-nagyon minimálisan roncsoljuk ilyen-olyan kezelgetéssel a természetadta hozzávalókat! És ebből fakadóan újabb előnye, hogy durván 15 perc alatt megvan!
 

Már régóta szemezgettem Nigella színpompás sültpaprika-salátájával, de közelebbi kapcsolatba még nem kerültünk egymással ez idáig. De most minden adva volt hozzá: akadt sárga és piros kalifpaprikám, sőt egy fél doboz fetám is a hűtőben. Már csak annyi gondom akadt, hogy Nigella báránylapockából készült hússaláta mellé tálalta az ő verzióját, nekem azonban nem állt szándékomban husit adni mellé, ugyanis a sós fetával bolondított nyáridéző édességű paprikát főszereplőnek akartam. Többféle körítés is eszembe jutott, és végül a bulgur lett a nyertes. Tulajdonképp így utólag abszolút evidenciának tűnik - hogy is juthatott más is az eszembe…? És ha már lúd, legyen kövér alapon, adtam hozzá egy kis konzervszardíniát, hogy még színesebb legyen a tányér (gondoljunk csak bele, hány féle íz, hány féle textúra!).

Sültpaprika fetával, bulgursalival és szardíniával (2 főre kalkulálva)

Hozzávalók a fetás sültpaprikához:

• 1-1 piros és sárga kaliforniai paprika
• szárított fokhagymával ízesített extraszűz olívaolaj
• kevés fluer de sel (ez estben szerintem a sima kisszemű tengeri só nem kielégítő)
• 12-15 dkg feta
• néhány szál petrezselyem a díszítéshez

Azzal kezdek, hogy a sütőrácsot a sütő alsó harmadába rakom, és előmelegítem 250 fokra. Amíg bemelegszik, megmosom a paprikákat, alaposan megtörölgetem őket, majd egy kisebb tepsiben megágyazok nekik alufóliával, és belefektetem őket. Ha elég forró odabent a hangulat, betolom a paprikákat, és alaposan odapörkölök nekik (értsd mindkét oldalukat kvázi szenesre sütöm).

Ha már tényleg fekete és hólyagos a héjuk, kiszedem őket, betakarom őket újabb adag alufóliával, és negyed óráig békénhagyom. Ezalatt az idő alatt szépen összesnek, és a héjukat könnyedén le tudom húzni. Ha ez is megvan, kiszedem a magokat és az ereket, majd szép háromszögekre vagdosom őket, és egy lapostányérra kerülnek. Megöntözöm őket a Ferran Adriá nevével fémjelzett  szárított fokhagymával ízesített olívaolajjal (a sarki közértben lőttem, ráadásul igen kedvező áron – hát nem hihetetlen?), és a hűtőbe teszem őket durván másfél órára, hogy szokják egymás ízét. (Ezalatt elkészítem a bulgursalit.)

Ha letelt a másfél óra, két nagytányérra osztom a paprikaszeleteket (váltakozva a pirosat a sárgával), rájukvagdosom a fetát, finoman megszórom fleur de sel-lel, és petrezselyemmel díszítem őket. Majd melléjük tálalom a következő bulgursalátát...

Hozzávalók a bulgursalihoz:

• 15 dkg bulgur (azaz búzatöret - rendkívül egészséges, finom és rengetegféleképpen készíthető)
• 1 kisfej lilahagyma
• ½-1 dl extraszűz olívaolaj (érzéssel)
• ¾ erőspaprika (chili híján kényszermegoldás)
• fél citrom leve
• 1 csokor petrezselyem
• só

Átöblítem a bulgurt, majd nagyjából 10 perc alatt megfőzöm, és beleöntöm egy jénaiba. Ha picit hűlt, apróra vágom a lilahagymát, az erőspaprikát és a petrezselymet, majd a citromlével, az olívaolajjal és egy csapott kávéskanál sóval egyetemben a bulgurhoz keverem. Ezennel megvagyok, mehet ez is egy órára a hűtőbe. (Alapvetően mind a bulgursalinak, mind a paprikáknak jót tesz, ha minél hosszabb idejük van a hűtőben összeszokni, de idő híján az 1-másfél óra is tökéletesen megteszi.)

És ha már nagyon kiéheztünk, csak tálalás van vissza, azaz ahogy már fentebb írtam, a nagytárnyéron egymás mellé kerülnek a paprikák a bulgurral, és mivel telhetetlen vagyok, még egy olajos szardínia konzervet is kibontok, és szépen rájuk helyezem a letisztogatott, gerinccsatornájától megfosztott filéket. (Nem tudom, más hogy van vele, de nekem a gerincrész bár nagyon egészséges, de nem jön be, és ha már azt kiszedegetem, megszabadítom a halacskákat az oldalukat borító pikkelyszerűségektől is.)

És a tetszési index? Mikor Monsieur hazajött, kérdezte, ehet-e tésztát (volt még maradék a tonhalas tésztából), én meg mondtam, hogy nem, mert ma mást eszünk. De mit? Salátát. Enyhe fintor. Biztos nem lehetne tésztát? Nem, már minden elő van készítve. Kukk a hűtőbe. Hm, ez mi? A saláta alapja. Hmmm, akkor jó. Tálaltam. Monsieur arcán kisütött a nap. És az enyémen is.
 

Ez volt a rántotta után az első étel, amit elkészítettem. 19 évesen. Szakácskönyv még nem volt a kezemben, és hát sosem sündörögtem Anya körül a konyhában, csak mikor már készen volt az étel, és szabad volt a rablás. Úgyhogy némileg kőkorszaki módra készült ez a fogás: nagyjából az játszódott le a fejemben, hogy én szeretem a tonhalkonzervet, meg a hagymát, ja és a spenótot, a gomba meg a kedvencem, ergo ezeket én most összefőzöm … kötőanyagnak jó lesz tejszín. Az nem volt kérdés, hogy a köret csak tészta lehet, a rizsfőzést egyenesen agysebészeti magasságokba képzeltem akkoriban. És hogy hogy alakult a fűszerezés? Jamie-t láttam vagy kétszer a tévében (olyan helyes gyerek volt akkoriban), és láttam, hogy bazsalikát és oregánót használ, tehát úgy gondoltam, hogy azok az ízesítés non plus ultrái…

Ennyi. Így született meg a tonhalas tésztám, melyet azóta is imádok. És Monsieur is imádja. Úgyhogy készítem és készítem. Oh, és azért kapta végül a pret-a-porter nevet, mert ha jobban belegondolunk, a hagymát kivéve minden konzervből, fagyasztóból, illetve kamrapolcról kerül bele. (Abszolút ideális gyorsvacsora!)

Pret-a-porter tészta

Hozzávalók:

• 40 dkg fusilli (és itt mindig ragaszkodom hozzá, még sose készítettem másfajta tésztával)
• 3 nagydoboz tonhal
• úgy 20 dkg mirelit spenót (természetesen egész levelek)
• egy üveg szeletelt gomba
• 2 nagy vöröshagyma
• 4 dl tejszín
• szépadag granulált fokhagyma (igen, tudom, hogy igazi fokhagymát kéne használni, de régen is granuláltat használtam, és ezen a recepten nem akaródzik változtatni)
• 1-1 evőkanál szárított bazsalika és oregánó
• icipici só, icipici frissen őrölt bors

Előveszem a párolóserpenyőmet, némi olajjal felhevítem, beledobom az apróra kockázott hagymát, és szépen megdinsztelem. Ezalatt nekilátok a vízforralásnak, valamint lecsepegtetem a halkonzerveket és a gombát. Enyhén sós-olajos vízben felrakom főzni a fusillit (nekem 11 perc), és ezalatt vígan összedobom a szószt: tonhal a hagymára, összeforgat; gomba hagymára és tonhalra, összeforgat; tejszín bele, fokhagyma, bazsalika és oregánó bele, icipici só-bors bele; felforral és mirelit spenót bele, összeforgat. Békén hagy. Még mindig békén hagy. Aztán ha végre újra forr az egész, nekiesek a spenótlabdáknak a fakanállal, és megpróbálom őket szétrombolni, ugyanis roppant cseles módon a körülöttük forrongó tömeg ellenére képesek belül még fagyosak maradni. De ahogy szépen felolvadnak, és el tudom őket keverni az ízes szószban, kész is van minden, beleértve a tésztát is. És ezesetben nem keverem őkelmüket a szószhoz, mert régen sem tettem. És azért is, mert ebből négy nagy adag lesz, ugyanis újra élvezni akarom, és ha összekeverném, a tészta pikkpakk beszívná a szószt, elázna tőle, és másnapra totál élvezhetetlenné válna az egész.  Ennyi. Jaaaj de nagyon szeretem...

A képről meg annyit, hogy sajnos ez nem a friss adagról készült, hanem másnapi újramelegítettről, így a színek már kevésbé erőteljesek. De hát ez van, előző este kétségbeesve, de azért méltósággal konstatáltam, hogy lemerült a gépem...

A purpur-kenyér sok mindenre sarkall. Eleddig általában maximálisan elzárkóztam attól, hogy este ne „rendes” étel kerüljön az asztalra, hanem valami szendvicsmenü, no de erre a kenyércsodára alapozva egészen más a helyzet. Ugyanis ez kérem roppant finom, ráadásul roppant egészséges.

Szóval, mikor megláttam, hogy a frissen ránktumált körte vajmi sérülésből kifolyólag a romlandóság bűnös útjára sorakozott, nem haboztam, tisztítottam, és vacsorának léptettem elő (nyers gyümölcsként ugyanis nem nagyon rajongunk érte). Még a színe is csodásan illett a gyönyörű sötét kenyérszeletekhez, különösképp, hogy megkoronáztam őkelmüket némi márványsajttal és persze a kihagyhatatlan provence-i fűszerkeverékkel.

És ha már lúd, legyen kövér alapon Nemisbéka a Takaréklángon publikált receptje alapján coleslow salátát is készítettem (csak annyit változtattam, hogy majonéz helyett majonézes torma, tejszín helyett tej került bele, illetve duplázódott a répamennyiség – és így is nagyon jó lett), ugyanis leledzett otthon egy negyed fehérkáposzta, az alább látható, a múlt héten készített étel folyományaként.

Körtés-márványsajtos melegszendvics

Hozzávalók:

• vékonyra szeletelt purpur kenyér
• 1 körte
• úgy 7 dkg márványsajt
• kevés provence-i fűszerkeverék

Úgy indítok, hogy két szelet purpur kenyeret kenyérpirítóban közepesen megpirítok, és előmelegítem a sütőt felsőgrillre 225 fokra. Mikor kiugranak a pirítóból a kenyerek, nagyon vékonyan körtét szeletelek rájuk, elmorzsolok a tetejükre némi márványsajtot (óvatosan, mert a túl sok ez esetben nem jó), és finoman megszórom őket a fűszerkeverékkel. És ennyi. Mennek a sütőbe, ahol pár perc alatt a körték kellemesen felmelegednek, icipicit "főnek", a sajt megolvad, a kenyér még ropogósabb lesz, és a sós-édes alapba tökéletesen belesimul a dél-francia fűszerválogatás. Nem vagyok túl nagy híve az édeset sóssal dolgoknak, de ez tényleg mennyei. Tényleg.

És hogy legyen párja is a tányéron, Monsieur nagy örömére szervíroztam melléjük coleslow-s pirítóst is.

A vonaton vissza Pestre a frissen (igyekezetem szerint csak a legközelebbi hazaútig) kisajátított zseniális Váncsa-könyvet olvastam, vacsiötlet után ácsingózva. Épp a salátákat tanulmányoztam, mikor beugrott, hogy fokhagymalevest akarok. Hogy miképp történhetett ez a furcsa ihlet-társítás, nem tudom, de azt éreztem, hogy húha, de jó volt a Joanne Harristől, vagyishogy a Joanne Harris Simone nénikéjétől kölcsönzött fokhagymaleves-recept némileg ízlésünkre fabrikálva. Úgyhogy mit volt mit tenni, az került az asztalra: hazaértünk fél három felé, fél ötre pedig már a tányérunkban volt!

Fokhagymaleves

Hozzávalók:

• 5 fej fokhagyma (lehetőleg szépen zárt fejek, amik félbevágás után is egyben maradnak a sütésnél)
• bőségesen olívaolaj
• úgy 2 evőkanál liszt
• 1,5 liter húsleves (kockából)
• 1 csokor petrezselyem
• só, frissen őrölt bors és a korábban oly bőszen emlegetett provence-i fűszerkeverék
• néhány szelet bacon
• szikkadt kenyér kruton készítéséhez

Rendkívül egyszerűen indítunk: előmelegítjük a sütőt 140 fokra, leemelünk egy kellemetes sütőtálat (esetemben egy jénai tepsit), felezzük a fokhagymafejeket (a leesni kívánó héjakat – de csak azokat!  - eltávolítjuk), sózzuk-borsozzuk, az előmelegített sütőbe bepakoljuk, majd nagyjából egy és negyed órán át sütjük. Az a lényeg, hogy a teteje kicsit megbarnuljon, míg a belseje selymesen krémes legyen. A durván egy óra alatt, míg semmi dolgunk, kéjesen elnyújtózunk a kanapén, és boldogan folytatjuk Váncsa István könyvének a tanulmányozását, illetve időnként nagyokat szippantunk a sütőből kiáramló illatokból.

Ha fokhagymák megsültek, kivesszük őket a sütőből, és várunk kicsit, hogy hozzájuk tudjunk nyúlni. Amikor végül hozzájuk nyúlunk, még mindig elég forróak ahhoz, hogy leégessük a kezünket, de sebaj, valahogy kibírjuk, mert csak és kizárólag az eredményre koncentrálunk. Szóval belenyomjuk a gerezdek tartalmát egy nagyobb lábosba, majd meglocsoljuk a sütőedényben maradt ízletes olajjal, és fogjuk a krumplitörőt, amivel is jól elbánunk az olajos gerezdekkel. Ha kellemetesen rusztikusra törtük őket, megszórjuk a liszttel (ha nem elég az olaj, hogy felszívja, még kicsit lötykölünk rá), elkeverjük, és rántásszerűen kicsit lepirítjuk. Ezalatt a vízforralóban nagyjából másfél liter vizet forralunk, s az immáron szépséges színű fokhagymás rántást óvatosan felöntjük vele, és utána dobunk két erőleves kockát, meg egy csapott evőkanálnyi provence-i fűszerkeveréket (akinek akad otthon, szórhat helyette friss kakufüvet is). Húsz-huszonöt percig rotyogtatjuk össze.

Ezalatt megmossuk és leitatjuk a csokor petrezselymet. Aztán, ha két emberre tálalunk, előveszünk egy kisebb serpenyőt, megsimogatjuk némi (!) olajjal, és megsütünk benne két szelet bacont félbevágva, olyan istenigazából ropogósra. Ha megvagyunk velük, papírtörlőre rakjuk a szeleteket, ugyanis így ropogósak is maradnak. Eztán még több olajat lötykölünk a serpenyőbe, jó alaposan hevítjük, és megsütünk benne három vékony szelet, felkockázott kenyeret, majd őket is papírtörlőre szedjük.

Annyi dolgunk maradt, hogy a petrezselymet a kész levesbe aprítjuk, és jöhet is a tálalás. Levest merünk, belevagdossuk a ropogós szalonnát, majd megszórjuk krutonnal, és jókedélyű kanalazgatásba kezdünk. (Némi kellemes száraz fehérborral tovább fokozhatjuk az élményt, sőt, akár főzésnél is adhatunk a leveshez egy keveset, ha éppen olyanunk van:-).)
 

A pogácskát Monsieur találta fel. No nem az e névvel illetett péksüteményt, de az elnevezést magát. Ugyanis Monsieur szerint mi – azaz magyarok – imádjuk a –cska, -cske végződéseket, és ahol csak tehetjük élünk is velük. Ergo Monsieur számára elképzelhetetlen volt, hogy a pogácsa prózai módon szimpla pogácsának hívandó, így rekreálta, mondhatni elképzelései szerint magyarosította az elnevezést. Azóta az bizony neki annyira pogácska, hogy úgy hiszem, ha rászólnék, hogy az bizony nem a helyes verzió, lehet, hogy nem is hinne nekem.

Szóval az úgy esett, hogy ezen a hétvégén hazamentünk a szüleimhez, és mivel legutóbb is mikor hazamentünk volt pogácska (ugyanis karácsony volt), Monsieur természetesnek vette, hogy most is kell legyen. Erre vonatkozó firtatózását továbbítottam Anyukám felé, és bár nem volt otthon semmi effajta házi péksütemény, nagylelkűen elvállalta, hogy készít egy adagot.

És ezen a ponton be kell vallanom, hogy én nem rajongok igazán sem a pogácskáért, sem a pogácsáért, ugyanis 1. nem tartozik hozzá semmiféle szósz; 2. nem szeretek nassolni. No de kérem, mint blogger, immáron kötelezve vagyok, hogy amennyiben lehetőségem adódik részt venni egy anyai sütésben, mely anyai recepten alapul, akkor igenis segítsek a kivitelezésben, tehát belemerültem a régóta nem gyakorolt gyártásba (halovány gyermekkori emlékeim vannak e tárgyban, mikoris roppant lelkesen vettem kézbe a sodrófát, no meg persze szaggattam is). És végül nagyon jól elszórakoztam, sőt!, még a végeredményből is ettem.

A recept egyébként roppant egyszerű…

Pogácska

Hozzávalók:

• ½ kg liszt
• ½ kg margarin
• ½ kg túró (mi most szimpla tehéntúróval dolgoztunk)
• 1 csapott teáskanálnyi só
• 1 tojás sárgája a tetejüket kenegetni
• ízlés szerint reszelt sajt a tetejére

Először Anyukám kerített egy batárnagy tálat, és belerakta a túrót, majd krumplitörővel összetörte. Eztán nekiállt hozzákockázni a margarint – én ezen a ponton kerültem a képbe, ugyanis átvettem a krumplitörőt, és nagy erőlködés közepette elegyíteni kezdtem a két komponenst. Monsieur ekkor kódorgott ki a konyhába, és látva az erőlködéstől lilulni kezdő fejemet, átvette az eszközt, s egy darabig ő erőlködött tovább. No de persze szegény férfiember bár erővel meg van áldva, azért ehhez a művelethez mégsem érthet úgy, mint egy gyakorlott, fifikával megáldott nő, úgyhogy Anyukám visszavette a kivitelezést, és a lisztet már ő kezdte hozzáadni. Mikor már nem lehetett tovább dolgozni a krumplipürégyártó eszközzel, kézzel gyúrta össze a tésztát, majd lenyugodni egy félórára a hűtőbe száműzte.

Ezalatt jártam egyet a házban, és Galiba névre hallgató, minket örökbefogadó macskánkat az alábbi különös pozícióban találtam (láttam már jónéhány macskát, na de ilyen fekvő-álló pozitúrát???).

No de vissza a fősodorhoz: a félóra letelte után Anyukám pillanatnyi hangulatának engedve elég vastagra nyújtottuk tésztát, majd picike, kb. háromcentis átmérőjű szaggatóval kiszaggattuk. Mivel a magas tésztadarabok nem akartak maguktól kiugrani a formából, késsel segítettem rá a dologra, ezáltal némileg deformálva a születő pogácskákat, amit mi speckó csöppet sem bántunk, mert egyrészt így nagyobb hangsúlyt kapott a házias jelleg, másrészt érdekesebben lettek ropogósak. De mielőtt ropogósak lettek, lekenődtek tojássárgájával, majd így költöztek a 225 fokra előmelegített sütőbe durván 15-18 percre. Két tepsinyi lett az adagból, az egyiknek a tetejét sajttal is megszórtuk.

És azt kell mondjam, a frissiben a sütőből előkerült pogácskáknál még engem – a szószmániást – sem zavart, hogy „száraz” sütiről volt szó. Este hét körül sütődtek, másnap hétig mind eltűntek… (Ja, és Monsieur boldog volt, nagyon!)

Mikor Monsieur ideköltözött, akkor készítettem számtalanszor ilyen jellegű tésztaételt, ami az elmúlt évek alatt időnként némi nosztalgiával jutott az eszünkbe, de valahogy mégse került az asztalra soha. Roppant egyszerű volt a koncepcióm: némi sonkafélét meg hagymát (a fokhagyma mellett hagymamániás is vagyok) megpirítottam, paradicsomszószt zuttyintottam rá, és kevés pesztóval turbóztam föl, aztán valami zöldséggel színesítettem. És most pont ráakadtam egy félüvegnyi vöröspesztóra a hűtőben, és kutakodás közben azt is felfedeztem, hogy egy csomagnyi szeletelt bacon-nek is csak pár napja van a lejáratig, úgyhogy ismét belevágtam. Ezúttal a színről fekete olajbogyó (láss csodát, ebből is volt bontott) és némi pepperoni gondoskodott.

Pesztós-szalonnás tészta 

Hozzávalók:

• 35 dkg mezze maniche rigate (olyasmi, mint a penne, csak kövérebb és tömzsibb, úgyhogy szerintem jóval izgalmasabb)
• 20 dkg szeletelt bacon (először elég soknak tűnt, de aztán csak elfért a tészta mellett)
• egy aprított, hámozott paradicsakonzerv
• fél üveg vöröspesztó
• fél üvegnyi fekete olajbogyó
• 8-10 darab üveges pepperoni (jó csípős lesz tőle az étel, úgyhogy ha valaki nem bírja, bánjon vele kevésbé nagyvonalúan)
• 2 szépdarab vöröshagyma
• 3-4 gerezd fokhagyma
• 1 evőkanál szárított oregánó
• 1evőkanál nádcukor
• ízlés szerint sajt a tetejére (esetemben egy kevés füstölt sajt)
• kevéske olívaolaj

Előveszem a rövid úton rajongásom tárgyává lett párolóserpenyőmet, megsuhintom egy-két cseppnyi olívaolajjal, felizzítom alatta a lángot, és ollóval belecsíkozom a szalonnaszeleteket. Amíg közepesen megpirulnak, megtisztítom és feldarabolom a hagymákat, majd a szalonnához adom őket, és nekilátok a vízforralásnak a tésztához. Mikor felforr, sózom, és adok hozzá egy kevés olajat, majd mikor újra konstans lobog, beledobom a tésztákat, akiknek jelen esetben 12 perc kell.

Amíg a tömzsi rudacskák fődögélnek, a szalonnás hagymához nyomom a csírátlanított fokhagymákat, gyorsan átkeverem, majd hozzázuttyintom a paradicsakonzerv tartalmát, ízesítem a pesztóval, a cukorral és az oregánóval, majd lefedem, és míg összeszoknak az ízek, apróra nyiszálom az olajbogyót és a pepperonit. Ha már úgy hat perce fő a tészta, a főzőlevéből egy merőkanálnyit átmerek a szószhoz... és még egy merőkanálnyit 11 percnél. Ekkor már az olajbogyót és a peperonit is hozzzáadom, és míg leszűröm a tésztát, pont összeforrnak. És az utolsó lépés: az al dentére főtt tésztát szépen hozzákeverem a mártáshoz, tálalásnál pedig némi füstölt-sajtot reszelek rá.

Roppant egyszerű, gyors, kényelmes és finom.   
 

Vasárnap jött el a cukkini ideje. Eredetileg úgy terveztem tésztaétel lesz belőle, de mivel ebédre a lasagne maradékát ettük meg, megváltam az eredeti elgondolástól. A következő ötletem az volt, hogy megsütök némi afrikai harcsát, és ahhoz lesz isteni köret, csakhogy már erőteljesen bennejártunk a délutánban, a harcsa meg a mélyhűtő mélyén feküdt, és nem akartam mindenféle praktikákkal rásegíteni a kiolvadási idejére, mert észrevételeim szerint az jelentős textúrabeli romlást eredményez. Úgyhogy nem volt mit tenni, vissza kellett kanyarodnom egy sokkal korábbi ötlethez (perverz módon újabban elalvás előtt mindig holmi rakottasokon töröm a fejem), amit azért süllyesztettem emlékezetem mélyére, mert a konzervtonhalakkal valami egészen mást terveztem. De végül nem bántam meg a beáldozásukat!

Tonhalas rakott cukkini

Hozzávalók:

• 4 cukkini
• 25 dkg hosszúszemű rizs
• 2 darab 185 grammos tonhalkonzerv
• egy nagy (az ugye a 3,5 decis?) tejföl
• egy üveg kapribogyó
• egy csomag kapor
• 4 gerezd fokhagyma
• 10 dkg ementáli
• só és frissen őrölt bors
• 1,5 evőkanál olívaolaj
• némi vaj a tepsi kikenéséhez

Elővettem a legnagyobb sütőlemezemet, kibéleltem sütőpapírral, és előmelegítettem a sütőt 200 fokra. Amíg bemelegedett, szépen lemostam, leszárítottam a cukkiniket, megváltam a legvégeiktől, majd vékonyan felkarikáztam őkelmüket, és egymásmellé helyeztem őket a sütőlemezre. Majd elővettem egy apró tálkát, öntöttem bele egy kevés olívaolajat, és egy kenőecset segítségével lekenegettem vékonyan a cukkinikorongokat. Egy kis sót-borsot is adtam nekik, és betoltam őket 25 percre a forró sütőbe.

Mikor a cukkiniszeletekkel már nem volt dolgom, némi húslevesben felraktam főni a rizst (már megint szégyenszemre előgőzölt fehér rizst – sajnos a barnához időben kell kapcsolni!), a tejfölhöz adtam az aprított kaprot és kaprit, belezúztam a csírájuktól megfosztott fokhagymagerezdeket, icipici sót is hozzászórtam (nagyon óvatosan: a kapri is sós, aztán a következő rétegben a tonhal, ésatöbbi), és jó alaposan összekevertem. És nagyjából itt jutottam el oda, hogy a cukkinik egyik oldala megsült, úgyhogy türelemmel valamennyit megfordítottam, újraolajoztam-sóztam-borsoztam, és visszatoltam őket a sütőbe 10 percre.  A tonhalat szűrőben lecsepegtettem, a kiválasztott viszonylag kisebb méretű tepsit pedig kivajaztam.

Mikor végre minden előkészülettel megvoltam, jöhetett az ihletett rétegezés: először a rizst simítottam a sütőforma aljára, ezen egyenletesen elkentem egy kevés fűszeres tejfölt, amin elosztottam a cukkinik felét; erre ismét fehér réteg került, majd igazságosan kiterítettem a tonhaldarabokat, majd újabb adag tejfölt követően az egészet befedtem a cukkinik második adagjával, és persze a tetejére már megint tejfölt kentem, végül befejezőlépésként megszórtam a reszelt sajttal, és immár elég éhesen betoltam a rakottast a 220 fokra előmelegített sütőbe, hogy 25 perc alatt gyönyörű barnára pirulhasson a sajt. (Most végre eljött a jólmegérdemelt pohárnyi bor ideje!)

És megérte a várakozás: mindketten repetáztunk! Csak annyi kritikai megjegyzést kell hozzáfűznöm, hogy a barnarizsből tényleg tutira finomabb lett volna (sokkal kellemesebb az állaga, mint fehér társáé, ami különösen egy rakott ételnél fontos szerintem), illetve Monsieur kicsit kevesellte a tonhalat… mondjuk ezzel nem tudtam egyetérteni…
 

A múlt hét végén Monsieur meglepő kijelentéssel élt: egy darabig inkább csak gyümölcsöt szeretne reggelire, mivel redukálni szeretné a fogyasztandó cukormennyiséget (ennyit arról, hogy amúgy is csak karcsúsított muffinokat kapott!).

Azért ezt nem vehettem száz százalékig komolyan, így arra jutottam, hogy oké, megkapja gyümölcsérintést, de adok alá valami olyasmit is, ami által kihúzza a délelőttöt, és nem fut már 11.30-kor a benga irodai kantinba, hogy valami zsírtól csöpögő, alapvető odafigyelés hiányában készült duplaadagnyi borzalmat magába tömjön. Persze kapóra jött az is, hogy leledzett otthon egy termetes ananász, amivel kezdeni kellett valamit, és mi lenne kézenfekvőbb, mint amerikai palacsintára pakolni…?

Ami a palacsintát illeti, már többször alkalmaztam Nigella receptjét (banyek, már ötven éves, hát nem hihetetlen - az a nő egy CSODA!!!), tehát most is kézenfekvő volt, hogy az Ő könyvét emeljem le a polcról (azt azért be kell vallanom, hogy sosem tálaltam úgy, ahogy ott szerepel, azaz bacon-nel és juharsziruppal). Annyi tésztabeli változtatással éltem, hogy icurka-picurkával több cukrot raktam bele (1 tk helyett 2 ek-nyit), és illatosítottam egy kis fahéjjal. Az ananászt pedig nagyjából úgy dolgoztam föl, ahogy az almát szoktam a chausson aux pommes-hoz.

Amerikai palacsinta ananásszal

Hozzávalók a palacsintához:

• 225 g liszt
• 2 teáskanál sütőpor
• 2 evőkanál nádcukor
• 1 csipet só
• 1 teáskanálnyi fahéj
• 3 dl zsíros tej
• 2 tojás
• 30 g vaj

Első teendőm, hogy mikróban felolvasztom a vajat, hogy legyen ideje lehűlni, és ne ártson összekeveréskor a tojásnak. Eztán szépen kimérem a lisztet, hozzákeverem a sütőport, a cukrot, a sót és a fahéjat – és ezennel végeztem is a száraz hozzávalókkal.

Jöhetnek a nedvesek: mérőkancsóban kézihabverővel összekeverem a tejet a tojással, hozzádolgozom a vajat, és nyúlok a palacsintasütőért, hogy szépen közepes lángon felmelegítsem (mivel szert tettem egy abszolút tapadásmentes palacsintasütőre, nem használok semmiféle zsiradékot a sütéshez). Amíg felmelegszik, hozzáöntöm a vizeseket a porosokhoz, és szintúgy a habverővel baromi alaposan elkeverem őket.

ÉS nekilátok a sütésnek (Nigella most biztos azt mondaná, hogy igazán nyugtató hatással bír a megfáradt lélekre, ahogy sorra kerülnek ki a kezeink közül az aranybarna lepénykék): egyszerre mindig négyet csinálok, úgy lánytenyérnyi nagyságúakat, amiket óvatosan egy minimerőkanállal porciózok ki. Mindig akkor fordítok rajtuk egy műanyagspatulával, amikor a tetejükön kis buborékok jelennek meg.

Hozzávalók az ananász-dzsemhez (igazság szerint a manó tudja, lehet-e annak nevezni…?):

• egy ananász
• úgy 20 g vaj
• 1,5 evőkanál nádcukor
• 1 citrom reszelt héja
• fél citrom leve
• 1 teáskanálnyi őrölt fahéj

Veszek egy óriási műanyag vágódeszkát, egy nagy kést, valamint jóadag izom- és lelkierőt, és nekiesek… levágom a tetejét, aztán az alját, és végül az oldalakat is lecsupaszítom. Eztán hosszában felezem, kivágom a kemény közepét, és az illatos, nedvdús gyümölcshúst apróra kockázom. 

Jöhet a sütés-főzés: a felmelegített párolóserpenyőben felolvasztom a vajat, rádobom az ananászdarabkákat, megszórom a cukorral és a fahéjjal, ráreszelem a citromhéjat, belefacsarom a fél citrom levét, és türelmesen összeolvasztgatom, és lefedve főzögetem úgy 10 percig. Ekkor agresszívabb eszközhöz folyamodom, ugyanis előveszem a krumplitörőt, és feléből nagyjából végigmegyek vele a gyümölcsdarabokon. Eztán újra lefedve főzöm néhány percig, majd fedő nélkül kicsit besűrítem.

Abszolút találomra ment az egész, de Monsieur már az illatra rendkívül lázba jött, majd mikor nem figyeltem oda, tipikus férfimódszerrel (hüvelyk és mutatóujjat öszefogva kicsíp egy darab, majd szájbahelyez, és végül lenyalogat) tesztelte a végeredmény, és fülig érő mosollyal közölte, hogy alig várja, hogy végre hétfő reggel legyen!

És eljött a hétfő reggel: a palacsinták harmada elfogyott, és Monsieur szinte már beteges módon, mosolyogva indult munkába...

Merem remélni, hogy kevés olyan embert ismerek, akinek nem nyújt élvezetet zimankós téli napokon egy illatos, sűrű, gőzölgő tányér krémleves… Hmm, igazi gyógyszer ez a léleknek, mikor is testünk-lelkünk már véégképp elkókadva a napsütéses napok után vágyakozik!

A fentiek lebegtem a szemem előtt, amikor ezt a végletekig puritán levest készítettem. Mert van, hogy tovább variálom, sőt azon is túl, de most azt akartam, hogy a maga egyszerűségében legyen nagyszerűséges a végeredmény. Főszereplőként a zellert állítottam színpadra, s a mellékszereplők listáját oly szűkre szabtam, amennyire csak az egyébként túlbonyolításra hajlamos természetem engedte.

Egyszerűségesen-nagyszerű zeller krémleves

Hozzávalók:

• 1 egészségesre gyarapodott zellergumó
• 1 vöröshagyma
• 3 tyúkhúsleves-kocka
• egy teáskanál dijoni mustár
• két babérlevél
• szerecsendió
• egy csokornyi zellerlevél
• 1 evőkanál olívaolaj

Aprítom a vöröshagymát, és az olajon megpirítom. Amíg pirul, alaposan megtisztítom a zellert (ne maradjon rajta fás rész), közepesre kockázom, rádobom a hagymára, és kicsit így is pirítgatom, majd hozzáadom a babérleveleket, aztán felöntöm annyi forralt vízzel, amennyi ellepi, belemorzsolom a leveskockákat, lefedem, és forrástól számítva durván 20 percig főzöm.

Ezután kibányászom a babérokat, gazdagítom levesalapot a mustárral, és botmixerrel pürésítem az egészet. Ekkor nagyon-nagyon sűrű levest kapok, úgyhogy szépen felöntöm további forralt vízzel úgy, hogy közepesen sűrű legyen (kinek-kinek ízlés szerint). Ismét összeforralom, és ha már zubog, belereszelek leheletnyi szerecsendiót, belenyisszantgatom a zellerleveleket, és azonnal lehízom a tűzről, mert se a szerecsendiónak, se a sötétzöld illatos leveleknek nem tesz jót a túlzott hőkezelés.

Eljött a tálalás ideje: ha Monsieur is kér (ha jól időzítek, épp futásból jön haza és majd eleped érte), két tányérral szedek, várok, hogy fogyaszthatóra hűljenek, és éppen kedvünktől függően kicsit meglocsolom őket vagy szarvasgombás, vagy chilipaprikás olívaolajjal, és megkezdődhet a bendő és a lélek kielégítése…

Ui.: szánom-bánom tettem, de fotót ezúttal biza nem készítettem…
 

Napközben Joanne Harris A francia konyha című napsütötte könyvét lapozgattam, és megakadt a szemem a Côtelettes de Porc à la Moutarde, azaz a mustáros sertésszelet leírásán. És mivel amúgy is sertésben gondolkodtam, sőt, őszintén szólva már elő is vettem a mélyhűtőből úgy fél kilónyi ujjnyi vastag csíkokra metélt (alaposan megtisztított) malaccombot, boldogan elmosolyodtam, és eldöntöttem, hogy ezt a receptet fogom ízlésemre szabva „ragusítani”. Kicsit kevesebb vaj (de azért még bőőőven) de több uborka, egy kis tejszín, pár csepp tejföl, no és erőleves, a végén meg egy csokor petrezselyem, eh bien!

Hozzávalók:

A raguhoz:

• 50 dkg ujjnyi csíkokra, esetleg kicsit kisebbre vagdosott, szőrszálhasogató módon zsírjától megfosztott sertéscomb
• 1 óriásnak termett vöröshagyma
• 1 dl száraz fehérbor
• fél erőleveskocka
• 2,5+1 dl víz
• 3 evőkanál vaj
• 2 evőkanál olívaolaj
• 1,5 dl tejszín
• 2 evőkanál tejföl
• 2 evőkanál dijoni mustár
•  20 dkg csemegeuborka
• 1 csokor petrezselyem
• só és frissen őrölt bors

A püréhez:

• 1 kg közepes szemű krumpli
• 1+1 kávéskanál só
• 20 g vaj
• 0,7 dl tej

A kiolvadt husidarabokat újramosom, és leszárítom, a krumplikat pedig jól lesikálom, vizet forralok, és fölrakom őket főni egy kávéskanál sóval – 30 percet kapnak.

Egy nagyobb párolóserpenyőben felolvasztok egy evőkanál vajat és olajat, és megpirítom rajtuk a husik felét, szűrőlapáttal tányérra szedem őket, majd újabb adag vajon-olajon megpirítom őkelmük másik felét is, akik követik társaikat a tányérra. Újabb kanálnyi vaj érkezik a serpenyőbe, amit ezúttal az apróra vagdosott mammuthagyma követ, amit némi só jótékony áldásával megpirítok rajta. Mikor már szép színt kaptak, de nem barnultak be, visszatérnek hozzájuk a husik, kapnak némi sót és borsot, egy nagy kavarást, majd megitatom őket a fehérborral. Nagy krafttal elforralom róluk a borocska alkoholtartalmát, majd felöntöm 2 deci forralt vízzel, rádobom a fél erőleveskockát, és miután újraforrt, lejjebb veszem a lángot, és 20 percig egy-két kavarást leszámítva békén hagyom.

Ezalatt szépen összekeverem a tejszínt a tejföllel és a mustárral, felkarikázom az uborkákat, megmosom a petrezselymet, előszedem a krumplitörőt, és mikróban felmelegítem a 70 centnyi tejet. Mikor lejár a husi húszperce, még kap úgy egy deci forróvizet, s azzal együtt újabb 10 percet. Míg ketyeg az óra, hideg vizet engedek a megfőtt krumplikra, és ha sikerült őket hámozhatóvá hűtenem, megszabadulok a héjuktól, belekockázom őket egy edénybe, megkapják a második adag sóadagjukat, majd úgy-ahogy összetöröm őket a vajjal. Mikor kezdek kifogyni a szuszból, hozzáadom a meleg tejet is, és úgy fojtatom az immár icipicivel könnyedebb erőlködést, majd megálljt parancsolok magamnak, ugyanis normál esetben jóval krémesebbre gyártom a pürét, jóadag szerecsendióval vagy mustárral, esetleg fokhagymával vadítom, ámde ezúttal kicsit semlegesebb íz, és rusztikusabb állag illik az ételhez…

És visszakanyarodhatok a ragumhoz: az újabb 10 perc után tuti biztos lehetek abban, hogy a husik omlósra puhultak, tehát jöhet a sűrítés/ízadás! A mustáros keverékre rámerek úgy egy merőkanálnyit a husi szaftjából, kézi habverővel alaposan elkeverem, és már mehet is a serpenyőbe, hogy ismét erőteljesebb lángra csavarva, fedő nélkül, csodás selymes szafttá sűrűsödjön össze a combdarabkák körül. Mikor a szósz már szép fényesen bevonja a fakanalat (amit ha senki nem néz oda, akár le is lehet nyalni ;-)), hozzáadom az uborkadarabokat is, és amint így is rottyant egyet, belevágom ollóval a petrezselyemzöldet, gyorsan lehúzom a tűzről, átkavarom, et voilá, a krumplival nagyboldogan tálalom!

És kérem, bár Mireille Guiliano azt írja a könyvében, hogy a voilá után már egy francia nő nem mond semmit, mert a végeredmény innentől kezdve magáért beszél, mégis engedtessék meg nekem, lévén magyar mademoiselle vagyok, hogy még annyit elmondjak: ez a szósz a legeslegjobb azok közül, amiket mostanában volt szerencsém itt-ott elfogyasztani, és ha nem állítom le Monsieur-t, a teljes négyadagot bekebelezi együltőhelyében!!!

Pár nappal ezelőtti posztomban hosszan taglaltam, miféle kihívásokkal kellett szembenéznem az anyai gondoskodásnak köszönhetően. Ezúttal a padlizsánt szemeltem ki megmentésre, amire egy fölöttébb különös, mondhatni bizarr receptet eszeltem ki az alábbiak szerint.

Lasagne padlizsánnal és főtt tojással

Hozzávalók:

• 12 lasagne-lap
• 1 termetesre cseperedett padlizsán
• 4 tojás
• fél liter paradicsomsűrítmény
• 1 gerezd fokhagyma (bármilyen hihetetlen, ezúttal ennyivel beértem)
• egy maroknyi fekete olajbogyó apróra szeletelve
• egy csapott evőkanálnyi nádcukor
• egy szárított chili
• szárított oregánó, só és frissen őrölt bors
• 30 g vaj
• 3 csapott evőkanál liszt
• 5 dl zsíros tej
• fél doboz (125 g) feta

Első körben nagyon vékonyan felszeletelem a padlizsánt, papírtörlőre teregetem, besózom, várok úgy húsz percet, hogy szépen megizzadjon, majd leitatom róla a felesleges nedvességet és a sót, és egy jólmegtermett teflonsütőben gyakorlatilag olaj nélkül néhány körben megpirítom őkelmüket oldalanként.

Eztán megfőzöm a tojást. Ezúttal nem fejtem ki, milyen módszerrel, akit érdekel, elolvashatja a házibabonáimat itt, a tojáskrém címszó alatt. A paradicsomszószé a következő kör: nem hőkezelem, csak szépen összeaprítom/keverem a hozzávalókat, azaz a paradicsasűrítményt, a fokhagymanyomóval kizsigerelt fokhagymagerezdet, az aprított olajbogyót, a cukrot, az összemorzsolt szárított chilit, a nagyteáskanálnyi oregánót, majd szépen sózom és borsozom.

Jöhet a besamelkészítés: a vajat egy láboskában felolvasztom, hozzászórom a lisztet, alaposan átkeverem, és kicsit sütögetem. Ha úgy ítélem meg, hogy már eléggé tovaszállt belőle a nyers lisztíz, veszett kézihabverővel történő kevergetés közepette nem kevés türelemről tanúságot téve felengedem a mikróban felmelegített tejjel. És mégegyszer hansúlyozom, szépen fokozatosan, és veszettmód keverve! Amíg szépen sűrűsödget a szószóm – és tényleg csak sűrűsödget, mert én most viszonylag híg besamelt akarok-, megtisztítom és felkarikázgatom a tojásokat, kikenek egy akkora jénai tepsit vajjal, amekkorában három lasagne-lap fér el egymás mellett, felkockázom a fetát, és előmelegítem a sütőt 190 fokra. Persze közben nem feledkezem meg a besamelről, és időről időre megkevergetem, hogy nehogy leégjen, illetve neadj’ csomósodjon. Ha elkészült nem félős módon sózom-borsozom, de a szerecsendiót ezúttal kihagyom.

Most már csak össze kell rakni a tésztát! A kivajazott jénai alját megkenegetem paradicsaszósszal, majd három lapocskát fektetek rá. Ezt ismét a paradicsával kezelem, majd eloszlatok rajta egy sor padlizsánt, amin ismét elpötyögtetek némi piros szószt. Jön a következő sor lapocska, amit ezúttal a besamellel kenek meg, a tojáskarikákat oszlatom el rajta, és ismételten besamellel pötyögtetek. És, minő meglepetés, ismét egy sor tészta, paradicsa, padlizsán, és a maradék paradicsa… Ezennel pedig elérkeztünk az utolsó tésztarétegig, amit a maradék besamellel teszek havas tájhoz hasonlatossá, és vígan megbolondítom a fetakockákkal. A munkának vége, jöhet a sütés, ami esetemben többszöri ellenőrzéssel megszakított 45 percig tartott.

És hogy milyen lett? Nekünk bizony ízlett! Valahogy így: az erőteljesebb paradicsás rétegbe diszkréten belesimul a besameles réteg, majd felkiállt benne a tojás, mégis egyfajta fajsúlyt adva neki, és a sós feta itt-ott pont annyit bolondít felbukkanásával, ami számunkra még izgalmasabbá tette ezt a vélhetőleg mások számára nagyon bejövős vagy abszolút ellenszenvet kiváltó fogást.

Ui.: korábban eljátszottam azzal a gondolattal is, nem besamel kerül bele, hanem jópár passzírozott fokhagymagerezddel gazdagított tejföl… Hm… lehet, hogy nem lett volna szabad a lustaságomnak engedve kihagyni a bevásárlást...

És még egy kis adalékanyag: tudtátok, hogy a padlizsánt tojásgyümölcsnek is hívják?

Nem olyan régen fedeztem fel magamnak az omlettet. Egész egyszerűen azért, mert világéletemben meg voltam róla győződve, hogy még csak a nyomában sem kulloghat a mi jó szalonnás/hagymás/gombás/akármilyen rántottánknak. Aztán egyszer úgy jártam, hogy maradt valamiféle sűrű paradicsomszószom, amivel fogalmam sem  volt, hogy mit tegyek: se az ebédhez, se a vacsihoz nem tudtam volna passzítani. Egyáltalán nem. És jött a gondolat: csináljak omlettet, és abba töltsem bele reggelire! És bevált. Olyannyira, hogy utána egy jóideig csak omlettet akartam enni minden reggel (azért nem tettem). Idővel persze ez a láz is lecsengett, de azért a tányérokon újra és újra felbukkan egy-egy illatos félhold. A legutóbb például rengeteg metélőhagymával, gombával és füstölt sajttal.

Omlett metélőhagymával, gombával és füstölt sajttal

Hozzávalók:

• 2 tojás
• szépadag metélőhagyma
• 2 csipet só, frissen őrölt bors
• 1-2 evőkanál vaj
• némi konzervgomba (tudom-tudom, hogy az íze meg se közelíti az igazit, sőt!, de maradt valamennyi abból, amit a lányok hoztak a legutóbbi pizzabulira, ráadásul lássuk be, időzavarban roppant praktikus)
• úgy 3 dkg füstölt sajt

Mi sem egyszerűbb: feltöröm a megmosott tojásokat, villával jó alaposan (tényleg, én szinte mániákusan) felverem őket, hozzáadom a 2 csipetnyi sót, meg a borsot, újra átkeverem, majd félrerakom. Eztán a 18 cm átmérőjű serpenyőmben nagy lángon felmelegítem a vajat, beleöntöm a tojást, és ollóval egyenletes rávagdosom a metélőhagyma nagyrészét, majd lejebbveszem a lángot, és befedem a tojást. Amíg nem kell vele foglalkozni, szépen a kezemügyébe készítem a lecsöpögtetett gombát, lereszelem, és szintúgy ott tartom a sajtot, majd ismét a lepényre koncentrálok. Akkor nyilvánítom késznek, mikor a széle már szépen átsült, de a beljebb még lágyságos és a közepe kifejezetten krémes. Ekkor abszolút turbótempóra váltok, és átcsúsztatom egy tányérra, a felét megszórom a sajttal, majd a gombával is, félbehajtom, és a tetejére rávagdosom a maradék metélőhagymát.   
 

És ha elég gyorsan sikerült összeraknom, az első falatnál ezt érzem: az alja és a teteje kellemesen megsült, középen viszont puha és lágy, összetartja és füstösíti a megolvadt sajt, vele szemben pedig frissíti a gomba. A metélőhagyma pedig a reggeli zöld koronája… Nyamm… (pláne valami jóféle puha kenyérrel!)  

A gyorsan elkészíthető vacsorákat szem elé függesztve gyakran veszek sokadag csirkemellet, amit a legkülönbözőbb módokon előkezelve lefagyasztok, hogy mindig abban a formában/pácban húzhassam elő reggelenként, ahogy este elkészíteni kívánom (tudom, nem túl elegáns, de lássuk be, rendkívül időtakarékos!). Így például megvásárolt két egész (azaz négy normáladagnyi) csirkemellel rendszeresen megtörténik a következő is: felezem, megtisztítom mindenféle bőrmaradványtól, általam zsírosnak, ínasnak vélt résztől (semmi ilyesmit nem bírok elviselni!), amibe beletartozik, hogy a valamennyi darabon megtalálható, fehér akármicsodával elválasztott, kb. a mellfelek negyedét kitevő „szárnyakat” is levágom, amikről aztán így könnyedén lehúzható a fehér cucc (tudom, elég homályosak az imént leírtak, de kérésre próbálom tovább árnyalni). Na, de így kapok 4 darab hosszúkás, kerekded, egybe-csirkemellként is süthető, mindenféle fehértől mentes filéket, illetve négy vékonyka szintén kizárólag rózsaszín darabocskát. Ekkor a négy nagyból hármat a deszkával párhuzamosan vékonyra szeletelek, sőt, ha úgy ítélem meg, akkor akár kloffolok is rajtuk – na ők számomra kitűnő alapul szolgálnak feltekert húsokhoz, csőben sütésre vagy panírozni -, az uccsót pedig a kisebb darabokkal ujjnyi csíkokra metélem, és őket salikiegészítőként vagy tésztához pirítom majd. De először a megfelelő feliratokkal jön a fagyasztás.

De visszatérve konkrétan a címben jelölt ételhez, gyakran van itthon üveges vöröspesztóm (bár tisztában vagyok vele, hogy a frissen készített az igazi), mozzarellám meg gyakorlatilag mindig, úgyhogy nagyon adta magát a gondolat a rétegezéshez. A hús mellé pedig mindig kell nekem valami zöldség, és mivel a tzatzikit imádom, ráadásul volt is otthon két szépen megtermett kígyóuborka, gyorsan összeállt a kép. Már csak egy mentegetőzés maradt: én általában otthoni tradíciókból kiindulva, az egészséget szem előtt tartva, de az ízlelőbimbókat is figyelembe véve rendszerint  bio barnarizst használok, azonban ha jó áron látok gyorsankészíthető tasakosrizst, szoktam venni, és ha nem áztattam be időben a faszafajtából, azt veszem igénybe… Recept!

Pesztós csirkemell hosszúszemű rizzsel és tzatzikivel

Hozzávalók:

• a fentiek szerint 3 csirkemellfél nagyhúsa vékonyra szeletelve, esetleg koffal rásegítve
• kb. harmadüveg mások által készített vöröspesztó (most nem taglalom, otthon hogy kell előállítani, csak annyit, hogy napon szárított paradicsa az alapja)
• egy mozzarella
• 2 darab 125 grammos tasakos hosszúszemű rizs
• 2 megtermett kígyóuborka
• úgy 3 dl joghurt (igazság szerint a görögjoghurt lenne az autentikus, de nem is tudom hirtelenjében, hol lehetne beszerezni, a hűtőm meg nem elég nagy a pólón történő átszűrés által végbemenő „görögösödéshez”)
• 4 gerezd fokhagyma
• 1 evőkanál kapor
• 2 evőkanál extraszűz olívaolaj
• 3 evőkanálnyi mentalevél
• só, frissen őrölt bors
• kevés olívaolaj a sütőedény bepöttyözéséhez
• némi vaj a mellek elősütéséhez

Első körben megfosztom élénkzöld színű héjuktól az uborkákat egy zöldséghámozó segítségével, lereszelem, majd szűrőbe sóval rétegezem őket. Előmelegítem a sütőt 200 fokra, majd a felolvadt elővagdosott csirkemell-darabokat, avagy a hosszan taglaltak szerint frissen szeletelteket sózom és borsozom oda-vissza, és serpenyőben vajon megpirítom gyorsan mindkét oldalukat. Vizet forralok teaforralóban a rizs számára, majd a forrongó vizet lábosba töltöm, és ha már ott is tényleg forr, sózom, és belerakom a rizseszacskókat. Eztán belekerülnek egy méretes, olajjal pötyögtetett sütőtálba a pipik, megkenődnek nemskót módon a pesztóval, rájukszeletelődik vékonyan a mozzarella, és így szépen betolódnak a sütőbe, és ottmaradnak durván 20 percig (de nézem-nézem őket, és abból ítélek, mennyire lett szépségesen piros a sajt). Nagyjából egyszerre készül így el a rétegelt és a rizs. De amíg szépen elvannak, kézzel kinyomkodom, és újra kinyomkodom, aztán ismételten kinyomkodom az uborkareszeléket, bájos jénaiba dobom őket, majd jöhet rájuk a joghurt, a tisztított, csírájától megfosztott, apróra passzírozott fokhagyma, a kapor, a menta és a só, majd némi hűtés következik.

És innentől kezdve mire letelik 10 perc, azt veszem észre, hogy minden elkészült, úgyhogy az én ízlésemnek megfelelően a képen látható módon tálalok.

Ui.: még annyi, hogy a tzatziki-receptet a zseniálisan szépséges Kulinária-könyvből vettem, ahol dzadziki címszó alatt szerepel. (Lustább házitündéreknek/manóknak ott van az előre összerakott tzatziki-fűszerkeverék, amit jómagam is éveken át élvezettel használtam – oooops, a kifinomult konyhát vivőket kérem ezúttal, ne írjanak le végleg!)
 

Anyukám mielőtt a hétvégén Pestre jött volna, nagybevásárolt az otthoni piacon, és engem is meglepett némi zöldséggel. Amennyiben a következő mennyiség néminek tekinthető:

• 6 paradicsa
• 1 sütőtök
• 1 piros kaliforniai paprika
• 1 zöld kaliforniai paprika
• vagy 8 tv paprika
• 1 köteg zöldhagyma
• 1 petrezselyem
• 1 termetes brokkoli
• 1 méretes kígyóuborka
• 4 cukkini
• 1 padlizsán
• 1 fejeskáposzta
• 1 cserépnyi metélőhagyma
• 1 cserépnyi bazsalikom
• sőt! hozott az otthoni kertben általam leszedett almából is egy rekesszel
• no meg 10 darab háztáji tojás is volt az Anyai-gondosodáscsomagban

Már a kipakolásánál úgy voltam vele, hogy jesszus, hova tegyek ennyi mindent…! Most már azt is kérdezem, hogy hogyan használjam fel őket annyi időn belül, hogy semmi ne romoljon meg? (Mindazonáltal nagyon-nagyon köszönöm Anya!)

Ami mindenképpen leszögezhető, hogy az alma, a sütőtök és a fejeskáposzta viszonylag jól elállnak, tehát a többire kell gyors haditervet kieszelni. A brokkoliból lehet akár brokkoli-krémleves (Monsieur egyik kedvence, csakhogy hét közben nem eszik levest), vagy ami némileg izgalmasabb, mondjuk felhasználhatom csirkével, valamint füstölt sajttal dögösített tejszínnel. Mind a cukkiniből, mind a padlizsánból lehet egyaránt tésztaétel, vagy valmifajta hússal, barnarizzsel készített rakottas. A kalifpaprikákból sütve lehetne valami érdekeset kihozni, mondjuk valamifajta kuszkusz-cucchoz vagy esetleg pürésítve tésztaszósznak, míg az uborkorbából nekem hirtelenjében Anyósom tabbouleh-ja jut eszembe, mert a tzatzikit már a múlt héten kilőttem (posztolva később lesz).

Amikor hétfő reggel csekkoltam a kínálatot (ugyanis úgy határoztam, hogy minden reggel állapotuk függvényében döntöm el, mi kerül este felhasználásra), arra jutottam, hogy a petrezselyem, a bazsalika, no meg a zöldhagyma kívánkozik esti felhasználásra.  A bazsalikáról eszembe jutott, hogy az egyik barátnőm állandóan azért nyaggat, ha átjön, csináljak neki bruscettát, amit egyszer már el is követtem neki, méghozzá nem isteni-nyári-kicsattanóan-aromás paradicsomból, hanem bizony ebből a kókatag-sápatag melegházi akármiből, aminek normálesetben se íze, se meg bűze sincs. De! akkor arra jutottam, hogyha blansírozást követően megszabadítom őket a héjuktól, és extra-hiper minőségű balzsamecettel megkezelem, akkor végülis neeem is rossz. És most valahogy megkívántam… úgyhogy eldőlt: paradicsa+bazsalika=bruschetta.

Maradt a petrezselyem és a zöldhagyma, és mivel Monsieur tutira nem lakna jól csak a bruscettával, úgy döntöttem, tojáskrémmel egészítem ki. És így megszületett a hétfői vacsi ötlete: bruscetta és tojáskrémes pirítós.

Bruscetta, ahogy én most szeretem

Alapvetően a bruscetta a legeslegegyszeűbb borkorcsolya volt, mikoris megpirítottak némi kenyeret, bedörzsölték fokhagymával, és meglocsolták olívaolajjal, és így is nagyon finom volt. Aztán az évek múltával kiegészült némi bazsalikommal, sóval-borssal és olívaolajjal kevert paradicsommal, s többségünk immáron ezt veszi alapnak. Én, ahogy már fentebb kifejtettem, ezen felül megszabadítottam héjától és balzsamecettel próbáltam pótolni a télen hiányzó ízeket. A másik változtatás, amit az előbbiekkel ellentétben azonban mindig eszközlök, hogy nem csupán megpuszilgatom némi fokhagymával az alapul szolgáló pirított kenyeret, hanem magához a paradicsához adok egy tetemes mennyiséget, mert azon felül, hogy hihetetlen egészséges (antioxidáns, csökkenti a koleszterinszintet, hatékonyan küzd a magas vérnyomással, felvértez a különböző fertőzésekkel szemben, stb.), majd megveszek az ízéért, sőt mostanra Monsieur is osztozik a mániámban. Ja, és hogy nem túl kellemesen illatozunk utána? Ha Bourbon IV. Henrik (az, akinek Párizs megért egy misét) nem bánta, hogy állandóan erről azonosították közeledtét, akkor nekünk se derogálhat egy kis időnkénti fokhagymaszag…

Hozzávalók:

• a 6 darab paradicsám
• a sajnálatos módon durva kókadásnak indult bazsalika
• 4 (!) gerezd fokhagyma
• 2 evőkanál kitűnő minőségű balzsamecet (Anyukám még a nyáron lepett meg egy házi manufaktúrából származó modenaival)
• 4 evőkanál extraszűz olívaolaj
• só és frissen őrölt bors

Tehát első körben szépen keresztalakban bevágom a paradicsák héját, edénybe helyezem őket, vizet forralok, amivel leöntöm a mit sem sejtő gyümölcsöket (nem sicc!), várok néhány percet, majd a forróvizet hidegre cserélem, és amikor hőfokukból kifolyólag már nem érinthetetlenek, szépen megfosztom őket héjuktól. Eztán jön a trancsírozás: először kivágom a zöldes-sárgás száreredőjüket, majd kézzel kikapargatom a magukat, és az immár kibelezett jószágokat apróra kockázom egy tálba. A fokhagymákat megpucolom, félbevágom, és eltávolítom a csírájukat (bizonyos források szerint az kivételesen egy olyan része e mennyei fűszernek/zöldségnek, ami kártékony számunkra), majd fokhagymanyomón át a paradicsákra küldöm őket. Ezt követően apró tálkába szórom a sót, rátekerem a borsot, belelötykölöm a balzsamecetet, majd az olívaolajat, és kézi habverővel homogénre keverem, és mehet is a többiek után, akikkel elegyítem. Eztán mehet a cucc kicsit a hűtőbe, hogy jobban összeérjenek az ízek. A bazsalikát csak tálalás előtt vagdosom hozzá, hogy minél erőteljesebbek/frissebbek legyenek ezek a mennyei aromát hordozó csodás zöld foltok.

Tojáskrém

Nálam ez általában isteni reggeliként funkcionál egy szelet sültszalonnával kiegészítve, de most bruschetta mellé tehetséges szereplőként tálaltam a vacsihoz is…

Hozzávalók:

• 3 tojás
• nagyjából egy csomag zöldhagyma zöld része
• fél csomag petrezselyemzöld (nálam sajnos most a másik fele a kukában végezte, annyi volt a kókatag szál)
• 30 g vaj
• 1 teáskanál dijoni mustár
• 1/3 kávéskanál só és szép adag frissen őrölt bors

Mivel nem vagyok egy türelmes ember, az alábbi módot találtam kielégítőnek arra, hogy ne hideg vízben kelljen feltennem a tojást a repedésmentesség kedvéért: igyekszem időben kivenni őket a hűtőből, majd meleg vízben megmosom őkelmüket – a higiénia kedvéért is -, hogy mihamarabb szobahőmérsékletűre melegedjenek, és kisebb legyen a hőmérsékletkülönbség köztük és a bugyogó víz között. Aztán, a vízhez adok úgy egy kanálnyi ecetet (valahol azt olvastam, hogy ez is segít, a manó se tudja igaz-e, de én elhiszem, punktum), és amikor tényleg normálisan forr, hiheeetetlen gyengéden egy kanál segítségével eresztem be egytől-egyik a tojásokat. Et voilá – nekem ez tényleg működik, semmi kellemetlen kiszivárgás.

Mire észlelem, hogy újra forr a tojások által lehűtött víz, már kb. 1-2 perce zubog, úgyhogy onnantól számítva 7-8 percig főzöm őket, majd lehúzom a tűzről, és durván egy percnyi várakozás után a forróvizet hidegre cserélem, hogy pucolhatóra hűljenek.

De vissza a főzés időtartamára: azalatt megmosom a zöldhagymákat és a petrezselymet, majd papírtörlővel leszárogatom őket, és egy kitűnő konyhai olló segítségével nagyon apróra egy faszán záródó tárolódobozba nyiszatolom őket.

A két tojást a tisztítás után belekockázom egy aprítógépbe, majd rávagdosom a vajat, belekanalazom a mustárt és a sót, rátekerem a szépadag borsot, az uccsó tojást is ráaprózom, és jöhet pépesítés. Amint kellőképpen homogén, szépen kikapargatom a gépből, elegyítem a zöldekkel, és a hütőbe küldöm némi időre, majd boldogan tálalom.

Ami a pirítóst illeti…

Pur-pur kenyérre vágytam, de túl későn mentem érte a sarki boltba, így már azt nem, viszont egész kellemetes rozskenyeret kaptam. És bár megúszhattam volna annyival, hogy egyszerűen benyomom a szeleteket a kenyérpirítóba, én a nehezebb utat választottam, és a csoda-grillserpenyőt vettem elő, amihez majdnem két kézzel kell folyamodnom, hogy felemelhessem. Szóval a nehéz csodát a forró főzőlapra helyeztem, és mikor elég melegnek ítéltem, ráfektettem két szépszál szeletkét, és a szintén nehéz palacsintaserpenyővel lenyomattam. Amikor kezdte megcsapni az orromat a piruló kenyerek illata, megfordítottam őket, és újrajátszottam az előzőeket. A kész pirítósok közül azt, amelyik bruschettaként végezte, megpakolás előtt átlocsoltam egy kevés extraszűz olívaolajjal is.
 

A nagy össznépi faünnep mellett minden évben igyekszünk megülni a mi kis „privát” karácsonyunkat is. Ez nekem sok rohangászással, idegeskedéssel, majd úgy a főfogás alatt hirtelen lenyugvással jár, míg Monsieur megkapja a már régóta várt vöröshús-adagját. Idén úgy gondoltam, próbálok változtatni a tendencián, és igyekszem kevesebb előzetes idegtépéssel megúszni a dolgot, ezért olyan menüt állítottam össze, amely részben előre elkészíthető, másrészt – hála a francia szeretetcsomagnak – részben előre el van készítve valaki más által.

És hogy miért most jut eszembe erről beszámolni? Mert karácsonykor még nem létezett a blog, de fénykép már készült, illetve így igyekszem fenntartani a folytonosságot, ugyanis a hétvégén Anyukám gondoskodása, illetve a nagy vasárnapi családi étteremebéd folyományaként biza jómagam nem ügyködtem a konyhában…

Az előétel: Foie gras vajban párolt körtével és confit d’oignons-nal

A Larousse Gasztronómiai Lexikon szerint a hízott máj, mint a francia gasztronómia egyik koronája, jelképes étele az év végi ünnepeknek. És ez így igaz, kérem alássan: nem akadt még kint töltött karácsony, amikor ne élvezhettük volna egyszer szűk(ebb) családi körben (három generáció részvétele garantált), majd nagynéniknél-nagybácsiknál, majd ismét szűk családi körben.

Az alábbi tálalási módot Anyósomtól lestem, annyi változtatást eszközölve, hogy friss füge helyett nálunk könnyebben beszerezhető körtére váltottam, és mellékanalaztam egy kis hagymalekvár. És hogy miért fogalmaztam úgy, hogy tálalási mód, elkészítési mód helyett? Hát azért, mert a foie gras de canard, azaz a hízott kacsa mája zsírjában eltéve egy kedélyes dél-nyugat franciaországi családi manufaktúra műve (hála Anyósom ünnepek előtti szeretcsomagjának), a hagymalekvárt, vagyis a confit d’oignons-t még én vásároltam a nyáron egy vidéktúra során, tehát az egyetlen dolog, amit én magam főztem ebben a kreálmányban, az a vajban párolt körte volt. És ha most netán valaki felháborodna, hogy hogy szerezhetőek be ezek az alapanyagok francia kapcsolat híján, első körben leszögezem, hogy Pesten is működik már francia delikát, illetve százra veszem (bár nem ellenőriztem), hogy minden beszerezhető a Culinarisban is.

De ha valaki továbbra is kötné az ebet a karóhoz, hogy csak a magunk által készített verzió az elfogadható egy jeles alkalommal, íme leírom Christian Constant zsírban eltett kacsamáj-receptjét sok sikert kívánva hozzá:

„Teljesen megtisztítunk egy 600 g-os kacsamájat. Fűszerezzük guérande-i sóval és durvára őrölt feketeborssal. 24 órán át pácoljuk. Letöröljük, majd 400 g hideg, de folyékony kacsazsírba tesszük. Hozzáadunk 2 szegfűszeget, 10 szem borsot és 1 gerezd fokhagymát. Tűzre tesszük, és 30 percig 70◦C-on főzzük. Ezután 24 órán pihentetjük a májat zsírjában. Kivesszük, letöröljük, megszórjuk guérande-i sóval és durvára őrölt fekete borssal, majd felszeleteljük.” 

Ami pedig a hagymalekvárt illeti, az a fentiekhez viszonyítva gyerekjáték: felhevített serpenyőben cukrot (esetleg mézet) karamellizálunk, beleszúrunk egy szép adag félkarikára vágott hagymát, sózzuk, felöntjük vízzel, majd készre, majdhogynem pépesre pároljuk (de csak majdhogynem!!!). Attól függően, hogy vörös- vagy lilahagyma mellett döntöttünk, ízesíthetjük fehér-, illetve vörösborral, valamint fehérbor- és balzsamecettel is.

Na de következzék az én kész kéttányérom magyarázata…

Hozzávalók:

• 130 grammnyi zsírjában eltett kacsa- vagy libamáj
• két nagykanálnyi hagymalekvár
• 1 érett körte
• 50 g vaj
• fleur de sel (nagy szemű tengeri só)
• 3 vékony szelet, lehetőleg magos kenyér

Először is, előveszem a májat, és igyekszem belőle 4 közel egyforma szeletet kihozni (nem olyan egyszerű ám ezt a kerek üvegből…). Ha ez sikerült becsületesen két tányérra osztom őket. Kimagozom, majd vékonyan felszeletelem a körtét, felhevítem a vajat egy termetes serpenyőben, és a körteszeletkék mindkét oldalát megpárolom. (Ízlés szerint beleönthető a serpenyőbe némi méz is, de nekem úgy már túl sok lenne az édességből.) A kenyérszeleteket megpirítom, levágom a széleiket, és az egyes darabokat két-két háromszögre felezem. A körtéket a tányéron a májdarabokkal ellentétes sarokba fektetem, majd a nagyobb üres sarokba jöhet egy megtermett kanálnyi hagymalekvár, míg a másik sarokba fektetem a pirítósdarabkákat. Ja, és a fleur de sel!!! Úgy egy csipetnyivel koronázom a májakat.

Még annyi hogy tényleg nagyon fontos a májat szobahőmérsékleten tálalni, ugyanis melege(bbe)n isteni puha lesz, és százszor intenzívebben élvezhető az íze. Pláne ha szájon át utókezeljük egy kis hatputtonyos aszúval. Hmmmmmm… mikor lesz újra karácsony?

A főfogás: Libacomb confit gratin dauphineois-val és céklával

Már nagyon régóta ki akartam próbálni a konfitálást: valamennyi a tárgyban készült, és általam olvasott recept mennyei, omlós, letisztult, ámde kifinomult ízorgiát ígért, és egy ilyen csábításnak hogyanis állhatna ellent az ember lánya…?

Hát most megadatott a lehetőség: csodás, erőtől duzzadó libacombokra leltem (nem is rossz áron!), amikkel végre elkerülhettem az utolsó utáni pillanatban, az előétel elfogyasztása után készített steak és szósz okozta feszültséget. Ugyanis ezzel a főfogással még az is megadatik, hogy miután sínre raktam a combokat és sütőbe a krumplit, még befeküdjek egy félórára isteni fürdősóval bolondított, kádnyi forróvízbe némi dugipezsgővel.

A liabcomb confit:

Hozzávalók:

• 4 libacomb (igen, csak kettőt fogyasztunk el este, de a másik kettőt spájzolom, ugyanis a konfitálás által a hús zsírjában hetekig  is eláll a hűtőben)
• szépadag tengeri só (sokmaréknyi)
• két-három fej fokhagyma gerezdekre szedve, megtisztítva (sok a meló, de megéri: ha kisebb a szerelem, összeverekedtünk volna az utolsó darabokért!)
• egy csokor bouquet garni (néhány szál petrezselyem, kakukkfűág és babérlevél cérnával átkötve)
• úgy féldeci égetett szesz (nekem vodkám volt)
• egy-két evőkanál kacsa- vagy libazsír

A készítést megelőző este veszek egy akkora tepsit, amiben elférnek a combok, és ami befér a hűtőmbe, megágyazok benne a comboknak tengeri sóval, belefektetem a húsikat, majd betakargatom újabb szépadag sóval. Lefekszem aludni, a só pedig munkához lát: szépen előpuhítja számomra a liba rostjait, ráadásul „kifacsarja” belőlük a fölös nedvességet, hogy másnap a tradícióknak megfelelően puhuljanak vajpuha-omlósra…

Másnap ismét minimális a teendőim sora! Ha nyolckor akarjuk kezdeni a vacsit, úgy ötóra magasságában nekiállok a következőknek: megpucolom a fokhagymákat, összeállítom a bouquet garnit, előveszem a rejtegetett tepsit, kiszedem a sóból a combokat, alaposan lemosom őket, és szárazra törlöm, illetve észlelem, hogy jelentősen megváltozott a felületük, ergó a só elvégezte a számára kirótt feladatot.

Innentől kezdve már csak annyi a dolgom, hogy kevés zsírt teszek egy minőségi párolóedénybe (tulképp erre nem is igazán van szükség, csak a lelkemnek tesz jót), beleügyeskedem a combokat is, rálöttyintem az alkoholt, a tetejére dobom a zöldcsokrot, felöntöm annyi vízzel, ami nagyjából ellepi, éééés mérsékelt lángon felforralom a cuccost (sót nem és nem és nem adok hozzá, gondolom mostanra egyértelmű okok miatt). Amikor zutyoggat, szépen leveszem a lángot (az én elektromos főzőlapomnál a 9 maxból 2-esre minimalizálom a kraftot, hogy éppen forrpont alatt maradjon), hátradőlök, és boldogsággal tölt el a tudat, hogy 2,5 órán át semmi dolgom nincs. Illetve van, gyorsan összedobom a gratint…

A gratin dauphinoise:

Hozzávalók:

• 1 kg krumpli
• 2 gerezd fokhagyma
• 3 dl főzőtejszín
• 2 dl zsíros tej
• só, kevés frissen őrölt bors és frissen reszelt szerecsendió
• 10 dkg ementáli
• némi vaj a sütőforma kikenéséhez

Először is zöldséghámozóval megpucolom a krumplit, és olyan vékonyra karikázom, amilyen vékonyra csak tudom (van, aki gyalulja, de nekem nincs gyalum, és szórakoztat is a szeletelés), majd szépen vízbe szórom, hogy kiázzon belőle a fölösleges keményítő. Amíg fürdőzik, a kimérem a tejet és a tejszínt, megpucolom a fokhagymát, lereszelem a sajtot és előmelegítem a sütőt 150 fokra.

Eztán leszárítom a burgonyákat, közepes lábosba öntöm a tej-tejszín duót, belenyomom a fokhagymákat, sózom-borsozom, belereszelek egy leheletnyi szerecsendiót, gyengéden beleöntöm a krumplikat, majd felforralom, és alacsony lángon úgy 3 percig főzöm óvatosan, nehogy leégjen.

Ha ez is megvolna, finoman átöntöm az egyveleget egy alacsonyfalú kivajazott jénaiba, elosztom a tetején a reszelt sajtot, betolom a sütőbe, és várakozással teli várom az eredményt, ami isteni ropogós lesz a tetején, ámde hihetetlenül omlós és krémes és ízes alant. 

De előreszaladtam: másfél órán át sütöm először, majd ellenőrzöm a tetejét, a vélhetőleg ekkor még nem szép pirosan tekintget rám, ezért felemelem a hőfokot úgy 175 fokra, átváltok az alul-fölül sütésről felső grillre, és adok még neki úgy 15-20 percet. Na ennyi idő múlva tuti pirosan mosolyog rám! (Úgy öt-hat adagnyi köret lesz belőle, de mivel mi ketten imádjuk, szívesen megesszük a maradékot másnap vacsorára némi párolt brokkolival vagy vinaigrette-tes zöldsalival.)

A libacomb befejezése és a tálalás

Miután letelt a combok főzési ideje, és a gratin is kikerült a sütőből - én pedig a fürdőkádból -, két combot és a fokhagymák nagyrészét áthelyezem egy tepsire, és 220 fokra előmelegített sütőben lepirítom őket.

Tálaláskor egy-egy combot helyezek a tányérok egyik sarkára, vele átellenben egy szép kockányi gratint ügyeskedek, majd az egyik szabad sarokba jönnek a konfitált, pirított fokhagymák, míg a másikba céklát teszek, mivel szerintem mind színben, mind ízben tökéletes kiegészítője a fogásnak. Ja, és Apósom gondoskodásának hála, mi egy üveg Chateau Duhart-Milon Domaines Baron de Rotschild-del egészítettük fenségessé az ízeket...

A desszert: Mousse au chocolat

Csak olyan desszert jöhetett számításba, amit előző nap el lehet készíteni, így a csokihab tökéletes jelöltnek bizonyult, különös tekintettel arra, hogy Monsieur egyik kedvence. Hogy kicsit bolondítsak az ízén, naranccsal ízesítettem.

Hozzávalók:

• 7,5 dkg nagyon jó minőségű étcsoki magas kakaótartalommal
• 2 szalmonella ellen kezelt tojás (nyersen kerülnek az ételbe)
• 1 evőkanál cukor
• 1 narancs reszelt héja és 2 evőkanálnyi a levéből

Vízfürdő felett megolvasztom a csokoládét vigyázva, nehogy megégjen. A tojásokat feltöröm és kettéválasztom, a narancs héját lereszelem, félbevágom a gyümölcsöt és a felének kifacsarom a levét.
A felolvadt csokit kicsit félreteszem hűlni, s ezalatt a cukorral felverem a tojásfehérjéket. A csokihoz hozzáadok két evőkanál narancslevet, a gyümölcs lereszelt héját, hozzáöntöm a tojássárgákat, és alaposan összekeverem. Ezután már csak annyi dolgom van, hogy gyengéden hozzáforgatom a csokis részhez a felvert fehérjéket, két tálkába/pohárba/csészébe kanalazom, és jó alaposan, hogy Monsieur véletlenül se fogjon gyanút, bebugyolálom, és másnap estig hűtőben pihentetem.

Ez is egy szép karácsony volt!

Az alaphangulatot nálam már hetekkel előtte Nigella szolgáltatta...

Igen, tudom, hogy a bacon & eggs a világ egyik legegyszerűbben elkészíthető fogása, és vélhetőleg minden kedves látogató tudja az elkészítésének módját, de mivel annyira nagyon imádom, hogy havonta legalább kétszer reggelizem ezt szombatonként, sőt, Monsieur a szombat-vasárnapi futás után állandóan ezt kéri, nem tudtam megtenni, hogy kihagyom. Pláne, hogy megtaláltam a képet egy az úrnak még nyáron készített adagról, és olyan színpompás, olyan gyönyörűséges, hogy imádok ránézni! Remélem, más is…

Bacon & Eggs

Hozzávalók:

• 3 szelet bacon
• 2 tojás
• 1 evőkanálnyi olívaolaj
• frissen őrölt bors
• A körítéshez:
• 2 gyönyörű, édes, lédús paradicsom (csak nyáron, különben lássuk be, íztelen lótúró!)
• 7-8 illatos, ropogós bazsalikomlevél
• némi extraszűz olívaolaj
• pirítós

Veszem a 18 centi átmérőjű csodaserpenyőmet, belelöttyintek egy kevés olajat, és erős lángon (illetve esetemben áramon) felhevítem. Ha már kellemesen forró, belefektetem egymás mellé-alá az ollóval kétfelé vágott baconöket, és egyik oldalukat alaposan megsütöm. Ha késznek ítélem, leöntöm a serpenyőből a felesleges zsiradékot, megfordítom a bacont, visszaveszek a tűzerőből, és beleütöm a tojásokat, amiket borsozok, de nem sózok (a bacon elég sós). Veszek egy üvegfedőt, és letakarom a fődögélő ételt, mivel így szépen átfő a fehérje, de a sárgája isteni folyékony marad, és mi így szeretjük (illetve Monsieur néha kéri, hogy az egyik tojássárga legyen robbantva még a serpenyőben, lásd alább).

Azalatt a pár perc alatt, amíg a tojás tökéletes állagú lesz, kenyeret pirítok, apróra vágom és tányérra rendezem a paradicsomokat, rávágom a bazsalikát, és meglocsolom némi extraszűz olívaolajjal. Majd boldogan mellétálalom a tojásokat, hmmmmm!

Monsieur csak édes dolgokat hajlandó reggelizni – de kéretik nem csodálkozni az ügyön, az úr ugyanis francia. Csakhogy a mi szeretett városunkban nemigazán lehet oly könnyedén beszerezni az általa reggelire oly nagyon kívánt croissant-ot, chausson aux pommes-ot (mennyei almás töltelékkel töltött tésztabatyu – erről egyszer majd bővebben is…) vagy akár pain au chocolat-ot (ezesetben csokival töltik a levelestésztát). Tehát, mit tehet az ember lánya az éhes ember igényeit kielégítendő?

Eleinte, hülye fejjel vettem nutellát, meg lekvárt, ami nagyon nem volt kóser – Monsieur képes volt 2-3 reggelire bekebelezni egy teljes üveggel, ami nemcsak az ára miatt volt gáz, hanem azért is, mert hihetetlen mennyiségű cukor van benne. Úgyhogy vettem cornflakes-et, de az egészséges fajta nem ízlett, a csokis ilyen-olyan vari meg ismételten tele van cukorral. Müzli? Egy-kétszer hajlandó volt megenni, de nem szereti.
Úgyhogy nem volt más választásom, előrébb kellett lépnem a házitündér-skálán, és magam kezdtem el előállítani számára a reggelit. Ami a leggyakrabban muffin lesz, mert az a legkevésbé macerás.

Legutoljára ezt az aszalt szilvás változatot kreáltam, ugyanis volt maradék 10 dekányi a gyümölcsből. És került bele csoki is, mert idén végre nem szeretném kidobni a megromlott csokimikulásokat…

Aszalt szilvás, csokis muffin

Hozzávalók:

• 10 dkg csoki (esetemben a csokimikulás)
• 10 dkg finomliszt
• 15 dkg teljes kiőrlésű  liszt
• 2 kávéskanál sütőpor
• 1,5 kávéskanál szódabikarbóna
• 1 kávéskanál őrölt fahéj
• 1 csipet só
• 10 dkg nádcukor
•  10 dkg vaj
• 1 tojás
• 2,5 dl tej
• 10 dkg aszalt szilva
• 2 evőkanál brandy

Első körben egy tálkába apró darabokra vágom az aszat szilvát, és megitatom a brandyvel (nyugi, a sütés kvázi semlegesíti az alkoholt), illetve olvadósra melengetem a vajat a mikróban.

Ezt követően egy nagyobb tálban szépen vegyítem a száraz hozzávalókat, azaz a kétféle lisztet, a sütőport, a szódabikarbónát, a fahéjat, az apróra tördelt/vágott csokit és a sót.
Én ezt követően szoktam előmelegíteni a sütőmet 175 fokra, mert bőven felmelegszik, mire innen számítva összeügyeskedem a muffinokat.

Most kézihabverővel lelkesen összekeverem a nedves tartalmakat (előtte ellenőrzöm, eléggé lehűlt-e vaj, mert ha nem, akkor csúnya dolgokat tud művelni), tehát a tejet, a tojást és a vajat, majd szépen a nádcukrot is hozzáadom, hogy jobban elkeveredjen.
No, immáron csak annyi van hátra, hogy a nedvest cuccost hozzálöttyintsem a szárazakhoz, szépen elkeverjem, majd belekeverjem a részeges szilvákat is.  És, mivel nekem szilikon muffinsütőm van, én biza nem kapszlizgatok, csak lazán kiadagolom a tésztát a formába, majd boldogan betolom a sütőbe. Ez is megvan!

Nagyjából 25 perc múlva szedem ki őket, és valahogy igyekszem dugdosni –hiába -, illetve Monsieur-ben tudatosítani, hogy a 12 muffint öt napra csináltam (hétfő-péntek) – dettó hiába. Ez az adag is szokás szerint vasárnap este készült, és szerda reggelre már csak egy darab árválkodott az óriási tányéron, hiába rimánkodtam az úrnak, hogy legalább kettőt, légyszi-légyszi hagyjon, mert elfelejtettem képet csinálni, és egy darab az nagyon gyatrán fest a fotón! A rimánkodás nem jött be, alant a bizonyíték.

Amióta megkóstoltam Anyósom tabbouleh-ját (mit megkóstoltam, kit ámítok: rávetettem magam), előszeretettel készítek hasonszőrű, gabonafélén alapuló egyvelegeket, amik amellett, hogy mennyeiek, ráadásul baromi egészségesek is. És! gyakorlatilag bármilyen maradék, árválkodó zöldség felhasználható hozzájuk: így került bele nálam ezúttal a sült kaliforniai paprika. És hogy miért sült? Hát azért, mert azok a szebb napok bizony már eljártak felette…
De vissza a fősodorhoz: ha teljes bevásárlás-rákészülés előzte volna meg a gyártást, mentát is aprítottam volna bele, no és persze nem sima citromot, hanem zöldcitromot használtam volna az öntethez, ésatöbbi, ésatöbbi, de azt hiszem, ez majd egy másik sztori lesz…

Saláta hántolt árpával és guacamole öntettel

Hozzávalók:
25 dkg hántolt árpa
½ zöldségleveskocka
2 paradicsa
2 chilipaprika
1 kaliforniai paprika
1 lilahagyma
2 szál zöldhagyma
1 avokádó
1 mozzarella
1 csokor petrezselyem
1 csokor koriander

Az öntethez:
1 avokádó
1 citrom
nagyjából 1 dl extraszűz olívaolaj
só, frissen őrölt bors

Az árpát nap elején beáztattam, és estig búcsút mondtam neki…

Aztán szépen forró sütőben addig sütöttem időről-időre megfordítva a paprikát, míg a héja feketébe csapott, és ijesztővé vált. Ekkor elégedetten átemeltem egy tálba, lefedtem, és pár percre magára hagytam, majd a felpuhult héját szépen lehuzigáltam, és felcsíkoztam az immár csupasz, szépségesen piros zöldséghúst. Na de most nagyon előreszaladtam. Ugyanis! mialatt a paprika a sütőben szenesedett (nyugi, csak kívülről), barnarizs módra szépen megfőztem a hántolt árpát a leveskockával, sőt, még az öntet hozzávalóit is összemixeltem a turmixgépben.
Amíg kihűlt az árpa, türelmesen apróra kockáztam a két paradicsát, az avokádót és a mozzarellát, felkarikáztam a chiliket (szigorúan megtartva a magok nagy részét) és a zöldhagymát, illetve felaprítottam a lilahagymát és a zöldfűszereket.   Majd vígan az immár kihűlt gabonához kevertem a mindent, és kicsit beraktam a hűtőbe, hogy ismerkedjenek egymással az ízek.

Mikor már nem bírtam tovább, elővettem, szép adagot a tányérkámba kanalaztam, villát fogtam, emeltem, rágni kezdtem, és ezt éreztem: puha, ress, krémes, roppanós, édes, sós, sikamlós, ragacsos, fiiinom, nyam-nyam-nyam-nyam-nyam!!!!!!!